Sikertelen küzdelem

Sziasztok!

Némi késéssel ugyan, de meghoztam a részt.

Remélem tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Két hét telt el azóta, hogy rájöttem, Tessa valószínűleg Geraon lánya. Két hete ellenőriztek folyamatosan a többiek, ami eleinte kicsit szokatlan volt, de aztán hamar hozzászoktam, mivel valami oknál fogva Maximillien sokkal többször került sorra, mint a két öreg, és mindig írt valami kedveset is, nem csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ja! És két hete kezdtem kémkedni volt legjobb barátnőm után.

Amber szegény igyekezett elsajátítani az osztódás tudományát, mert egyáltalán nem akart választani kettőnk között. Elmondása szerint Tessa átment „zsarnok sulihercegnőbe”, és nem engedi neki, hogy velem lógjon. Ettől függetlenül néha átjött délután. Már, ha éppen nem kellett Tessa kéréseit teljesítenie.

Füstdémonok azóta a bizonyos este óta nem bukkantak fel a környéken, aminek én nagyon örültem, ellentétben nagyapával, akit bizalmatlanná tett, hogy ennyire visszahúzódtak. Szerinte ez csak átmeneti csendesség.

A helyzet tehát nem sokat változott, azt leszámítva, hogy egyre magányosabb lettem.

***

Szombat volt. Egy olyan szombat, amikor a többiek épp nem tudtak lejönni a kúriába. A nap sütött, anyu a munkahelyén volt, Amber pedig kénytelen-kelletlen elment plázázni Tessával. Reggeliztem, felöltöztem, majd jobb dolgom híján takarítgatni kezdtem a házban.

Délután egy ideig életunt képpel üldögéltem a nappaliban, és fájdalogtam azon, hogy milyen rossz is egyedül lenni. Persze óránként jött az SMS, hogy élek-e még, de az nemigazán számított társalgásnak. Társaságnak meg végképp nem.

Az önsajnálat mocsarában való fürdőzést hamar meguntam,, és inkább úgy döntöttem, lovagolok egyet az erdőben. Felkaptam a lovaglós cuccomat, zsebre vágtam a mobilt, nehogy a démonvadászok csapata azt higgye, meghaltam, és kerestetni kezdjen a rendőrséggel. Természetesen a fegyveremet is magammal vittem, mert még mindig kísértett annak a támadásnak az emléke. 

-          Szia Kislány – köszöntöttem a lovamat. – Elmegyünk, járunk egyet. Benne vagy?

Folyamatosan beszéltem hozzá, miközben felszerszámoztam. Jó hallgatóságnak bizonyult, de elég unalmas beszélgetőpartnernek.

Éppen kiléptünk az istálló ajtaján, amikor pittyegett a mobilom, jelezve, hogy itt az ellenőrzés ideje. Az arcom felderült, amikor megláttam Max elég humorosra vett üzenetét. Egyébként is elég gyakran derít jó kedvre, ha rá gondolok.

Helló! Mi újság veled?Ha esetleg nem élnél, jelezd XD

Helló! Noss… sajnos még élek, így továbbra is le kell viselned létezésem súlyos tényét.

Létezésed igazán kellemes dolog. Mik a tervek délutánra?

Most készülök lovagolni.

Mobil+fegyver nálad?

Természetesen.

Akkor jó szórakozást. Az öregfiúk, tudomásom szerint, golfozni mentek, úgyhogy én leszek a délutáni beosztott.

Nagyszerű! Most viszont mennék. A ló már nem sokáig bírja egy helyben.

Akkor menj. És hívj, ha bármi van. Szia ;)

Persze. Szia :)

Mosolyogva raktam zsebre a telefont, aztán nyeregbe pattantam és megcéloztam a dombokat. Imádtam, ahogyan a szél kósza fürtjeimmel játszadozik, és az arcomba fúj. Az erdő felé kanyarodtam. Szerettem az avar ropogását a lópaták alatt, és az erdő millió hangját körülöttem. Lazábbra vettem a tempót, és gyönyörködtem a tavasz friss színeiben. Úgy éreztem, mintha az életem jelenlegi összes problémája elszállt volna. Úgy éreztem magam, mint azelőtt, mielőtt megtudtam volna, hogy léteznek démonok, mielőtt megtudtam volna, hogy démonvadász vagyok, mielőtt… 

Azalea hirtelen idegesen kapta fel a fejét. Megdermedtem a hátán.

-          Nyugi Lovacskám. Biztos elszaladt valami az avaron – nyugtatgattam őt is és magamat is egyszerre. De kénytelen voltam beismerni, hogy egy erdei állat miatt nem csapna ekkora hűhót.

Leugrottam a lóról és füleltem. Perceken keresztül mozdulatlan maradtam, de nem történt semmi. Aztán halk reccsenést hallottam.

-          Hahó! Van ott valaki? – kérdeztem bátortalanul.

-          Senki. Senki, csak egy árnyék – sziszegte egy halk hang. Füstdémon, futott át a fejemen, és reflexből alakítottam a gyűrűmet fegyverré. – Egy ilyen szép kislánynak nem szabadna egyedül mászkálnia.

-          Fegyver van nálam! – fenyegetőztem. – És nem félek használni.

-          Óóóóó.! Fegyver! Hallottátok ezt? – suttogta gunyorosan a támadóm. – Ostoba, ifjú démonvadász! Tudod te, hányan vagyunk?

-          Mit számít az? Nem a számok győznek . próbáltam adni a bátor harcost.

-          Nagyon is sokat számít! Öten vagyunk. Mit választasz? Elfutsz, vagy kiállsz ellenünk?

Abban a pillanatban megláttam őket. A körülöttem lévő fák mellett álltak. Minden irányban egy. Azalea riadtan felnyerített, majd eliramodott arrafelé, amerről jöttünk. Féltem, hogy baja esik, de ez volt a legkevesebb problémám.

Ellenfeleim lassan, fenyegetőző tartásban közeledni kezdtek. Én a lándzsával a kezemben hátrálni kezdtem, majd megfordultam és elkezdtem rohanni, hegynek fölfelé, eszeveszett tempóban.

Felszaladtam egy helyre, amit lyukacsos mészkősziklák borítottak. A legtöbb lyukban egy ember is könnyedén elrejtőzhetett. Kiválasztottam magamnak egyet, és belebújtam, remélve, hogy így nyerek egy kis időt. Legalább annyit, hogy telefonálhassak.

-          Baj van? – kapta fel Maximillien a telefon. Szinte azonnal.

-          Igen – suttogtam. -  Az erdőben vagyok, Sparksville mellett. A szikláknál. Tudod hol vannak? Öten vannak ellenem. Nem hiszem, hogy el tudok menekülni, azt meg hogy legyőzöm őket, végképp nem. Mit csináljak most? – hadartam. 

-          Próbáld meg húzni az időt. Minél tovább. Azonnal indulok érted. Tudom, hol vagy. Ne aggódj. Megyek. Csak tarts ki! – darálta, miközben a háttérzajokból ítélve összekapta magát. Aztán lecsapta.

Tudtam, hogy legkevesebb háromnegyed órába telik mire ideér. Soknak tűnt. Nagyon soknak. Óvatosan körülkémleltem, majd kiugrottam a rejtekemből, azzal a céllal, hogy tovább rohanok felfelé, amikor valami megfogta a bokámat.

Hátrafordultam, és ugyanazzal a lendülettel a lábamat fogó démon mellkasába döftem. Szorítása azonnal elernyedt, így folytathattam az utat.

A következő támadás egy fa tetejéről ért. Nem készültem fel rá, így alaposan megrémültem, és hanyatt vágódtam, de valahogy ezt a démont is sikerült előbb gyomron, majd szíven döfnöm. Fekete vére a ruhámra fröccsent.

-          Micsoda karmolós cica.

-          Ne szaladj annyira!

-          Úgy is elkapunk

Suttogta maradék három ellenfelem. Egyáltalán nem éreztem üres fenyegetésnek amiket mondtak. Számításaim szerint olyan fél órája küzdöttem. Ha szerencsém volt, akkor is még negyed óráig tartanom kellett magam.

Futás közben elestem az erdőben, és elég csúnyán lehúztam a térdemet. Csípett vérzett és fájt egyszerre. Sántikálva haladtam tovább.

-          Bekerítettünk. Felesleges futnod – hallottam a hátborzongató hangot. Hátrálva lépkedtem, egyre csak azt lesve, hogy merre lehetnek.

A lábam beakadt egy nagyobb kőbe. Hátraestem és jó alaposa bevágtam a fejem, mert mögöttem is volt egy kisebb szikla. Felültem, de amint megpróbáltam felegyenesedni, szédülni kezdtem. Alig érzékeltem, hogy visszadőlök, még egyszer megütve a fejem. A világ kezdett sötétedni előttem. Az utolsó amit hallottam, egy füstdémon hörgéshez hasonlatos, undorító kacagása, és egy kocsi motorjának hangja volt.

Aztán elmerültem az öntudatlanságban…