Egy hajszálon múlt

Jó reggelt mindenkinek!

Tegnap este már nem volt időm rá, így reggelre tettem az újabb részt.

Ezúttal Maximillien szemszögéből láthatjátok az eseményeket. Nem vagyok fiú, de azért remélem megfelelően tudtam érzékeltetni  az ő érzéseit is.

Jó olvasást mindenkinek!

Dorka

*Maximillien Wellton*

Spencer hívása után villámgyorsan robogtam le a konyhába. Ha beszámítottam a szokásos, londoni dugókat, meg azt, hogy lesz egy-két kamera az úton, tehát nem téphetek mindenhol százhússzal, akkor úgy háromnegyed óra alatt tudok odaérni. Magamban könyörögtem, hogy ne csináljanak tűpárnát Spencerből.

-          Anyuuu! El kell mennem. Gyorsan. Kölcsönkérhetem a kocsit – hadartam anya meglepett arcába.

-          Persze. Vidd – bólintott rémülten. – Hová mész?

-          Sparksville-be. Sietek. Köszi. Szia – pörögtem, adtam egy puszit az arcára, felkaptam a slusszkulcsot, és sprinteltem a kocsihoz.

-          Max! Mikor jössz vissza? – kiabált utánam.

-          Nem tudom! Majd hívlak. Nyugi, nem lesz bajom – ordítottam ki az ablakon, miközben indultam.

-          Vigyázz magadra Kincsem! Szeretlek.

Én is szeretlek, Anyu, gondoltam. Aztán eszembe jutott az, hogy az, akit a világon mindennél jobban szeretek, nagyon nagy veszélyben van.

Természetesen az első pirosnál beragadtam. Annyira markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjperceim, és olyan szavak hagyták el a szájam, hogy őszintén örültem annak, hogy egyedül vagyok a kocsiban. Amikor végre kiértem a városból, őrült sebességgel kezdtem falni a mérföldeket. Nem részletezném, hogy milyen utam volt. Elég annyi, hogy rettenetes.

Sparksville-be érve átszáguldottam a falu girbegurba utcácskáin, és az erdőbe kanyarodva a sziklák felé vettem az irányt.

-          Jövök már Kislány! Tarts ki – motyogtam magam elé, habár tudtam, hogy nem hallhatja. Leállítottam a kocsit, és hallgatóztam. Majdhogynem hihetetlen volt, hogy ebben a gyönyörű, tavasztól zsongó erdőben épp egy véres küzdelem folyik. Aztán sikoltást hallottam. A hang fentről jött. A domb teteje felől. Felpörgettem a motort és kilőttem.

Kikanyarodtam egy nagyobb szikla mögül, és a látványtól megfagyott a vér az ereimben. Spencer a hátán feküdt, a feje hátul vérzett. Fekete vértől mocskos fegyverét még mindig a kezében tartotta. Három amorf, gomolygó füstdémon közelített felé. Ezek szerint kettőt már elintézett. Most azonban hátrahanyatlott, a szeme csukva volt. Mozdulatlanul feküdt.

Megfogtam a sebességváltót, és teljes erővel nekicsapódtam az egyiknek. Fekete vércseppek estek a szélvédőmre.

-          Elkéstél Fiú! – suttogta az egyik. – A lánynak már annyi.

-          Nem! – ordítottam. Nem akartam azzal foglalkozni, hogy igaza lehet. – Megöllek!

-          Neked is van olyan szép játékszered, mint ez – bökött a lándzsa felé.

-          Igen van – rántottam elő a zsebemből a tollat. Másodpercek alatt karddá alakítottam. Két maradék ellenfelem riadtan hátrahőkölt. A legnagyobb, aki az alakulat, vagy mi vezetője lehetett, kicsúszott a fegyverem útjából, és elillant a fák között. A másiknak nem volt ekkora szerencséje. Hatalmas vágást ejtettem az arcán, majd ugyanazzal a lendülettel szíven döftem. Nem törődtem azzal, hogy hörögve elterül a földön, majd köddé foszlik. Számomra már csak Spencer létezett.

-          Spen! Vége. Legyőztük őket. Kérlek, mondd, hogy élsz! – könyörögtem neki. Amikor továbbra sem mozdult, gyengéden felemeltem a földről. Meg akartam támasztani a fejét, ezért a hajához nyúltam, majd riadtan húztam vissza a kezemet. Ujjaim vörös, emberi vértől voltak ragacsosak. – Ne! Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne. Spencer! Ne csináld ezt! Hallod? Hallasz engem?

Amikor nem válaszolt, teljesen bepánikoltam. Remegő kézzel halásztam elő a mobilomat, és azonnal tárcsáztam a mentőket.

-          Mentőszolgálat miben segíthetek? – kérdezte egy diszpécser.

-          Jó napot! Sparksville-ből telefonálok, a Hawers szikláktól. Van itt egy lány. Eszméletlen. Vérzik a feje. Kérem, küldjön segítséget – hadartam, miközben a könnyeimet nyeltem vissza.

-          Nyugodjon meg! Azonnal mennek a fiúk. Egy nevet kérhetek?

-          Maximillien Wellton.

-          Ezen a számon, amelyen most telefonál, el tudjuk érni a későbbiekben?

-          Igen-igen.

-          Rendben. Köszönöm. Ne aggódjon, már megy a segítség. Viszont hallásra.

-          Viszhall – köszöntem el. Aztán leültem a földre, az ölembe vettem Spen-t, és folyamatosan beszéltem hozzá, remélve, hogy ezzel segíthetek itt tartani. Pulzusa és légzése ugyan volt, de ez nem gátolt meg abban, hogy aggódjak érte.

A háromnegyed órát, ami alatt megérkezett a mentő, végigizgultam. Sírtam. Ostoroztam magam, hogy nem értem ide előbb, aztán azért, hogy nem jöttem hétvégére a kúriába, végül pedig azért, hogy akkora lúzer vagyok, hogy soha nem mondtam meg neki, hogy szeretem, és most lehet, hogy nem lesz több alkalmam rá.

- Maximillien Wellton? – kérdezte a mentőtiszt hozzám lépve.

- Igen, én vagyok.

- Kérem, álljon félre. Meg kell vizsgálnom a hölgyet. Nyugodjon meg, most már minden rendben lesz – Tette a vállamra a kezem. Nagy nehezen kiengedtem a lányt görcsös szorításomból, és félreálltam. A másik mentős odalépett hozzám.

- Ismeri a lányt? Fel kéne vennem az adatait. Kér egy pohár vizet? Az megnyugtatná.

- Igen, jól esne egy kis víz, köszönöm – vettem át a poharat. – A lány neve Spencer Cavedish. Tizenhét éves. 1998. március másodikán született, Londonban. Jelenleg Sparksville-ben él, a Fő utca 17-ben.

- Köszönöm. Megvan a diagnózis? – fordult a társához.

- Igen. A feje felrepedt, össze kell varrni. Koponyasérülés nem következett. Erős agyrázkódása van. Be kell vinnünk a kórházba.

- Rendben. Hozom a hordágyat. Maga velünk tart? – kérdezte tőlem.

- Persze. Hova viszik? Itt a kocsim, azzal mennék.

Megmondták, melyik kórházba viszik, aztán szirénázva elhajtottak. Követtem őket a kórházig. Spencert begurították egy műtőbe, engem pedig leültettek egy kórteremben. Azt mondták, ide fogják betolni, miután összevarrták a fejét, nem fogják altatni, csak érzéstelentik, és nyugodjak meg, mert minden rendben van.

Leültem egy ócska székre, a térdemre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcom.

Aztán eszembe jutott, hogy értesítenem kéne Lucas-t.

-          Halló, Fiatalúr! Mondtuk, hogy golfozunk és te vagy a beosztott! Nem szeretsz bébiszitterkedni? – szólt bele jókedvűen.

-          Lucas, ez most nem vicces. Nagyon nagy baj van. Spencert megtámadták az erdőben. Öten voltak ellene. Kettőt elintézett ő, kettőt én, de megsebesítették. Londonban vagyunk. Kórházban. Összevarrják a fejét. De ne aggódjatok. Vele maradok.

-          Istenem! Drága kis unokám! Szólnom kell az anyjának. De mit mondjak?

-          Nem tudhat a démonokról. Mondd, hogy ledobta a ló – javasoltam.

-          Rendben fiú. Ott maradsz vele? Ma nem tudok bemenni.

-          Igen, mellette maradok.

-          Szereted, igaz – kérdezte, olyan „Én tudtam” hangon.

-          Igen, de ő még nem tudja. És nem tudom, viszonozza-e – vallottam be neki.

-          Biztosan. Elég sokat gondol rád, de nem volt még szerelmes. Csak fel kell világosítanod, hogy ez az. Légy bátor, és mondd el neki.

-          Rendben – mosolyogtam, aztán meghallottam a gurulós ágy hangját a folyosóról. – Hozzák. Most leteszem. Minden jót!

-          Neked is. És vigyázz rá! – mondta, majd letette.

Spencer ébren volt. Kék szemei fáradtan ragyogtak. De ragyogtak. A fején éktelenkedő hatalmas, fehér kötést nem is vettem észre, hiszen mosolygott.

-          Max! Tudtam, hogy sikerül. Megmentetted az életemet. Köszönöm – suttogta rekedtesen, és megfogta a kezem.

-          Szívesen, bár csak egy hajszálon múlt. És nagyon bátran küzdöttél – mosolyogtam rá, aztán vettem egy nagy levegőt, és hozzáláttam, hogy mindent bevalljak neki.