Fegyverek

Sziasztok :)

Remélem, mindenki jobban bírja a meleget nálam. Mint azt láttátok, az elmúlt pár rész előtt nem volt semmiféle írói köszöntés, amiért elnézést kérek.
A cselekményszál lassan beindul, és ígérem, hogy a szerelmi szál sem marad el.
Jó olvasgatást mindenkinek!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Másnap reggel változatlanul borongós időre keltünk. Gyors reggeli után elbúcsúztunk anyától, aki dolgozni ment, majd hozzáláttunk a napunk megtervezéséhez.

-          Ha jól sejtem, a mai feladatunk a fegyverek felkutatása lesz, igaz? – tudakoltam.

-          Pontosan – helyeselt Nagyapa. – Robert azt mondta, hogy az általa őrzött fegyverek könnyűszerrel megtalálhatók, ha az ember tudja, hol keresse. Tehát Holwith megtalálása lesz a fő feladat.

-          Hová rejtetted? Emlékszel rá?

-          A szobámban, az ágyam alatt volt egy meglazult padlódeszka. Oda rejtettem el a kardot – emlékezett vissza. – a baj csak az, hogy kissé átalakítottátok a házat, és ebben az állapotában nem tudnám megmondani, melyik volt ez én szobám. Az lenne a legjobb, ha az egész emeletet átkutatnánk.

-          Nagyon figyelmesnek kell lennünk. Soha nem találjuk meg! – sóhajtottam reménytelenül.

-          Ketten valóban nem lenne sok esélyünk, de négyesben talán sikerülhet. Áthívtam Welltonékat, ha nem bánod.

-          Jó ötlet volt – mosolyodtam el.

Maximillien és Robert bácsi délelőtt tizenegy körül érkeztek, egy meglehetősen görbe partvissal és egy felmosóval. Érdeklődve felvontam a szemöldököm. Nem igazán értettem, mire kellenek a takarítóeszközök.

-          Nyugi, én sem értem, mihez kell a partvis meg a felmosó – nevetett fel Maximillien, döbbent arckifejezésemet látva. – Nagyapa nem mond el semmit.

-          Mindent a maga idejében – kurjantotta kedélyesen Robert bácsi. – Nos, Lucas? Mik a terveid.

-          Tervek nincsenek, csak terv. Arra gondoltam, hogy fönt, a fürdőszobával együtt négy szoba van. Mindenki kapna egy szobát, és ott alaposan megvizsgálná a padló minden egyes négyzetcentiméterét. Előbb, utóbb valaki megtalálja azt az üreget, ahol elrejtettem.

-          A beosztáson gondolkoztam – vettem át én a szót. – Nagyapa, te átnézhetnéd anya szobáját, én nyilván a sajátomat. Robert bácsi, a tiéd lehetne a fürdőszoba, és Maximillien, te dolgozhatnál a vendégszobában, mert ott kell a legtöbbet pakolászni, hogy elérhető legyen a padló. Mindenkinek megfelel így?

Miután beleegyező bólintásokat kaptam minden irányból, jó háziasszonyhoz illően feltereltem a népet. A fiú mellém húzódott a lépcsőn.

-          Kérhetnék valamit, Spencer?

-          Persze. Mit szeretnél? – kérdeztem kíváncsian.

-          Úgy néz ki, hosszabb ideig együtt fogunk dolgozni. Szólítanál Max-nek? Sokkal jobban szeretem, mint a Maximillient.

-          Semmi akadálya – mosolyogtam rá. – Ha gondolod, te is szólíthatsz engem Spennek. De a Spencerrel sincs semmi bajom. Mellesleg az a vendégszoba – böktem a megfelelő ajtó felé, amikor felértünk.

Miután mindenkit a kijelölt szobákba irányítottam, kezdődhetett a „kardkereső hadművelet”. Azzal a céllal ereszkedtem le a szobám padlójára, hogy addig nem kelek föl, amíg meg nem vizsgáltam minden pontját. 

*Maximillien Wellton*

A szoba, amit át kellett néznem, nem volt nagynak mondható, de valóban sok bútort el kellett mozdítanom, ha alapos vizsgálatot akartam. Tulajdonképpen bántam, hogy nem kétfős csapatokban dolgozunk. Spencer nagyon aranyos lánynak tűnt, és mivel úgy nézett ki, hogy hosszabb ideig egy csapatot fogunk alkotni, szívesen megismertem volna közelebbről is.

Lehasaltam a padlóra, és kopogtatni kezdtem a parkettát. Egy óra alatt már nagyjából végeztem a szobával, és még mindig nem találtam semmit. Mellesleg a többi szobából sem hallatszott semmi, azon kívül, hogy nincs meg. Nekiveselkedtem a helységben álló, hatalmas, régimódi ruhásszekrény eltolásának. Alaposan megizzasztott, de bírtam.

A szekrény alatt régebbi volt a parketta. Mintha a felújításkor lusták lettek volna eltolni, és kicserélni ott is. Az egyik deszka kicsit felpúposodott, egyik végében nem voltak szögek, így az szabadon mozoghatott, amerre mozdították.

Felfeszítettem, és a következő pillanatban elállt a lélegzetem. A deszka alatti üregben, némi pókháló, és porcica között, a legszebb kard hevert, amit valaha láttam. Hosszú pengéjét hüvely védte, markolatán rubinok csillogtak.

Minden dolog, amit az elmúlt este hallottam, hirtelen bizonyítást nyert számomra. Bevallom, a kard megtalálása előtt kissé kételkedtem a történet valóságában. Most azonban, hogy itt hevert előttem, mindent el tudtam hinni.

-          Max gyere le. Főztem egy kis ebédet – nyitott be hirtelen Spencer. Én még mindig megkövülve álltam a lyuk mellett. – Max? Minden oké?

-          Igen-igen – vágtam rá gyorsan. – Csak megtaláltam a kardot.

-          Komolyan? – Látta a bólintásomat, és azt is, hogy sokkolt a felfedezés, ezért ő hívta az öregeket. – Nagyapa! Robert bácsi! Megvan! Max megtalálta!

Léptek dobogása hangzott a lépcsőn. Berohantak a szobába.

-          Holwith? Valóban? Ügyes vagy, fiú – veregette meg a vállamat Lucas. Még mindig nem tudtam mozdulni. Apró ujjakat éreztem a karomon.

-          Gyere! Engedd oda őket – rángatott el Spencer.

Egy ideig néztük a két öreget, amint emlékeik örvényébe merülve nézik a fegyvert, aztán magukra hagytuk őket. Lementünk a konyhába, ahol kaptam egy tál milánóit és egy pohár narancslevet. Mire megettem, nagyapáék is lejöttek. Felállítottak minket, a kezembe nyomták a partvist, Spencer pedig megkapta a felmosót.

-          Takarítani fogunk? – kérdezte érdeklődve.

-          Vagy végre elmondjátok, mire kellenek ezek az ócskaságok? – tettem hozzá.

-          Erről én nem tudok semmit – közölte Lucas. – Robert?

-          Nyissátok szét őket – bíztatott nagyapám.

Megtettük. A kezemben lévő partvis Jack íját, Spencer felmosója Harold dárdáját rejtette.

-          Minden pillanatban nálatok kell, hogy legyen – jelentette ki Lucas.

-          De hogyan? Nagyapa, nem vihetek magammal egy dárdát az iskolába – értetlenkedett a lány. Igazat adtam neki. Én sem sétálhattam volna be egy íjjal a suliba. És akkor következett a legmenőbb dolog, amit eddig még csak az egyik Percy Jackson filmben láttam.

-          Mindkét fegyveren van egy apró kapocs – szólalt meg nagyapa. – Húzzátok csak meg!

A kapocs meghúzásának hatására a két fegyver összeugrott. Az íjból golyóstoll, a dárdából gyűrű lett. Csak álltam egy helyben, a kezemben tartott fegyverre meredve. Pár nappal azelőtt még l sem tudtam képzelni, hogy fegyverrel a kezemben fel kell vennem a harcot egy sereg mitikus lénnyel szemben. Akkor számomra ez volt a jövő. Minden gondom annyi volt, hogy nem tudtam harcolni. Apró, de annál égetőbb probléma volt. Sürgős orvoslásra szorult.