Fenekestül felforduló világ

*Spencer Cavedish*

- Nyugodj meg Drágám! Minden a legnagyobb rendben – próbált nyugtatgatni Lucas nagyapa, miután felhúzott a kocsi ülésére.

- Mik voltak ezek? Miért támadtak rám? Tényleg létezik az a kard? – tettem fel hirtelen az összes kérdést, ami a nyelvemen volt.

- Lassan a testtel, Ifjú Hölgy! Mindent a Kúriában – kapcsolódott be egy másik hang a vezetőülésről.

- Robert bácsi? – Nagyapa régi barátját régen láttam már, de akkor kellemes társaságnak bizonyult.

- Szolgálatodra Spencer! – biccentett.

Az út hátralévő része csendben telt. Én még mindig ziháltam, de egyre inkább tudatosult bennem, hogy megmenekültem.

A falun áthajtva, a hegyen álló hatalmas épület felé vettük az irányt. Furcsamód örültem, hogy végre megnézhetem közelebbről is a Wellton-kúriát. Mint minden kislánynak, nekem is volt hercegnő-korszakom egykor. És szinte minden nap arról álmodoztam, hogy a csodálatos, fehér épület lépcsőin vonulok fel és alá.

Behajtottunk a kapunk, amelynek zárját az idők során gépesítették, így nem kellet egyikünknek ki-beugrálnia. Az étkezőben égett a villany. Furcsállottam, hiszen Robert bácsi velünk volt.

-          Van valaki az épületben? – kíváncsiskodtam.

-          Igen, az unokám, Maximillien – felelte Robert bácsi. – Nálad egy évvel idősebb. Igazán rendes fiú.

-          Jaj ne! Egy fiú – kaptam rémülten a hajamhoz. – Azt hiszem, nem vagyok szalonképes egy ilyen találkozáshoz.

-          Ne aggódj. Meg fogja érteni – simította meg a vállamat Lucas.

Felmentünk a lépcsősoron és beléptünk az épületbe. Hatalmas, kárpittal burkolt aulába jutottunk. A falikárpitot fehér alapon rózsaszín, indázó növényminta díszítette, a padlót márványlapok fedték. Két ajtó nyílt a helységből, valamint a terem végén díszes és széles lépcső vezetett fel a felső szintre. A tőlünk balra lévő ajtó hirtelen kivágódott, és egy ideges srác rontott ki rajta. Sötét haja nemrég még jól fésült lehetett, de most úgy nézett ki, mintha tulajdonosa többször is végigszántotta volna. A fiú óriási, mélybarna szemei izgatottan csillogtak.

-          Na? Sikerült? Előbb értetek oda? Megvan a lány? – hadarta, majd észrevett engem is. – Á! Látom, megvagy. Spencer Cavedish, igaz? Én Maximillien Wellton vagyok. Ez a két fószer, az egyik a nagyapám, nem mondott semmit, csak ideráncigáltak Londonból. Mióta itt vagyunk, azt hajtogatják, hogy előbb kell odaérnünk, meg veszélyben a lány, meg nem kaphatják el. Öööö… Minden rendben? – állította meg a szóáradatot, ami annyira meglepett, hogy mindössze annyira tudtam összpontosítani, hogy megrázzam a kezét, amikor bemutatkozott.

-          Nos… izé… Köszönöm a kérdést, azt hiszem, jól vagyok. Bár megtámadott két mutáns az erdőben, akik valami kardot kerestek nálam, az egyikük kis hiján megfojtott, majd feltűnt a nagyapám, és egy barátja, akit úgy tíz éve láttam utoljára és megmentettek. Aztán lerohant egy srác, de köszi. Jól vagyok – adtam ki magamból mindent, zavart mosolygásra késztetve.

-          Bocsesz. Nem akartalak megrohanni.

-          Nos Fiatalok! Most, hogy így megismerkedtetek, akár be is fáradhatnátok a könyvtárszobába. Van pár megbeszélnivalónk – szólalt meg Lucas, és kitárta a másik ajtót.

Maximillien és én beléptünk a helységbe. A falak mentén plafonig érő könyvespolcok álltak, a közepén egy kerek asztal, valamint számos, kényelmes, vörös bársonyfotel.

-          Foglaljatok helyet! – invitált minket Robert. – Max, elkészítetted a kakaót?

-          Igen, az étkezőben felejtettem, Nagyapa.

-          Nagyszerű! Áthozom –ugrott fel. Kíváncsi nézésünkre elrikkantotta magát: - Hetven éves vagyok, nem halott! Ne nézzetek így rám!

Miután Robert bácsi meghozta a kakaót, Nagyapa úgy fordította a székeket, hogy a bögréinket kényelmesen letehessük az asztalra, és mind a négyen helyet foglaltunk, a két Öregfiú végre elkezdte a mondandóját.

-          Tehát. Azért vagyunk itt, hogy beavassunk titeket egy több száz éves titokba, amely örökre összefonta a Cavedish és a Wellton nevet – kezdte Lucas. – Történetünk több évszázaddal ezelőtt kezdődött, amikor Geraon, Averon és Beldar, három halhatatlan démonúr, előállított egy hatalmas, füstdémonokból álló sereget.

-          A füstdémonok egyszerű lények – vette át a szót Robert bácsi. – Uraikkal ellentétben, nem képesek megszállni az embert, de képesek élősködni annak rosszkedvén, ezáltal megfosztva őket az életenergiától. A démonurak rosszabbak ennél. Ők ugyanis képesek megszállni az emberi elmét, olyan cselekedetekre bírhatnak rá bárkit, aki elég gyenge ahhoz, hogy átvegyék az uralmat gondolataik felett, amelyekre az adott személy nem is lenne képes a benne élő démon nélkül.

-          A sereg megjelenése után, két jó barát, akik egyszerű halandók voltak ugyan, de bátor, és ügyes harcosok, elhatározta, hogy szembeszállnak a démonok seregével. A nevük Jack Wellton, és Harold Cavedish volt. Ők alkották meg Holwith-t, az ezüstkardot, az egyetlen fegyvert, ami elpusztíthat egy démonurat. A füstdémonok egy egyszerű íjjal, dárdával vagy tőrrel is elintézhetők.

-          Tehát létezik a kard – szúrtam közbe.

-          Igen Spencer, létezik – bólintott Lucas.

-          És a démonurak? Legyőzte őket Jack és Harold? – kérdezte izgatottan Maximillien.

-          Jack és Harold nem. A két családban nemzedékről nemzedékre szálltak a fegyverek, Holwith, valamint Jack íja, és Harold dárdája, valamint a démonvadászat feladata. A Welltonok és Cavedishek egy-egy tagja évszázadokon át démonvadászattal foglalkozott – folytatta a mesélést a nagyapám.

-          Ötvenhat éve, amikor én tizennégy, Lucas pedig tizenkét éves volt apáink véget vetettek a harcnak. Legyőzték Averont és Beldart, meghátrálásra kényszeríttették Geraont, és szétverték a sereget. Minket nem vittek magukkal, de a csata napja után ránk hagyták az ősi fegyvereket.

-          Geraon nem semmisült meg. Biztos jelekből tudjuk, hogy visszatérőben van. A feladatunk az volt, hogy megkeressük azt az utódunkat, aki méltó arra, hogy démonvadász legyen. Próbálkoztam apádnál is, Spencer, de ő ócska mesének tartottam.

-          Ahogyan a te apád is, Max. Ti ketten vagytok az utolsó reményeink. A démonok, Geraon vezetésével visszatérőben vannak. Kell két démonvadász, aki felveszi velük a harcot. Én hetven éves vagyok, Lucas majdnem hetven. Öregek vagyunk már ehhez. Ha ti nem vállaljátok, akkor nincs semmi remény – fejezte be Robert bácsi.

Miután elhallgatott, mély csend telepedett a könyvtárra. Gépiesen kortyoltam ki a kakaóm maradékát. Tegnap talán még mesének tartottam volna az egészet, de most, hogy átéltem azt a támadást, semmi kétségem nincs afelől, hogy igaz.

-          Szóval fel kell vennünk a harcot, igaz? – Kérdezte Maximillien.

-          Igen.

-          Megtanítotok minket bánni a fegyverekkel? – kérdeztem én.

-          Természetesen. Már, ha úgy döntötök, hogy vállaljátok. Elvállaljátok a feladatot? – tette fel a nagy kérdést Lucas nagyapa.

-          Igen – feleltük egyszerre.

-          Sikerült Lucas! Megmenekült az emberiség – sóhajtott fel Robert bácsi. – Biztos vagy benne, hogy a lány alkalmas lesz a feladatra?

-          Miért ne lennék alkalmas? Miért ne segíthetnék a démonvadászatban? Ez is ilyen hímsoviniszta, a férfiak mindenben jobbak dolog? – fortyantam fel.

-          Nem Spencer. Mindössze arról van szó, hogy eddig még nem volt egyetlen női démonvadász sem, és nem a döntő küzdelemben kéne kísérleteznünk – válaszolt kimérten.

-          Az az izé az erdőben majdnem megölt! Ha jó sejtem egy füstdémon volt. Nem tudom elfelejteni az ujjait a nyakamon. Meg szeretném tanulni legyőzni őket – jelentettem ki dacosan.

-          Nem tudom, miért vagy ilyen Nagyapa – szólalt meg hirtelen Maximillien. – Azt mondtad, volt olyan tagja a családunknak, aki a démonok egy perc alatt eltettek láb alól. Spencer pedig túlélte. Igaz a segítségére siettetek, de nem halt meg egy perc alatt. Én mindenképpen adnék neki egy esélyt. Bízom Lucas döntésében.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá. Jól esett, hogy a pártomat fogja.

-          Rendben-rendben. Csak biztosra akartam menni – motyogta Robert bácsi, Lucas és az unokája tekintetét látva. – Ahhoz, hogy megtanuljatok bánni a fegyverekkel, meg kell keresnünk a fegyvereket. Jack íjár, és Harold dárdáját én magam rejtettem el, itt a Kúriában. Holnap könnyűszerrel felkutathatjuk őket. Holwit-szal mi a helyzet? – nézett várakozva Lucas nagyapára.

-          A régi szobám egyik padlódeszkája alatt kell lennie, Spencerék házában, holnap, amikor nincs otthon Caroline, megkereshetjük.

Csak ekkor néztem az órára. Este fél nyolc volt. Odakint jócskán besötétedett, és anya minden bizonnyal halálra aggódta magát otthon, hogy merre lehetek. Felhívni sem tudott, hiszen a mobilom a konyhapulton maradt, mert kirohanás és menekülés közben nem az volt az első dolgom, hogy van-e nálam telefon.

-          Azt hiszem, haza kéne mennem. Édesanyám már fél órája otthon van, és nem tudja, hol vagyok – szólaltam meg félénken.

-          Szerintem is be kéne rekesztenünk mára – bólintott Robert bácsi. – a fegyvereket világosban könnyebben megtaláljuk.

-          Akkor táborbontás. Robert, Maximillien, ti nyilvánvalóan itt maradtok, nem? – kérdezte Nagyapa.

-          Igen-igen. Te is visszajöhetsz, ha Caroline kirúgna.

-          Valószínűleg nem így lesz. Holnap tízkor ugyanitt?

-          Fiatalok? – nézett ránk Robert bácsi?

-          Számomra semmi akadálya – jeleztem.

-          Nekem is megfelel – bólintott Maximillien.

-          Akkor, mi el is indulnánk, gyere Spencer – indult kifelé Lucas. – Jó éjt nektek!

-          Jó éjszakát! – köszöntem el én is.

-          Viszlát holnap – búcsúzott Robert bácsi.

-          Jó éjszakát! – mondta Maximillien.

Nagyapával együtt léptünk ki a bejárati ajtón. Az eső idő közben elállt, a ködben sejtelmesen ragyogtak Sparksville házainak apró ablakai.

-          Anyádnak egyelőre egy szót se, rendben? – kérdezte Lucas, és bár nem láttam, de el tudtam képzelni cinkos vigyorát. – Majd kitalálok valamit.

-          Rendben Nagyapa – egyeztem bele. Aztán csendben baktattam mellette. Fárasztó nap volt mögöttem, és ahogy sejtettem, izgalmakkal teli, fárasztó jövő is.