56 évvel később

Sziasztok!

A prológus után hozom is az első részt. Még nem túl érdekfeszítő, de egy kezdet nem feltétlenül izgalmas :)

Jó olvasást mindenkinek:

Dorka

*Spencer Cavedish*

-… És akkor a-t megszorzom b-vel, majd gyököt vonok belőle, ezután… - Az agyam kikapcsolófélben volt, mint általában, ha matek van. Mr. Greg, a hatvanas évei felé közelítő tanárunk, különben is olyan hangon darálta az anyagot, hogy azon a matematika legnagyobb imádója is bealudt volna. Hát még én! Soha nem kötött le igazán a számok világa, most pedig teljesen elvesztem a gyökök, négyzetek, a-k, b-k és c-k világában.

Kinéztem az ablakon. Belltown nem volt éppen nagy város, de jóval nagyobbnak számított, mint pár kilométerre innen, Sparksville, ahol lakom. Álmodozva gondoltam arra, hogy milyen szép lehet most, a friss, tavaszi napfényben. A fény szemcséi ragyogóvá varázsolják a takaros, régi házacskákat, az emberek mosolyognak, a zöld lankákon birkák legelésznek, a kék égen madarak röpködnek, és a falu fölé magasodó dombon békésen alussza méltóságteljes álmát a több éve üresen álló Wellton-kúria. Arra gondoltam, hogy kedvenc lovam nyergében ülve, könnyű vágtában szelem a dombokat, legjobb barátnőim társaságában…

Apropó, barátnők? Kíváncsi voltam, vajon ők hogyan viselik a matekórának nevezett, exkluzív, negyvenöt perces kínzást. Óvatosan hátrafordítottam a fejem. Az első padban forgolódni nem volt igazán veszélytelen vállalkozás. Mögöttem két paddal ült Tessa. Gyönyörű, vörös haját két copfba fonta. Ezekkel játszadozott, látható unalommal az arcán. Amber a fejét két karjára hajtva feküdt a padon. Valószínűleg már messze járt innen, valahol az álomvilágban.

-          Cavedish kisasszony! Mennyi is lesz pontosan a végeredmény? – kérdezte Mr. Greg, amikor újfent a tábla felé fordultam. Épp meg akartam kérdezni, hogy milyen végeredményről beszél, hisz csak a van, meg b, amikor azonban a táblára pillantottam, szembetaláltam magam egy rémséges egyenlettel. Szuper! Tehát lemaradtam.

-          A végeredmény… öhm… uhh… izé – piszkálgattam a tollam végét. Aztán úgy gondoltam, nem égek akkorát, ha megpróbálok tippelni. – X=35? – próbálkoztam.

-          Nos… nem – közölte hidegen. – Javasolhatom, hogy máskor inkább ide figyeljen, ha nem érti?

-          Természetesen, Tanár úr – hajtottam le a fejem. Fülig pirultam szégyenemben.

A csengő felszabadító hangja után megkönnyebbülve szedelődzködtem, és pakolásztam a szekrényemben. Péntek volt, délután kettő (tehát a tanítás vége), gyönyörű idő, és ennek tetejébe még születésnapom. Épp befejeztem a bepakolást a táskámba, amikor megjelent mellettem Tessa és Amber.

- Na mit csinálunk ma? – ugrált izgatottan Tessa.

- Csak egyszer tizenhét az ember! Ma te parancsolsz, Csajszi – sürgetett Amber is.

- Oké-oké. Ne bomoljatok! – nyugtattam őket. – Az a tervem, hogy mivel nincs olyan sok cuccunk, nem kéne hazabuszozni Sparksvillbe, aztán vissza ide. Vásárolgatni szeretnék, kajálni valamit, és úgy általánosságban hülyülni a plázában. Persze, ha ezek után hazamegyünk és van kedvetek lovagolni egyet, akkor nem fogok tiltakozni.

- Szuper – tapsikoltak egyszerre. Most, hogy végre utolértem őket korban,(vagyis én is elértem a mágikus tizenhetet, ami ugye már majdnem tizennyolc) kezdem csak felfogni azt az állítást, hogy az értelmi szint nem korhoz köthető. Így magunkon végignézve pedig… ez nagyon igaznak tűnik.

Egy óra alatt végignéztük az összes, minket érdeklő boltot ( Claire’s, C&a, H&M, stb.), újabb egy óra alatt pedig eldöntöttük, hogy pontosan mit is veszünk meg az általunk kinézett dolgok közül. Összességében egész gyorsan végeztünk (igen két óra az gyors), végül pedig a mekiben kötöttünk ki, horribilis mennyiségű sült krumplival, szendviccsel, üdítővel és fagyival és természetesen az ünnepeltnek járó Happy Meal menüvel.

-          Lányok, ezután muszáj lesz elmennünk lovagolni – jelentettem ki, miközben egy Big Mac-et igyekeztem eltüntetni a föld színéről. – Ennyi kalóriát el kell égetni valahol.

-          Egyetértek, Spen – bólogatott Amber, a kezében a fagyijával. – Ha már nem lehet olyan szőke hajam, mint neked, és olyan zöld szemem, mint Tessának, akkor legalább jó alakom legyen, nem?

-          Amby ne csináld már! – kérte Tessa. – Gyönyörű vagy a fekete hajaddal és a barna szemeddel. Spencer, ugye, hogy szép? – kérdezte tőlem.

-          Csak egyetérteni tudok – mondtam. – Mind gyönyörűek vagyunk, kivéve engem.

-          Most te is kezded? – akadt ki Tessa. – Szőke vagy, akkora kék szemekkel, mint egy labda! Mit akarsz még? Fogjátok fel, hogy itt csak én lehetek ronda!

-          Ja, a vörös fürtjeiddel, meg a zöld szemeddel, igaz? – kérdeztük egyszerre Amberrel.

Egy ideig még vitatkoztunk azon, hogy ki lehet ronda hármunk közül, végül pedig majdnem össze is kaptunk rajta. Hála az égnek, ez nem történt meg, helyette röhögésbe fulladt az egész hülyeség. Gyakran folytattuk le a csajokkal ezt a vitát, és általában az lesz belőle, hogy mind szépségesen szépek vagyunk, csak a fiúkkal nem tudjuk elhitetni ezt, mindenesetre mindig nevetés lesz e vége.

A buszon hazafelé méginkább megbizonyosodtam a felől, hogy lovagolnunk kell. Egyszerűen csodálatos idő volt. Barátnőimmel megbeszéltük, hogy szokás szerint az erdőben találkozunk, ott ahol a patak keresztezi a turistaösvényt, majd elindultunk haza.

Én és anya feljebb laktunk, majdnem a falu végén, útban a kúria felé. A házunk nem volt éppen nagy, sőt inkább kicsi, de nagyon otthonos. Szürke kőből épült, pontosan ugyanúgy, mint a többi ház a faluban. A kis, angol faluk varázsának része, hogy a házak teljesen egyformák. A kertünkben rózsák, és mindenféle más, éppen szezonális virág volt. Most éppen csak a hóvirágok nyíltak, a nagy diófa alatt. A kert még téliesen kopár volt, de már friss fű nőtt mindenhol. A kert hátuljában állt az istálló, melyben Azalea és Melody, a két lovunk lakott, most azonban ott is csend volt. Anya bizonyára kicsapta őket a legelőre mielőtt dolgozni ment. A városban dolgozott, egy cég könyvelőjeként. Sajnos csak este hét körül szokott hazaérni.

Beléptem a házba, ahol meglepetésemre nem a megszokott csend fogadott. Az apró, kerek étkezőasztalon hatalmas doboz állt, színes konfettikkel körülszórva, a pulton pedig hatalmas torta terpeszkedett, mögötte anyával, aki a Happy Birthday-t énekelte. Hasonlított rám, habár az ő szeme barna volt, és haja sokkal sötétebb szőke, mint az enyém, vonásaink mégis rengeteg ponton egyeztek.

-          Boldog születésnapot, Édes – ölelt át, mikor befejezte a dalt. – Előbb eljöhette, és gondoltam, megleplek.

-          Sikerült – mosolyogtam. – Az a doboz az enyém?

-          Hát nem a macskáé, és nem az enyém, úgyhogy…

-          Kösziiii – visítottam, és szégyentelenül nekiestem a csomagnak. Az a blúz és szoknya volt benne, amit már nagyon régen szerettem volna, pár könyv a listámról (mindig kapok könyvet, de a szeretném megkapni lista nem lesz rövidebb), valamint egy CD és egy fülbevaló. – Anya, figyelmeztetlek, hogy még csak tizenhét vagyok. Mi lesz itt jövőre?

-          Hatalmas ajándékhegyek – nevetett elgondolkozva. – Megegyük a tortát? Szeretnél valami mást csinálni inkább? A lányokkal lennél?

-          Velük csak lovagolni megyek nemsokára, de előbb mindenképp eszem egy szelet csodálatos tortát, az én anyukámmal – mosolyogtam rá. – Te sütötted?

-          Ó nem, az ajándékaid után szaladgáltam, de rendelni meg olyan ócska lett volna. Megkértem Betty nénit.

-          Mindenképp megköszönöm majd neki – mosolyodtam el. Betty néni tulajdonképpen nagymamámmá avanzsált, amikor néhány éve apa lelépett, anya szülei pedig meghaltak. Nagyon szerettem a kedves, idős hölgyet.

A délután hátralévő részét Azalea nyergében töltöttem a lányokkal, akik szintén hozták a saját lovaikat. Ezért szerettünk mind itt lakni. Én imádtam Azalea fekete szőrét, és édes illatát, Tessa mindent megtett volna játékos, foltos lováért, aki a Teddy nevet viselte, és Amber sem hagyta volna soha, hogy Vattacukrot más gondozza, vagy lovagolja. Fel-le száguldoztunk a lankás vidéken, kibontott hajunkat fújta a szél, és elképzelni sem tudtam volna szebb születésnapot.