Sziasztok!
Igyekszem pótolni azt a hatalmas lemaradást, amit felhalmoztam magamnak és tovább gördíteni történetünk igazán gubancos fonalát.
Ebben a részben kiderül néhány dolog legújabb karakterünkről, Mariusról.
Fogadjátok szeretettel!
Dorka
*Spencer Cavedish*
Riadtan kapkodtam a fejem az erkélyajtó és a mellettem álló srác között. Nem egészen voltam benne biztos, hogy megmentett-e vagy ez csak egy újabb csapda. Egyáltalán... a barátom az előbb tudatta velem, hogy átállt a másik oldalra (ezzel egyúttal asszem, szakítottunk is), itt termett valaki, akiről azt sem tudtam, hogy létezik, és majdnem megöltek. Ez egyszerre kicsit soknak bizonyult.
- Jól vagy? - törte meg a pár perce tartó feszült csendet a srác. - Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni.
- Max - nyögtem és a szememet elfutották a könnyek. - Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy hitethette el velem?
- Erről csak annyit tudok, hogy Geraon keze is jócskán benne volt a dologban - válaszolta. - Biztosra akart menni, így valami elmebütykölő trükkel elhitette Max-szel, hogy téged szeret. Innen már könnyű dolga volt. Aztán persze szépen lassan visszaadagolta neki a dolgokat, mert szüksége van rá.
- És te? Egyáltalán hogyan kerültél a képbe? És... ki is vagy te pontosan? - bombáztam meg pár kérdéssel.
- Jaj, még be sem mutatkoztam hivatalosan - pirult el. - Marius Wellton vagyok. Maximillien unokatestvére és Robert Wellton unokája.
- Értem. Én Spencer Cavedish, bár ezt biztosan tudod - rebegtem ügyetlenül, miközben jobban is szemügyre vettem. Max-szel ellentétben ő szőke volt. A szeme árnyalatát nem láttam pontosan. Csinos, magas srác volt. A korát úgy tizennyolc köré saccoltam. - Egyidős vagy Maximillienel?
- Igen - bólintott.
- De akkor akár te is lehetnél a démonvadász utód! - kiáltottam. - Ellenőrizte ezt valaki?
- Nos... nem - hajtotta le a fejét. - Szép kis történet. Akarod hallani?
- Persze. Van időm - ültem le a padlóra kényelmesen.
- Oké - helyezkedett el velem szemben. - Tehát, mint már említettem, a nevem Marius. Egy igazán ronda, decemberi éjszakán születtem, Londonban. Ott is nőttem fel, Maximillientől nem messze. Nagyapát eleinte izgatta, hogy két egykorú, a démonvadász gén öröklésére alkalmas fiú van, de később egyértelműnek találta, hogy melyikünk a megfelelő. Az egész család Max-et becsülte és becsüli többre. Kiskora óta látszik rajta, hogy ügyes fiú, kifogástalan jellemmel és fizikummal. Hatalmas családunk minden tagja őt ajnározta, ovis korunk óta. Talán ez az oka annak, hogy én is sokáig úgy tekintettem rá, mint valami félistenre, és ennek köszönhető, hogy ugyan mindent tudok a családunk történelméről, nem kértem nagyapát, hogy engem képezzen ki démonvadásznak. Egyébként sem hallgatott volna meg. Neki is Maximillien a kedvence, engem cipőpucolásra sem tart alkalmasnak - sóhajtott keserűen, aztán mint aki rosszat mondott, gyorsan folytatta. - Bocsáss meg, kicsit elkalandoztam. Tehát ott tartottam, hogy egyértelmű volt, hogy nem én leszek a vadász, de ettől függetlenül mindent megtanultam a könyvekből, amit csak lehetett. Mondanom sem kell, mennyire irigyeltem Maximillient, amikor elindult nagyapával a kúriába. Aztán elhatároztam, hogy belenyugszom a sorsomba. Egyedül téged sajnáltalak, hogy megkapod társnak Max-et. iába néztem fel rá, gyűlöltem az arroganciáját, és tudtam, hogy igenis hajlamos a kegyetlenségre. Nem egyszer tapasztaltam. Féltettelek is, ezért figyeltelek, amennyire tudtalak. Illetve őt figyeltem.
- Gondolom, ezért lehetsz most itt.
- Igen. Pár hete feltűnt, hogy találkozgat egy vörös csajjal. Nem egészen értettem miért csinálja. Pontosan tudtam, hogy együtt vagytok.
- Tessa - suttogtam.
- Ja. Kihallgattam őket, amikor arról beszéltek, hogyan tesznek el téged, aztán az egész csapatot láb alól. Maximillien megszerezte Holwith-t. Émelyítő volt hallgatni, ahogy más halálát tervezgetik. Attól a naptól kezdve rátapadtam Max-re. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. Tudtam, hogy egyedül én menthetlek meg téged, és a világot. Az Elveszett nélkül nagy szarban lennénk most.
- Szóval erről is tudsz. Kétségtelenül remek munkát végeztél - mosolyogtam rá. Aztán elkomorodtam. - Holwith még mindig nála van.
- Természetesen nem - vigyorodott el. A te szobádban van. A nagy szekrény mögött.
- Ki mondta, hogy nem érsz semmit? Megverem - tört ki belőlem a nevetés.
- Azt nem kéne - mosolygott ő is. - Most pedig felajánlom a segítségemet. Már ha tudsz vele mit kezdeni.
- Szerintem tudok - mosolyogtam új szövetségesemre.
