Sötétedik

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Kicsit nyálas, kicsit sötét, de remélem, tetszeni fog nektek.
Jó olvasást mindenkinek!
Dorka

*Spencer Cavedish*

Hétfő reggelre már totálisan elegem lett a kórházból. Még az sem igazán segített, hogy anya és Maximillien gyakorlatilag beköltöztek hozzám, és váltott műszakban gondoskodtak szórakoztatásomról. Max vallomása után nem változott sok dolog. Ugyanúgy viccelődtünk és fárasztottuk egymást, azzal kiegészítve, hogy kicsit többször ért hozzám, sokszor fogta a kezem, és rengeteg puszit kaptam. Nagy bosszúságomra viszont közölte velem, hogy amíg bent vagyok, nem fog megcsókolni, mert szeretné, ha fejfájás nélkül élvezhetném. Anya nagyon boldogan fogadta a hírt, miszerint egyetlen lánya talált magának valakit, és azonnal meghívta Maxot hozzánk.

Mindezek ellenére azon a hétfő délelőttön, a nyári szünettől csupán három hétre, nagyon magányosnak éreztem magam. Anya dolgozott, Max a suliban volt, én meg untam az agyam. Már tévézhettem, de az sem igazán kötött le. Már éppen azon voltam, hogy inkább alszom egyet, amikor megcsörrent a telefonom.

A kijelzőre pillantva elöntött a remény. Tessa hívott, és én egészen addig a pillanatig reménykedtem benne, hogy újra az én Tessám lesz az, és bocsánatot kér, és minden rendbe jön, amíg meg nem szólalt.

-          Szia, te kis mázlista – susogta. Elkeseredetten konstatáltam, hogy már a hangja is a démonokéhoz hasonlít. – Hallom, túlélted a fiúk támadását. Te, meg az az átkozott fiú jelentős kárt okoztatok a csapatomban.

-          Miféle csapatodban? Miről beszélsz?

-          Démonok, akiket apám adott mellém, amikor megtudta, hogy démonvadászok vannak Sparksville-ben.

-          És te képes vagy megbízni apádban? Abban, akit tizenhét éve nem láttál? Képes vagy megbízni a világ leggonoszabb démonurában?

-          Tudod – mélázott el, megnyomva az utolsó, d hangot. – Jó érzés démonnak lenni. Sok dologra vagyok képes, erős vagyok, tökéletes. És a gonoszság is ízlik.

-          Ízlik a gonoszság? Hallod magad egyáltalán? Hová lett a régi Tessa? – kérdeztem hitetlenkedve. Aztán csüggedten hozzátettem: - Hiányzol.

-          A régi Tessa nincs többé. Hiányozhat, de nincs. Az új Tessa pedig gyűlöl téged és el fog tűntetni a Föld színéről, az összes Cavedish-sel, és Welltonnal együtt.

-          Nem fogod megtenni – suttogtam halkan, de elszántan. – Nem fogod megtenni, mert el fogsz bukni. Ha hiszed, ha nem, sokkal erősebbek vagyunk akármennyi démonnál.

-          Cöh – kiáltott fel hitetlenkedve. – Hogy két öreg tata, és két gyerek le tudja győzni Geraon seregét? Tudod, te mennyi sötéttel fogtok szembenállni, amikor végre megtaláljátok az apámat? El fog törölni titeket egyetlen mozdulattal. A Sötét Sereg el fogja árasztani a világot, és el fogja tűntetni a fényt, és mindent, amiből táplálkozhat.

-          Nem így lesz – jelentettem ki határozottan. – Minél jobban fogtok igyekezni, hogy sötétségbe borítsatok mindnet, annál erősebb lesz a fény. Erősebb nálatok. A legsötétebb sötétnél is erősebb. Ha rajtan múlik, minden lehetséges módon akadályozni fogom a győzelmeteket. És merem állítani, hogy Maximillien is így fog tenni.

-          Nos, ha így gondolod, akkor ég veled. És sok sikert a szentimentális, nagyszabású, kudarcra ítélt tervedhez. Őszintén – mondta olyan gúnnyal, hogy szinte mérgező lett tőle a levegő. – És a fiúdnak üzenem, hogy ezen túl jobban vigyázzon rád, mert nem lesz nyugtod tőlem. Se neked, se neki, se a két vén tatának.

Miután utolsó fenyegetéseit is elfröcsögte, lecsapta a kagylót. Könnyek öntötték el a szemem, de korántsem a félelemtől, vagy attól, hogy a többieket féltettem. Nem. Azért sírtam, mert annyira erős volt bennem a remény, hogy visszakaphatom a barátnőmet. Most úgy éreztem, hogy az a fénysugár nincs többé sehol. Kihunyt. És egyre inkább úgy éreztem, hogy Tessa igazat mondott. Hogy el fog tűnni a fény. Hogy el fogunk bukni.

Kételkedni kezdtem a sikerünkben. Az én sikeremben. Magamban. Úgy éreztem, a csapat három tagja sikeres lehet, de csakis nélkülem. Első kérdésem, miszerint miért ne segíthetnék, sokkal inkább átváltozott azzá, hogy egyáltalán hogyan képzeltem, hogy segíthetnék.  Hiszen mit tehet egy lány egy seregnyi démon ellen? Mit tehet bárki is egy seregnyi démon ellen? Szeretet, barátság, fény? Na persze! Meg három fegyver. Szép kis ellenség!

Ahogy ott ültem, és fájdalmamban, kétségbeesésemben és félelmemben zokogtam, eldöntöttem, hogy kiszállok. Ha Maximillien meg akar tartani, mint barátnőt, akkor legyen, de a démonok ellen egy reménytelen roncs, aki én vagyok, nem túl hasznos. A könnyeim ömlöttek, az arcom feldagadt, a fejem sajgott, és elvesztettem minden reményt. Illetve azt hittem, de abban a pillanatban két meleg, erős, biztonságos kar fonódott a vállam köré, és úgy ahogy voltam, felhúzott térdekkel, lehajtott fejjel, magához ölelt.

-          Spen? Mi a baj drágám? Mi bánt? – kérdezte halkan Max. – Nincs semmi baj. Itt vagyok. Megvédelek. Csak mondd el, mi bánt!

-          Ki akarok szállni Max. Nem csinálom tovább – zokogtam, miközben úgy helyezkedtem, hogy a mellkasához bújhassak.

-          Miért? Mi történt?

-          Tessa felhívott, és megvilágított előttem pár dolgot – szipogtam. – Mit érek én egy seregnyi démon ellen? Mi van bennem, ami több mint ők?

-          Szóval felhívott? Az a csaj, aki Geraon lánya, igaz?

-          Igen – mondtam, majd felemeltem a fejem, és töprengő arcába néztem. Egy pillanatig gondolkodva meredt maga elé, majd felém fordult, rám mosolygott (ami már önmagában elég volt, ahhoz, hogy újra reménykedni kezdjek a fény létezésében), és megsimította az arcomat.

-          Csak azért mondta, hogy elbizonytalanítson – puszilta meg az orromat. – Pontosan tudja, hogy a fény képes legyőzni a démonokat. Hihetetlenül okos, bátor, leleményes és talpraesett vagy. Meg kedves, szeretetre méltó, és olyan ember, aki képes szeretni. Igazi démonpusztító gépezet – puszilta meg az arcomat. – Az meg csak a ráadás, hogy még az enyém is vagy – suttogta, majd nyomott egy habkönnyű puszit a számra, mire méltatlankodva kaptam fel a fejem.

-          Nem azt mondtad, hogy nincs csók a kórházban?

-          De, de ez nem is csók volt – mosolygott rám csibészesen. – Az teljesen más lesz.

-          Értem – bólogattam.

-          Na, reménykedsz már? – nevetett rám.

-          Igen. Határozottan. Visszaadtad nekem – simultam hozzá mosolyogva. És tudtam, hogy tényleg így van. Szinte hihetetlen volt, hogy visszatért a fény. De visszatért. És ez csak Maximilliennek volt köszönhető. Szinte éreztem, ahogy elfolyok a romantikától, de nem zavart. Szerettem, ő is szeretett, és ugyan tudtam, hogy nemsokára elözönlik a démonok a világot, de azt is tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, azért, hogy megmentsem.

-          Szerinted tényleg el fogják árasztani a világot sötétséggel? – kérdeztem felnézve a mellkasáról. Kinézett az ablakon. Elmerengett.

-          Valószínűleg meg fogják próbálni, mert Geraon nem véletlenül tért vissza. De meg fogom próbálni megakadályozni.

-          Én meg segíteni fogok neked – mondtam, aztán felnevettem. – Miért nem kezd el sötétedni az ég, mint a filmekben?

-          Egyrészt azért, mert mindjárt nyár van, és még csak délután három óra, másrészt, pedig nem egy filmben vagyunk – válaszolta halkan nevetve. Újfent elmerültem biztonságos ölelésében, és arra gondoltam, jöhet a sötétség, meg a Sötét Sereg, meg a káosz és az armageddon, de amíg létezik a mi kis elszánt csapatunk, addig, nem fogjuk engedni, hogy túlzottan előretörjenek.

Dorothy Blog Award (Első díjam!!!)

Sziasztok!

Nos, ez itt nem a következő rész, de legalább akkora jelentősége van a szememben, mint a blog folytatásának.

Megkaptam a Dorothy Blog Award díjat, amit ezúton  is szeretnék megköszönni Beatrice Gloomynak, A lámia című blog írójának.

Mielőtt a díjnak köszönhetően én is díjazásba fognék, előbb jöjjenek a szabályok.

Szabályok:

• Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
• Olvasd el annak a blogját akitől a díjat kaptad!
• Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
• Írj 12 dolgot a saját blogodról!
• Válaszol a díjazó által feltett kérdésekre!
• Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!
• Kommentelj annak a blogján egy általad választott fejezethez, hiszen ez mindenkinek visszajelzés! Ez lehet kritika vagy véleményezés, a lényeg, hogy építő jellege legyen.
• Cseréljetek linket!
• Küldd tovább tizenkét embernek a díjat!
• Tedd ki a "plecsnit egy jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog Beatrice Blogjáról:

• A történet főszereplője Lia.
• Egy baleset után Lámiaként éled újra.
• Megismerkedik Dakotával.
• A történetet két szemszögből olvashatjuk.
• Liának el kell hagynia a családját.
• A lányt az iskolából is kirúgják.
• Dakota az elején elég bunkón viselkedik vele.
• Lia Dakotáékkal él együtt.
• Új barátja Pixie.
• Dakota később teljesen megváltozik.
• Lia fél, mert sehol nincs biztonságban.
• A történet eddig tizenkét részes.

12 dolog a saját blogomról:

• Ez egy fantasy történet, démonokról és démonvadászokról.
• Egy több évszázados küzdelem folytatása.
• A történet kulcsszereplői Spencer Cavedish és Maximillien Wellton.
• A történetet mindkettőjük szemszögéből olvashatjátok.
• A két főszereplőt a nyagapáik segítik.
• A történet során céljuk az utolsó démonúr legyőzése.
• Több ellenséget és segítőt is szereznek.
• A főszereplők természetesen egymásba szeretnek.
• Spencer legjobb barátnője a démonok uralma alá kerül.
• A lány élete egy perc alatt változik káosszá.
• Spencer kételkedik magában.
• A lány nem biztos benne, hogy a világ valaha is normális lesz.

Válaszaim Beatrice kérdéseire:

1. A díj miatt kezdet el olvasni a blogomat? A díj miatt kezdtem olvasni.
2. Fogod folytatni a sztori olvasását? A sztori tetszik, úgyhogy folytatni fogom.
3. Ki a kedvenc szereplőd és miért? Nem sokat tudok a szereplőkről, de Dakota a kedvencem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy a zord külső gyönyörű belsőt takar.
4. Mi a véleményed Liáról? Lia nagyon erős lánynak tűnik.
5. Mit gondolsz Dakotáról? Dakotáról való véleményem már említettem.
6. Ha Dakota és Lia között lenne romantikus kapcsolat arról mit gondolnál? Ők ketten tökéletesen összepasszolnak.
7. Szerinted lesz valami Lia és Dakota között? Indokold is! Nem tudom eldönteni, mert mindketten elég különösen gondolkodnak erről.
8. Szerinted Liának alá kell majd vetnie magát a kiképzésnek? Minden bizonnyal.
9. Mit gondolsz Keenan valódi (gonosz) személyiségéről? Nem vagyok benne biztos, hogy igazi.
10. Szerinted kinek dolgozhat Keenan? Vagy a támadónak, vagy Liának.
11. Mit gondolsz mit akarhat a fő gonosz Liától? Valószínűleg valamiért különlegesnek tartja, de lehet, hogy a Dakotához vezető utat látja benne.
12. Változtatnál valamit a történeten? Egyelőre nem.

Saját kérdéseim a blogommal kapcsolatban:

1. A díj miatt kezdted el olvasni a blogom?
2. Tervezed folytatni az olvasást?
3. Szimpatikus neked Spencer?
4. Mit gondolsz Maximillienről?
5. Szerinted létezik Geraon?
6. Mit gondolsz Max és Spen kapcsolatáról?
7. Szerinted együtt tudnak maradni a káoszban is?
8. Mit gondolsz, képes lehet egy lány harcolni a démonok ellen?
9. Hogy vélekedsz Tessáról?
10. Szerinted elég lehet három fegyver, és négy ember egy seregnyi démon legyőzéséhez?
11. Vajon normális lesz a világ a káosz után?
12. Változtatnál valamit a történeten?

Díjazottjaim:

Elfeledett balettcipők

I want you

Sophia Smith és a félvérek élete

Love & music (Ahston Irwin Fanfiction)

Hát van, ami még normális ezen a nyomorult világon?

Sziasztok!

Úgy látszik átálltam a délelőtti feltöltésre.

Az újabb rész az első igazán romantikus fejezet, innentől nagyobb szerepet kap majd a szerelmi szál.

Jó olvasást mindenkinek!

Dorka

*Spencer Cavedish*

- Minden rendben van Max! Jól vagyok – jelentettem ki immár sokadjára, a normálisnál talán egy kicsivel emeltebb hangon. Már lassan egy órája ébren voltam, és ő még mindig minden második mondatában a hogylétem felől érdeklődött.

- Biztos ne hozzak valamit?

- Igen. A helyzethez képest jól vagyok. Hasogat a fejem, de ez minden – vágtam rá durcásan. Valamiért elszomorodott. Az arcán láttam.

- Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy olyan helyzetbe kerülj! És soha többé nem fogom hagyni! – fogadkozott.

- Nem te vagy a hibás Max! Miért nem vagy képes elfogadni, hogy nem tehetsz róla? Miért vagyok olyan fontos neked? – tudakoltam. Elegem volt abból, hogy folyton magát ostorozza. Megmentette az életemet, amit soha nem fogok tudni megfelelően megköszönni vagy viszonozni. Örültem neki, hogy velem maradt. Örültem neki, hogy fogja a kezem. Egyszerűen örültem NEKI.

- Az lehet. De szörnyű látvány volt. Elfogadom, hogy nem tehetek a történtekről, de azt kívánom, bárcsak ott lettem volna, hogy megakadályozzam. És, hogy miért vagy nekem annyira fontos? Hogy ezt megértsd, el kell mondanom valamit – nagy levegőt vett. Épp nyitotta volna a száját, hogy folytassa, amikor kivágódott a kórterem ajtaja.

- Spencer Elanor Cavedish! Hányszor mondtam már neked, hogy ne merészelj sisak nélkül lovagolni! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna – csörtetett be anya, láthatóan dühösen. Segélykérően néztem a mellettem ülő fiúra.

- Lucas szólt neki, hogy kórházban vagy, de nem mondhatta meg az igazat, így lovas balesetre hivatkozott – súgta a fülembe. – Bocsi.

- Sajnálom, Anya. Többször nem fordul elő – sütöttem le a szemem. Mellesleg, ah lett volna rajtam sisak, tényleg nem repedt volna fel a fejem. – Sajnálom, hogy megijesztettelek.

- Nincs semmi baj, Kicsim. Csak soha többé ne tedd ezt velem – simogatta meg a karom. – Félbeszakítottalak benneteket?

- Igen, Max éppen akart valamit mondani – néztem a srácra várakozva.

- Igen, de nem fontos. Mrs. Cavedish, még be sem mutatkoztam. Maximillien Wellton vagyok – nyújtotta a kezét. Láthatóan zavart lett, amit nem tudtam hova tenni.

- Örvendek a szerencsének. És köszönöm, hogy megmentetted Spencert.

- Semmiség volt – jelentette ki csendesen. Majd megköszörülte a torkát. – Nem is zavarok tovább. Holnap családi programom van, és még ma kéne tanulnom.  Minden jót Spen! Szia. És nagyon örültem a találkozásnak Mrs. Cavedish!

- Szia – köszöntem el tőle, de amint kilépett az ajtón, utána ordítottam (amitől mellesleg megfájdult a fejem). – Maximillien?

- Igen? – nézett vissza.

- Azért bejössz holnap?

- Persze – mosolygott, és távozott.

Meredten bámultam a gonosz ajtónyílást, ami elnyelte, plusz kedvem lett volna elégetni az összes házit, ami elvette tőlem. Hirtelen ürességet éreztem a kórteremben. Hiányzott a keze, az illata, a hangja. És úgy általánosságban Ő. Hálatelt szívvel emlékeztem vissza arra, hogy elég volt egy telefon, és rögtön elindult értem. Aztán kénytelen voltam ráébredni, hogy jóval több szeretetet érzek iránta, mint amennyit a bajtársi, vagy a baráti viszony megkövetel.

-          Khm… khm… khm – köszörülte meg a torkát anyu. – Szükséged van rám, vagy az este hátralévő részében az ajtót fogod bámulni, mint borjú az újkaput?

-          Nem… izé… bocsánat – ocsúdtam fel. – Milyen napod volt?

-          Csak a szokásos. Munka, munka és munka. Mindjárt leragad a szemem.

-          Köszönöm, hogy azért bejöttél – mosolyogtam rá.

-          Természetes volt. És nem is vagyok rád olyan mérges, mert én sem veszek sisakot soha. Csak tudod, hogy nem mindig megy nekem ez az érzelem dolog – mentegetőzött.

-          Tudom. És semmi gáz. Tulajdonképpen jól esett, hogy így aggódsz – vigyorogtam.

-          Kisasszony! Ne szemtelenkedj! – pirított rám játékosan. – Inkább meséld el, mikor akartál szólni öreganyádnak, hogy tetszik egy fiú.

-          Hátöööö… még csak ma jöttem rá, hogy tetszik, meg kedves, meg aranyos. Hogy cukin néz ki, az már korábban feltűnt, de eddig nem vettem észre mást.

-          Annyira örülök neki, kicsim! – lelkendezett.

-          De… Nincs köztünk semmi! – tiltakoztam azonnal. – Nem is biztos, hogy viszonozza.

-          Kislányom, az a srác éppen annyira beléd van esve, amennyire kell.

-          Biztos? – kérdeztem reménykedve.

-          Biztos.

Szívesen beszélgettem volna még anyával, mert az időnk nagy részében egymással párhuzamosan rohantunk, és alig volt módunk beszélni a másikkal, de a könyörtelen nővér beszólt, hogy vége a látogatási időnek. Miután anyu elköszönt és biztosított, hogy holnap is bejön, benézett az éjszakás nővér.

Rövid vizsgálat után megállapították, hogy minden rendben velem, tájékoztattak róla, hogy keddig benntartanak megfigyelésre, aztán kaptam valami vacsorát, mivel rájöttem, hogy gyakorlatilag kilyukad a gyomrom.

A szobámat elsötétítették, az ajtót becsukták, és a tévét sem kapcsolhattam be, mert nem tett volna jót az agyrázkódásomnak. Mivel a teljes sötétségben nem sokat lehet csinálni, jobb híján a plafont bámultam, és gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy a nemrég még teljesen normális életem hogyan változott meg két hét alatt, és alakult át kaotikus események logikátlan halmazává. Hogyan veszítettem el két legjobb barátnőmet, és hogyan kényszerültem arra, hogy hazudjak anyának, arról, hogy mit csinálok Lucas nagyapával, Robert bácsival, és Maximillienel. Felidéztem azt is, hogy az utóbbi időben, két démontámadásban is volt részem, valamint az egyik legjobb barátnőm nemes egyszerűséggel könyörtelen, hideg démonná változott. Démonná, akikkel eddig csak könyvekben találkoztam. A fantáziavilág ilyen módú valósággá válása egyáltalán nem tetszett.

- Hát van még valami, ami normális ebben a rohadt világban? – kérdeztem kétségbeesetten suttogva a sötétségtől. A telefonom pont ezt a másodpercet választotta arra, hogy új üzenetet jelezzen. Megnyitottam.

SZERETLEK! M

Mindössze ennyi állt benne, nekem mégis felért egy kinccsel. Nem törődve a szememet bántó, éles fénnyel, és hasogató fejemmel azonnal pötyögni kezdtem a választ.

Tényleg??? OMG! Ezt akartad mondani?

Igen. Ezt. Mit szólsz hozzá?

Örülök neki!!! Másodszor mentetted meg az életem, egy nap alatt.

És nem mondanál még valamit?

De. SZERETLEK!

Nagyszerű!!! Nem bántja a szemedet a fény?

De.

Akkor tedd le a telefont! Holnap bemegyek és beszélünk. Mindent megbeszélünk.

Oké. Köszönöm, hogy elmondtad. Szia :)

Szia. Köszönöm, hogy viszonoztad :)

Mosolyogva tettem le a készüléket, és a lehető legkényelmesebben simultam az ócska kórházi ágynemű szövetébe. Szemhéjam elnehezedett a mai nap kimerítő eseményei után. Lassan megadtam magam az álomnak, szemeim előtt éttermi randik, tánc, romantikus séták, virágcsokrok, és csokoládésdobozok képei lebegtek. És persze kézfogásoké, öleléseké és csókoké. Csupa normális, randizós, szerelmes dolog.

Testemet lassan elnyelte az öntudatlanág, de utolsó tiszta pillanatomban arra gondoltam, hogy igenis vannak még normális dolgok, és bármilyen rohadt is a világ, vagy bármekkora a káosz, ezeket soha nem fogja tudni maga alá temetni.

Egy hajszálon múlt

Jó reggelt mindenkinek!

Tegnap este már nem volt időm rá, így reggelre tettem az újabb részt.

Ezúttal Maximillien szemszögéből láthatjátok az eseményeket. Nem vagyok fiú, de azért remélem megfelelően tudtam érzékeltetni  az ő érzéseit is.

Jó olvasást mindenkinek!

Dorka

*Maximillien Wellton*

Spencer hívása után villámgyorsan robogtam le a konyhába. Ha beszámítottam a szokásos, londoni dugókat, meg azt, hogy lesz egy-két kamera az úton, tehát nem téphetek mindenhol százhússzal, akkor úgy háromnegyed óra alatt tudok odaérni. Magamban könyörögtem, hogy ne csináljanak tűpárnát Spencerből.

-          Anyuuu! El kell mennem. Gyorsan. Kölcsönkérhetem a kocsit – hadartam anya meglepett arcába.

-          Persze. Vidd – bólintott rémülten. – Hová mész?

-          Sparksville-be. Sietek. Köszi. Szia – pörögtem, adtam egy puszit az arcára, felkaptam a slusszkulcsot, és sprinteltem a kocsihoz.

-          Max! Mikor jössz vissza? – kiabált utánam.

-          Nem tudom! Majd hívlak. Nyugi, nem lesz bajom – ordítottam ki az ablakon, miközben indultam.

-          Vigyázz magadra Kincsem! Szeretlek.

Én is szeretlek, Anyu, gondoltam. Aztán eszembe jutott az, hogy az, akit a világon mindennél jobban szeretek, nagyon nagy veszélyben van.

Természetesen az első pirosnál beragadtam. Annyira markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjperceim, és olyan szavak hagyták el a szájam, hogy őszintén örültem annak, hogy egyedül vagyok a kocsiban. Amikor végre kiértem a városból, őrült sebességgel kezdtem falni a mérföldeket. Nem részletezném, hogy milyen utam volt. Elég annyi, hogy rettenetes.

Sparksville-be érve átszáguldottam a falu girbegurba utcácskáin, és az erdőbe kanyarodva a sziklák felé vettem az irányt.

-          Jövök már Kislány! Tarts ki – motyogtam magam elé, habár tudtam, hogy nem hallhatja. Leállítottam a kocsit, és hallgatóztam. Majdhogynem hihetetlen volt, hogy ebben a gyönyörű, tavasztól zsongó erdőben épp egy véres küzdelem folyik. Aztán sikoltást hallottam. A hang fentről jött. A domb teteje felől. Felpörgettem a motort és kilőttem.

Kikanyarodtam egy nagyobb szikla mögül, és a látványtól megfagyott a vér az ereimben. Spencer a hátán feküdt, a feje hátul vérzett. Fekete vértől mocskos fegyverét még mindig a kezében tartotta. Három amorf, gomolygó füstdémon közelített felé. Ezek szerint kettőt már elintézett. Most azonban hátrahanyatlott, a szeme csukva volt. Mozdulatlanul feküdt.

Megfogtam a sebességváltót, és teljes erővel nekicsapódtam az egyiknek. Fekete vércseppek estek a szélvédőmre.

-          Elkéstél Fiú! – suttogta az egyik. – A lánynak már annyi.

-          Nem! – ordítottam. Nem akartam azzal foglalkozni, hogy igaza lehet. – Megöllek!

-          Neked is van olyan szép játékszered, mint ez – bökött a lándzsa felé.

-          Igen van – rántottam elő a zsebemből a tollat. Másodpercek alatt karddá alakítottam. Két maradék ellenfelem riadtan hátrahőkölt. A legnagyobb, aki az alakulat, vagy mi vezetője lehetett, kicsúszott a fegyverem útjából, és elillant a fák között. A másiknak nem volt ekkora szerencséje. Hatalmas vágást ejtettem az arcán, majd ugyanazzal a lendülettel szíven döftem. Nem törődtem azzal, hogy hörögve elterül a földön, majd köddé foszlik. Számomra már csak Spencer létezett.

-          Spen! Vége. Legyőztük őket. Kérlek, mondd, hogy élsz! – könyörögtem neki. Amikor továbbra sem mozdult, gyengéden felemeltem a földről. Meg akartam támasztani a fejét, ezért a hajához nyúltam, majd riadtan húztam vissza a kezemet. Ujjaim vörös, emberi vértől voltak ragacsosak. – Ne! Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne. Spencer! Ne csináld ezt! Hallod? Hallasz engem?

Amikor nem válaszolt, teljesen bepánikoltam. Remegő kézzel halásztam elő a mobilomat, és azonnal tárcsáztam a mentőket.

-          Mentőszolgálat miben segíthetek? – kérdezte egy diszpécser.

-          Jó napot! Sparksville-ből telefonálok, a Hawers szikláktól. Van itt egy lány. Eszméletlen. Vérzik a feje. Kérem, küldjön segítséget – hadartam, miközben a könnyeimet nyeltem vissza.

-          Nyugodjon meg! Azonnal mennek a fiúk. Egy nevet kérhetek?

-          Maximillien Wellton.

-          Ezen a számon, amelyen most telefonál, el tudjuk érni a későbbiekben?

-          Igen-igen.

-          Rendben. Köszönöm. Ne aggódjon, már megy a segítség. Viszont hallásra.

-          Viszhall – köszöntem el. Aztán leültem a földre, az ölembe vettem Spen-t, és folyamatosan beszéltem hozzá, remélve, hogy ezzel segíthetek itt tartani. Pulzusa és légzése ugyan volt, de ez nem gátolt meg abban, hogy aggódjak érte.

A háromnegyed órát, ami alatt megérkezett a mentő, végigizgultam. Sírtam. Ostoroztam magam, hogy nem értem ide előbb, aztán azért, hogy nem jöttem hétvégére a kúriába, végül pedig azért, hogy akkora lúzer vagyok, hogy soha nem mondtam meg neki, hogy szeretem, és most lehet, hogy nem lesz több alkalmam rá.

- Maximillien Wellton? – kérdezte a mentőtiszt hozzám lépve.

- Igen, én vagyok.

- Kérem, álljon félre. Meg kell vizsgálnom a hölgyet. Nyugodjon meg, most már minden rendben lesz – Tette a vállamra a kezem. Nagy nehezen kiengedtem a lányt görcsös szorításomból, és félreálltam. A másik mentős odalépett hozzám.

- Ismeri a lányt? Fel kéne vennem az adatait. Kér egy pohár vizet? Az megnyugtatná.

- Igen, jól esne egy kis víz, köszönöm – vettem át a poharat. – A lány neve Spencer Cavedish. Tizenhét éves. 1998. március másodikán született, Londonban. Jelenleg Sparksville-ben él, a Fő utca 17-ben.

- Köszönöm. Megvan a diagnózis? – fordult a társához.

- Igen. A feje felrepedt, össze kell varrni. Koponyasérülés nem következett. Erős agyrázkódása van. Be kell vinnünk a kórházba.

- Rendben. Hozom a hordágyat. Maga velünk tart? – kérdezte tőlem.

- Persze. Hova viszik? Itt a kocsim, azzal mennék.

Megmondták, melyik kórházba viszik, aztán szirénázva elhajtottak. Követtem őket a kórházig. Spencert begurították egy műtőbe, engem pedig leültettek egy kórteremben. Azt mondták, ide fogják betolni, miután összevarrták a fejét, nem fogják altatni, csak érzéstelentik, és nyugodjak meg, mert minden rendben van.

Leültem egy ócska székre, a térdemre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcom.

Aztán eszembe jutott, hogy értesítenem kéne Lucas-t.

-          Halló, Fiatalúr! Mondtuk, hogy golfozunk és te vagy a beosztott! Nem szeretsz bébiszitterkedni? – szólt bele jókedvűen.

-          Lucas, ez most nem vicces. Nagyon nagy baj van. Spencert megtámadták az erdőben. Öten voltak ellene. Kettőt elintézett ő, kettőt én, de megsebesítették. Londonban vagyunk. Kórházban. Összevarrják a fejét. De ne aggódjatok. Vele maradok.

-          Istenem! Drága kis unokám! Szólnom kell az anyjának. De mit mondjak?

-          Nem tudhat a démonokról. Mondd, hogy ledobta a ló – javasoltam.

-          Rendben fiú. Ott maradsz vele? Ma nem tudok bemenni.

-          Igen, mellette maradok.

-          Szereted, igaz – kérdezte, olyan „Én tudtam” hangon.

-          Igen, de ő még nem tudja. És nem tudom, viszonozza-e – vallottam be neki.

-          Biztosan. Elég sokat gondol rád, de nem volt még szerelmes. Csak fel kell világosítanod, hogy ez az. Légy bátor, és mondd el neki.

-          Rendben – mosolyogtam, aztán meghallottam a gurulós ágy hangját a folyosóról. – Hozzák. Most leteszem. Minden jót!

-          Neked is. És vigyázz rá! – mondta, majd letette.

Spencer ébren volt. Kék szemei fáradtan ragyogtak. De ragyogtak. A fején éktelenkedő hatalmas, fehér kötést nem is vettem észre, hiszen mosolygott.

-          Max! Tudtam, hogy sikerül. Megmentetted az életemet. Köszönöm – suttogta rekedtesen, és megfogta a kezem.

-          Szívesen, bár csak egy hajszálon múlt. És nagyon bátran küzdöttél – mosolyogtam rá, aztán vettem egy nagy levegőt, és hozzáláttam, hogy mindent bevalljak neki.

Sikertelen küzdelem

Sziasztok!

Némi késéssel ugyan, de meghoztam a részt.

Remélem tetszeni fog nektek!

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Két hét telt el azóta, hogy rájöttem, Tessa valószínűleg Geraon lánya. Két hete ellenőriztek folyamatosan a többiek, ami eleinte kicsit szokatlan volt, de aztán hamar hozzászoktam, mivel valami oknál fogva Maximillien sokkal többször került sorra, mint a két öreg, és mindig írt valami kedveset is, nem csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ja! És két hete kezdtem kémkedni volt legjobb barátnőm után.

Amber szegény igyekezett elsajátítani az osztódás tudományát, mert egyáltalán nem akart választani kettőnk között. Elmondása szerint Tessa átment „zsarnok sulihercegnőbe”, és nem engedi neki, hogy velem lógjon. Ettől függetlenül néha átjött délután. Már, ha éppen nem kellett Tessa kéréseit teljesítenie.

Füstdémonok azóta a bizonyos este óta nem bukkantak fel a környéken, aminek én nagyon örültem, ellentétben nagyapával, akit bizalmatlanná tett, hogy ennyire visszahúzódtak. Szerinte ez csak átmeneti csendesség.

A helyzet tehát nem sokat változott, azt leszámítva, hogy egyre magányosabb lettem.

***

Szombat volt. Egy olyan szombat, amikor a többiek épp nem tudtak lejönni a kúriába. A nap sütött, anyu a munkahelyén volt, Amber pedig kénytelen-kelletlen elment plázázni Tessával. Reggeliztem, felöltöztem, majd jobb dolgom híján takarítgatni kezdtem a házban.

Délután egy ideig életunt képpel üldögéltem a nappaliban, és fájdalogtam azon, hogy milyen rossz is egyedül lenni. Persze óránként jött az SMS, hogy élek-e még, de az nemigazán számított társalgásnak. Társaságnak meg végképp nem.

Az önsajnálat mocsarában való fürdőzést hamar meguntam,, és inkább úgy döntöttem, lovagolok egyet az erdőben. Felkaptam a lovaglós cuccomat, zsebre vágtam a mobilt, nehogy a démonvadászok csapata azt higgye, meghaltam, és kerestetni kezdjen a rendőrséggel. Természetesen a fegyveremet is magammal vittem, mert még mindig kísértett annak a támadásnak az emléke. 

-          Szia Kislány – köszöntöttem a lovamat. – Elmegyünk, járunk egyet. Benne vagy?

Folyamatosan beszéltem hozzá, miközben felszerszámoztam. Jó hallgatóságnak bizonyult, de elég unalmas beszélgetőpartnernek.

Éppen kiléptünk az istálló ajtaján, amikor pittyegett a mobilom, jelezve, hogy itt az ellenőrzés ideje. Az arcom felderült, amikor megláttam Max elég humorosra vett üzenetét. Egyébként is elég gyakran derít jó kedvre, ha rá gondolok.

Helló! Mi újság veled?Ha esetleg nem élnél, jelezd XD

Helló! Noss… sajnos még élek, így továbbra is le kell viselned létezésem súlyos tényét.

Létezésed igazán kellemes dolog. Mik a tervek délutánra?

Most készülök lovagolni.

Mobil+fegyver nálad?

Természetesen.

Akkor jó szórakozást. Az öregfiúk, tudomásom szerint, golfozni mentek, úgyhogy én leszek a délutáni beosztott.

Nagyszerű! Most viszont mennék. A ló már nem sokáig bírja egy helyben.

Akkor menj. És hívj, ha bármi van. Szia ;)

Persze. Szia :)

Mosolyogva raktam zsebre a telefont, aztán nyeregbe pattantam és megcéloztam a dombokat. Imádtam, ahogyan a szél kósza fürtjeimmel játszadozik, és az arcomba fúj. Az erdő felé kanyarodtam. Szerettem az avar ropogását a lópaták alatt, és az erdő millió hangját körülöttem. Lazábbra vettem a tempót, és gyönyörködtem a tavasz friss színeiben. Úgy éreztem, mintha az életem jelenlegi összes problémája elszállt volna. Úgy éreztem magam, mint azelőtt, mielőtt megtudtam volna, hogy léteznek démonok, mielőtt megtudtam volna, hogy démonvadász vagyok, mielőtt… 

Azalea hirtelen idegesen kapta fel a fejét. Megdermedtem a hátán.

-          Nyugi Lovacskám. Biztos elszaladt valami az avaron – nyugtatgattam őt is és magamat is egyszerre. De kénytelen voltam beismerni, hogy egy erdei állat miatt nem csapna ekkora hűhót.

Leugrottam a lóról és füleltem. Perceken keresztül mozdulatlan maradtam, de nem történt semmi. Aztán halk reccsenést hallottam.

-          Hahó! Van ott valaki? – kérdeztem bátortalanul.

-          Senki. Senki, csak egy árnyék – sziszegte egy halk hang. Füstdémon, futott át a fejemen, és reflexből alakítottam a gyűrűmet fegyverré. – Egy ilyen szép kislánynak nem szabadna egyedül mászkálnia.

-          Fegyver van nálam! – fenyegetőztem. – És nem félek használni.

-          Óóóóó.! Fegyver! Hallottátok ezt? – suttogta gunyorosan a támadóm. – Ostoba, ifjú démonvadász! Tudod te, hányan vagyunk?

-          Mit számít az? Nem a számok győznek . próbáltam adni a bátor harcost.

-          Nagyon is sokat számít! Öten vagyunk. Mit választasz? Elfutsz, vagy kiállsz ellenünk?

Abban a pillanatban megláttam őket. A körülöttem lévő fák mellett álltak. Minden irányban egy. Azalea riadtan felnyerített, majd eliramodott arrafelé, amerről jöttünk. Féltem, hogy baja esik, de ez volt a legkevesebb problémám.

Ellenfeleim lassan, fenyegetőző tartásban közeledni kezdtek. Én a lándzsával a kezemben hátrálni kezdtem, majd megfordultam és elkezdtem rohanni, hegynek fölfelé, eszeveszett tempóban.

Felszaladtam egy helyre, amit lyukacsos mészkősziklák borítottak. A legtöbb lyukban egy ember is könnyedén elrejtőzhetett. Kiválasztottam magamnak egyet, és belebújtam, remélve, hogy így nyerek egy kis időt. Legalább annyit, hogy telefonálhassak.

-          Baj van? – kapta fel Maximillien a telefon. Szinte azonnal.

-          Igen – suttogtam. -  Az erdőben vagyok, Sparksville mellett. A szikláknál. Tudod hol vannak? Öten vannak ellenem. Nem hiszem, hogy el tudok menekülni, azt meg hogy legyőzöm őket, végképp nem. Mit csináljak most? – hadartam. 

-          Próbáld meg húzni az időt. Minél tovább. Azonnal indulok érted. Tudom, hol vagy. Ne aggódj. Megyek. Csak tarts ki! – darálta, miközben a háttérzajokból ítélve összekapta magát. Aztán lecsapta.

Tudtam, hogy legkevesebb háromnegyed órába telik mire ideér. Soknak tűnt. Nagyon soknak. Óvatosan körülkémleltem, majd kiugrottam a rejtekemből, azzal a céllal, hogy tovább rohanok felfelé, amikor valami megfogta a bokámat.

Hátrafordultam, és ugyanazzal a lendülettel a lábamat fogó démon mellkasába döftem. Szorítása azonnal elernyedt, így folytathattam az utat.

A következő támadás egy fa tetejéről ért. Nem készültem fel rá, így alaposan megrémültem, és hanyatt vágódtam, de valahogy ezt a démont is sikerült előbb gyomron, majd szíven döfnöm. Fekete vére a ruhámra fröccsent.

-          Micsoda karmolós cica.

-          Ne szaladj annyira!

-          Úgy is elkapunk

Suttogta maradék három ellenfelem. Egyáltalán nem éreztem üres fenyegetésnek amiket mondtak. Számításaim szerint olyan fél órája küzdöttem. Ha szerencsém volt, akkor is még negyed óráig tartanom kellett magam.

Futás közben elestem az erdőben, és elég csúnyán lehúztam a térdemet. Csípett vérzett és fájt egyszerre. Sántikálva haladtam tovább.

-          Bekerítettünk. Felesleges futnod – hallottam a hátborzongató hangot. Hátrálva lépkedtem, egyre csak azt lesve, hogy merre lehetnek.

A lábam beakadt egy nagyobb kőbe. Hátraestem és jó alaposa bevágtam a fejem, mert mögöttem is volt egy kisebb szikla. Felültem, de amint megpróbáltam felegyenesedni, szédülni kezdtem. Alig érzékeltem, hogy visszadőlök, még egyszer megütve a fejem. A világ kezdett sötétedni előttem. Az utolsó amit hallottam, egy füstdémon hörgéshez hasonlatos, undorító kacagása, és egy kocsi motorjának hangja volt.

Aztán elmerültem az öntudatlanságban…