Kiképzés

Sziasztok! :)

Tudom, hogy nem nagy dolog, de elértük a 100 oldalmegjelenítést (ami nekem mégis nagy dolognak számít :) ). Köszönöm mindenkinek, aki olvas!

Ma is hoztam egy rövidebb részt. Jó szórakozást hozzá!

Dorka

*Spencer Cavedish*

A fegyvereink tehát megvoltak, így már csak némi tudás hiányzott. Max-szel megbeszéltük, hogy sem ő sem én nem rendelkezünk semmiféle tudással (tapasztalattal meg végképp nem) a fegyverforgatás terén.

Talán ennek volt köszönhető a másnap reggeli lámpalázas izgalmam. Izgultam, hogy bármennyire is számít kezdőnek, Maximillien mégiscsak fiú, és akarva akaratlanul lehet benne valami ösztön, ami ügyessé teszi. A nagyapám, Robert bácsi, és Max előtti nyilvános leégés gondolata nem emelt sokat a hangulatomon.

A hajamat összefogtam, és egyszerű kontyba csavartam a tarkómon, hogy a legkevesebb akadályt jelentse mozgás közben. Fekete, testhez simuló pólót, és fekete cicanadrágot vettem föl, majd mivel kint ugyan már sütött a nap, de még mindig hűvös volt, felkaptam egy fekete tréningfelsőt is. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy úgy nézek ki, mint valami nindzsa. Egy lámpalázas, holtsápadt nindzsa.

Nagyapa már korábban átment, így egyedül vágtam neki a Wellton-kúriához vezető útnak. Mielőtt elindultam volna, útbaejtettem az istállót is, és ígéretet tettem Azaleának, miszerint véget vetek annak, hogy elhanyagolom, amint megfelelően ki leszek képezve, és elérem a démonvadász szintet.

A kúriába érve néma csend fogadott. Tanácstalanul álltam az aulában, és jobb dolgom híján, a falon függő festményeket nézegettem. Főként tájképek voltak, dombokkal, lovasokkal, vadakkal. Egy-kettő, ebben biztos voltam, megérhetett egy kisebb vagyont is.

Sietős lépteket hallottam a felső szintre vezető lépcsősor felől, így megfordultam.

-          Jó reggelt! – köszöntött Max. – Mi újság veled?

-          Szia – mosolyogtam rá. – Semmi különös. Kicsit izgulok, hogy milyen lesz.

-          Én is – mosolygott, miközben végigmért. – Csini ez a nindzsa szerkó. Nagyon úgy nézel ki benne, mintha nem csak most kezdenéd – bókolt.

-          Köszi. Ezek szerint legalább a kinézetem határozottnak tűnik – nevettem fel idegesen. Azt nem jegyeztem meg, hogy ő sem fest rosszul fekete nadrágjában és feszülős pólójában, ami tökéletes izmokat mutat. Egyáltalán nem nézett ki rosszul. Sőt, azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy nem vettem észre, milyen helyes. Biztos az elmúlt napok izgalmai.

Amikor azon kaptam magam, hogy már vagy fél perce bámulom, gyorsan elkaptam a fejem, és az egyik képet kezdtem figyelni. Kissé kínos csend telepedett közénk, ami azonban (szerencsémre) nem tartott sokáig, mert megjelentek Nagyapáék.

-          Jó reggelt Fiatalok! – rikkantotta Robert bácsi.

-          Készen álltok a kiképzésre? – nézett végig rajtunk Lucas. A válasz ugyan elég gyér bólintás volt, de úgy tűnt, nekik elég.

-          Hol fogunk gyakorolni? – érdeklődtem. Az ebédlő, a könyvtárszoba és az emeleti szalon, amik méretben megfeleltek volna, gazdag bútorozottságuk miatt nem tűntek épp alkalmasnak.

-          Kövessetek csak! Majd meglátjátok – néztek ránk sejtelmesen, és a könyvtárba indultak.

A helységben volt egy hatalmas kandalló, mellette a falban két aranyozott gyertyatartó. Robert bácsi a baloldalihoz kocogott és meghúzta. Sziszegő hang hallatszott, majd a kandalló kifordult a helyéből, és keskeny, lefelé vezető csigalépcsőt fedett föl. Pont olyan volt, mintha egy mesébe kerültem volna, azzal a csavarral, hogy nagyonis valós volt.

- Csak utánatok – somolygott Lucas nagyapa.

- Szeretnéd, hogy előre menjek? – kérdezte Max. Miután bólintottam, elindult lefelé. Hagytam három fok távolságot, hogy ne essek rá, ha esetleg megbotlanék, és óvatos léptekkel utána indultam. A lépcső egyszerű fa ajtóhoz vezetett. Az előttem lépkedő fiú óvatosan kinyitotta. Beléptünk, aztán csak álltunk és csodálkoztunk.

A lehető legnagyszerűbb gyakorlóteremben voltunk, amit csak láttam. A filmekben sem volt soha ilyen tökéletes. Céltáblák, gyakorlóbabák, vértek, minden volt, ami csak kellhetett.

- Jó kis hely, nemde? – kérdezték az öregek. Egy beleegyező bólintás volt a válasz.

- A kiképzés menete a következő lesz – kezdett bele Lucas. – Az első hetet arra szánjuk, hogy megtanítsunk benneteket harcolni őseitek fegyvereivel. Spencer, te velem fogsz edzeni, és hét végére a legjobb dárdás leszel a világon, Maximillien, te Robert segítségével sajátítod el az íjászat tudományát.

- Jövő héten pedig megtanultok kardozni, mivel Holwith-t mindkettőtöknek tudnia kell használni – fejezte be Robert bácsi. – Kemény két hét vár rátok, de az eredmény nagyszerű lesz.

***

Robert bácsi igazat mondott. Kemény. Rohadt kemény két hetet tudhattam magam mögött. De megvolt az eredmény.

Az első hét végére eljutottam odáig, hogy Lucas nagyapa már teljes nyugalommal adta a kezembe az igazi dárdát, és többé nem kellett az azt helyettesítő partvisnyél. Ez alatt Max is megtanult lőni, majd tökéletesítette lövész tudományát, egészen odáig, hogy nem kellett attól félni, hogy lelő minket, vagy önmagát.

A második hét abból a szempontból nehezebb volt, hogy bár Holwith-t fakardokkal helyettesítettük, így is nagyon nehezen vettek minket rá, hogy komolyan csépeljük egymást. Szerencsére ezen is túltettük magunkat és a hét végére remek kardforgatókká váltunk.

A harcban szerzett tapasztalat persze sehol nem volt, de az nem is olyan dolog, amit a négy fal között, egy biztonságos gyakorlóteremben el lehet sajátítani. Pláne, ha az ember ellenfele nem igazán óhajtja megsebesíteni a másikat.

Kicsit ugyan kételkedtünk magunkban, de nagyapáink közölték, hogy ezzel a tudással a füstdémonok ellen biztos fel tudjuk venni a harcot, és egyébként is edzünk majd még. Csakhogy lassan véget ért a szünet, és nekik vissza kellett menniük Londonba, hiszen Max ott járt iskolába.

A szünet utolsó hétvégéjét könyörtelen oktatóink nagylelkűen felajánlották pihenésre, valamint a szünetre kapott iskolai feladatok befejezésére, holott, nagyapa szavaival élve: „A kiképzés még korántsem ért véget, csak elértetek egy olyan szintre, ahol megengedhettek magatoknak némi pihenést is.”