1959. Sparksville, Anglia
Végre győztünk! Apa és Mr. Wellton a Holwith-szel eltörölte a föld
színéről Averont és Beldart, a három démonúr közül kettőt és szétkergették a
füstdémonok seregét. Engem nem vittek magukkal. Azt mondták, hogy tizenkét évesen
nem vagyok elég idős ahhoz, hogy részt vehessek a végső összecsapásban, még
akkor sem, ha már öltem füstdémont. Mérges voltam rájuk. Látni akartam, hogyan
semmisítik meg több generációnyi démonvadász örök ellenségeit,hogy törlik el a
földről a démonokat, és hogy vetnek véget több száz év harcainak. Mondjuk
Robert Wellton sem mehetett, pedig ő két évvel idősebb nálam. Egy ideig itt
volt, de aztán hazament várni az apját. Az enyém is most jött meg.
-
Szervusz Apa!
Hát sikerült? Legyőztétek őket? – ugráltam körül izgatottan. Az ölében ott volt
Holwith, a gyönyörű ezüstkard. Még fekete vértől mocskosan is szinte megigézett
a látványa. A markolatát díszítő rubinok pedig a sűrű piszok ellenére is
ragyogtak.
-
Nem sikerült
Lucas – mondta fáradt, elcsigázott hangon. – Legyőztük ugyan Averont és
Beldart, szétkergettük a sereget, de Geraon elmenekült. Ő pedig mindenkinél
erősebb. Most nincs egyetlen démonja sem, akit a szolgálatába állíthat. Őt
ismerve, most elrejtőzik valahol és megvárja, amíg minden feledésbe merül.
Akkor újra összeszedi a sereget és támad majd.
-
Hát nincs vége?
– kérdeztem rémülten.
-
Nincs, de
valószínűleg egy jó ideig semmi nem fog történni. Nem te fogsz harcolni a
következő háborúban, hanem a te gyermekeid, vagy az is lehet, hogy az unokáid –
mondta komolyan, miközben letérdelt elém és a vállamra tette a kezeit. – Lucas!
Nagyon fontos, hogy soha ne feledkezz meg erről! Fontos, hogy továbbadd a
történetet a gyermekeidnek és unokáidnak, és minden utódodnak, akinek tudod.
Tartanod kell a kapcsolatot Roberttel is, hogy ha visszatér, újfent szembe
tudjatok nézni vele. Nem szabad, hogy a Cavedish és Wellton kapcsolat
megszakadjon. Te és Robert lesztek a démonvadászok új nemzedéke. Emlékezned
kell erre! Esküdj meg, hogy emlékszel majd!
-
Esküszöm –
feleltem áhitatosan. Felemelte a kardot és a kezembe csúsztatta.
-
Holwith a tiéd.
Őrizd meg, mert amikor Geraon felbukkan ez lesz az egyetlen esélyetek a
győzelemre.
-
Megőrzöm Apa.
-
Rendben –
mondta, aztán végre elmosolyodott. – Anyádnak egy szót se, rendben? Nem a
démonoktól kéne félnem, ha megtudná, hogy fegyvert adtam neked. Tudod, milyen
hárpia volt, amikor rájött, hogy engedtelek füstdémont ölni.
-
Persze Apa!
Démonvadász becsületszavamat adom, hogy Holwith titokban marad a szekrényem
fenekén, amíg nem lesz újra dolga!
-
Ez az én fiam –
paskolta meg a fejem. Lépteket hallottunk a konyha felől. – Fuss! Rejtsd el
gyorsan!
Felmentem a szobámba és letisztítottam a
fegyvert. Óvatosan visszahelyeztem a hüvelybe, majd fogtam egy pokrócot és
alaposan bebugyoláltam. A szekrényembe akartam tenni, de soha nem tudhattam,
hogy anyám takarító hadjáratai nem érik-e el a szekrényemet, ezért az ágyam alá
tettem, egy meglazult padlódeszka alá.
Az ágyamra ültem, és fogadalmat tettem,
hogy soha nem fogom elfelejteni a démonok elleni harcot és megkeresem azt a
jövőbeli Cavedish-t, akire át tudom örökíteni, mind Holwith-t, mind magát a
feladatot. A fiam lesz? Vagy az unokám? Nem tudhattam. Azt sem, hogy nem lesz-e
lány. Csak azt tudtam, hogy Geraon még él, és hogy el kell pusztítani. És hogy
ebben a Wellton családdal való kapcsolatomra is szükségem lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése