A titokzatos támadó

*Spencer Cavedish*

Két héttel a születésnapom után, egyedül baktattam felfelé a hegyre a falu egyetlen buszmegállójából. A tavaszi szünet másnap kezdődött és reméltem, hogy összejön még egy jó lányos délután, mielőtt Amber Londonba, Tessa pedig New Castle-be utazik. Szerencsétlenségemre, Amber rögtön a suli után indult az anyja munkahelyére, ahonnan azonnal indulnak a fővárosba, Tessa pedig bejelentette, hogy hirtelen felbukkanó apja, aki New Castle-be hívta, már ma eljön érte, szintén a sulihoz és onnan indulnak. Mellesleg az apa nem volt jelen Tessa születésénél, valamint évente néhány képeslap és ajándék formájában jelezte, hogy létezik, most viszont hirtelen feltűnt és meghívta magához a lányát, a két hetes szünetre. Furcsa emberek vannak.

Én tehát maradtam egyedül, tetézve azzal, hogy az idő is elromlott és a két héttel ezelőtti tavasz helyett, inkább őszbe csavarodott. Hideg volt, köd lepte a dombokat, és undorító, szürke esőfüggöny takarta homályos lepelbe a tájat.

Anyu dolgozott, a lovak bedobták az unalmast, és egykedvűen rágták a szénát, az istállóban, nekem pedig szinte elszállt az életkedvem. Elhatároztam, hogy készítek egy hatalmas bögre kakaót, ócska filmet nézek, és degeszre tömöm magam pattogatott kukoricával, nem törődve a pattanásokkal. Épp bekapcsoltam a lejátszót, és elindítottam a filmet, amikor kopogtak.

-           Ahhh, hihetetlen, hogy még a „szar az élet” napomat is képesek tönkretenni. Fogadjunk, hogy valami mozgóárus! – morogtam magamban. Ha tudtam volna, mekkorát tévedek… de nem tudtam így egykedvűen kinyitottam az ajtót, a két öltönyt és nyakkendőt viselő férfinek.

-           Jó napot! Ön Mrs. Caroline Cavedish?

-           Nem, a lánya vagyok. Segíthetek valamit? – kérdeztem udvariasan. – Jöjjenek be! Ne ázzunk itt a küszöbön.

-           Köszönjük – foglaltak helyet az asztalnál. – A clifford-i Városi Múzeum munkatársai vagyunk. Nemrégiben tudomásunkra jutott, hogy az ön egyik családtagja, bizonyos Lucas Cavedish egy rubinokkal díszített ezüstkard birtokosa. Ezt a kardot keressük. Ismeri ön a férfit?

-           Igen, ő a nagyapám – feleltem – de nem tudok róla, hogy a birtokában lenne az önök által keresett fegyver. Számtalanszor jártam már nála, de még csak említeni sem említett semmiféle kardot. Sajnálom, nem tudok segíteni.

-           Vagy úgy – mondta a másik, aki eddig csendben ült az asztalnál. – A Nagyúr mondta, hogy az Öreg jó munkát végezhetett. Biztos nincs számunkra semmiféle mondanivalója, Miss Cavedish? – kérdezte, miközben fenyegető tartással felemelkedett a székből. Csak akkor tűnt fel, hogy két vendégem szeme igazán különleges. Szürke, mint a füst, és pupilla nélküli.

-           Nem. Nincs – hátráltam a hátsó ajtó felé. – Már mondtam. Nem tudok semmit. Sajnálom.

-           Én is sajnálom. Ugyanis akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni – sziszegte a másik férfi. Hangja valami nem emberi árnyalatú, sziszegés és suttogás közötti hang volt. A zsebéhez nyúlt és fekete színű tőrt vett elő.

-           Ne! Erre semmi szükség, Meg… megkérdezhetem a nagyapámat, biztos kitalálunk valamit – nyökögtem. A hátam a kertbe vezető ajtónak ütközött. Ha ki tudnám nyitni, akkor el tudnék rohanni az erdőbe! Nem lehet olyan nehéz…

A hátam mögé nyúltam. Kitapintottam a kilincset és kivágtam az ajtót. A lendülettől majdnem hátraestem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Pár lépés után, melyeket az ajtó felé fordulva, menetiránynak háttal tettem meg, sikerült végre megfordulnom. A szemem sarkából még láttam, hogy a két férfi valami füstből álló, repülő mutánslénnyé alakulva üldözőbe vesz. Nem tudtam, mik ezek, azt meg végképp nem, hogy mennyi esélyem van elmenekülni előlük.

Rohantam, ahogy csak bírtam, hegynek fölfelé, az erdő irányába. Az eső és a köd jelentősen rontott a látási viszonyaimon, és a földet is csúszóssá tette. A legkisebb bajom az volt, hogy bőrig áztam. Nem tudtam pontosan, merre megyek, nem láttam az üldözőimet, és egyre inkább kétségbeestem.

Amikor végre beértem a fák közé, valamelyest javult a helyzet. Nem láttam ugyan sokkal többet, de tudtam, hogy a ködből felbukkanó fák épp annyira megzavarják az ellenségeimet, mint engem.

Megálltam. Csend volt körülöttem. Az eső hangján kívül semmit nem hallottam. Zihálva, szúró oldallal ereszkedtem le a földre, egy fa törzsének dőlve. Lehet, hogy leráztam őket?

Gondoltam, megvárom, amíg légzésem rendeződik, és szépen hazamegyek. De korántsem voltam biztonságban. Hirtelen két kéz tapadt a nyakamra, elzárva ezzel a levegő útját.

-           Ne szaladjon annyira, Miss Cavedish! Olyan jól elbeszélgettünk – susogott a fülembe az engem fojtogató ellenfelem.

-           Mit… akar… tőlem? Mondtam… hogy… nem… létezik… a kard – nyögtem, el-elakadó lélegzettel.

-           Igen, valóban ezt mondta, de úgy gondolom, ez egy csinos kis hazugság, amit jól kiterveltek a nagyapjával. Így van, ugye? Geraon Nagyúr mondta, hogy valószínűleg tudatlanságot fog színlelni.

-           Nem! Nem… tudom… miről… beszél! Fogja… már… fel! – lihegtem.

-           Ó, nem, Miss Cavedish. Ha továbbra is kitart álláspontja mellett, akkor sajnos kénytelen leszek véget vetni a drága kis életének – mondta gúnyosan. Szorosabbra fűzte az ujjait. – Mondja csak el szépen. Tudom, hogy tudja.

Fogalmam sem volt, miről beszél. És fogalmam sem volt, hogy kerülök ki ebből a helyzetből. Valószínűleg sehogy. El tudtam volna képzelni, hogy megfojt, aztán elás itt az erdőben. És soha többet nem kerülök elő. Valószínűnek tűnt, hogy meghalok.

Amikor már épp feladtam volna a reményt, egy autó motorjának hangja tört be az erdő kísérteties csendjébe. Érzetem, ahogy valami nagyobb erő leválasztja a nyakamról a férfit. Újra lélegzethez jutottam. Kicsit sokkos állapotba kerülve kapkodtam a levegő a vizes avaron fekve.

A hangokból ítélve a kocsi visszafordult, majd lefékezett mellettem. Felültem és végigsimítottam esőtől ázott hajamat, amibe most már nedves, tavaly ősz levelek is kerültek. A hatalmas fekete terepjáró hátsó ajtaja kivágódott.

- Szervusz Spencer! Remélem nem esett bajod. Minden oké? – nyúlt ki egy kéz, hogy felsegítsen.

- Lucas nagyapa? Mit keresel itt?