Sötétedik

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Kicsit nyálas, kicsit sötét, de remélem, tetszeni fog nektek.
Jó olvasást mindenkinek!
Dorka

*Spencer Cavedish*

Hétfő reggelre már totálisan elegem lett a kórházból. Még az sem igazán segített, hogy anya és Maximillien gyakorlatilag beköltöztek hozzám, és váltott műszakban gondoskodtak szórakoztatásomról. Max vallomása után nem változott sok dolog. Ugyanúgy viccelődtünk és fárasztottuk egymást, azzal kiegészítve, hogy kicsit többször ért hozzám, sokszor fogta a kezem, és rengeteg puszit kaptam. Nagy bosszúságomra viszont közölte velem, hogy amíg bent vagyok, nem fog megcsókolni, mert szeretné, ha fejfájás nélkül élvezhetném. Anya nagyon boldogan fogadta a hírt, miszerint egyetlen lánya talált magának valakit, és azonnal meghívta Maxot hozzánk.

Mindezek ellenére azon a hétfő délelőttön, a nyári szünettől csupán három hétre, nagyon magányosnak éreztem magam. Anya dolgozott, Max a suliban volt, én meg untam az agyam. Már tévézhettem, de az sem igazán kötött le. Már éppen azon voltam, hogy inkább alszom egyet, amikor megcsörrent a telefonom.

A kijelzőre pillantva elöntött a remény. Tessa hívott, és én egészen addig a pillanatig reménykedtem benne, hogy újra az én Tessám lesz az, és bocsánatot kér, és minden rendbe jön, amíg meg nem szólalt.

-          Szia, te kis mázlista – susogta. Elkeseredetten konstatáltam, hogy már a hangja is a démonokéhoz hasonlít. – Hallom, túlélted a fiúk támadását. Te, meg az az átkozott fiú jelentős kárt okoztatok a csapatomban.

-          Miféle csapatodban? Miről beszélsz?

-          Démonok, akiket apám adott mellém, amikor megtudta, hogy démonvadászok vannak Sparksville-ben.

-          És te képes vagy megbízni apádban? Abban, akit tizenhét éve nem láttál? Képes vagy megbízni a világ leggonoszabb démonurában?

-          Tudod – mélázott el, megnyomva az utolsó, d hangot. – Jó érzés démonnak lenni. Sok dologra vagyok képes, erős vagyok, tökéletes. És a gonoszság is ízlik.

-          Ízlik a gonoszság? Hallod magad egyáltalán? Hová lett a régi Tessa? – kérdeztem hitetlenkedve. Aztán csüggedten hozzátettem: - Hiányzol.

-          A régi Tessa nincs többé. Hiányozhat, de nincs. Az új Tessa pedig gyűlöl téged és el fog tűntetni a Föld színéről, az összes Cavedish-sel, és Welltonnal együtt.

-          Nem fogod megtenni – suttogtam halkan, de elszántan. – Nem fogod megtenni, mert el fogsz bukni. Ha hiszed, ha nem, sokkal erősebbek vagyunk akármennyi démonnál.

-          Cöh – kiáltott fel hitetlenkedve. – Hogy két öreg tata, és két gyerek le tudja győzni Geraon seregét? Tudod, te mennyi sötéttel fogtok szembenállni, amikor végre megtaláljátok az apámat? El fog törölni titeket egyetlen mozdulattal. A Sötét Sereg el fogja árasztani a világot, és el fogja tűntetni a fényt, és mindent, amiből táplálkozhat.

-          Nem így lesz – jelentettem ki határozottan. – Minél jobban fogtok igyekezni, hogy sötétségbe borítsatok mindnet, annál erősebb lesz a fény. Erősebb nálatok. A legsötétebb sötétnél is erősebb. Ha rajtan múlik, minden lehetséges módon akadályozni fogom a győzelmeteket. És merem állítani, hogy Maximillien is így fog tenni.

-          Nos, ha így gondolod, akkor ég veled. És sok sikert a szentimentális, nagyszabású, kudarcra ítélt tervedhez. Őszintén – mondta olyan gúnnyal, hogy szinte mérgező lett tőle a levegő. – És a fiúdnak üzenem, hogy ezen túl jobban vigyázzon rád, mert nem lesz nyugtod tőlem. Se neked, se neki, se a két vén tatának.

Miután utolsó fenyegetéseit is elfröcsögte, lecsapta a kagylót. Könnyek öntötték el a szemem, de korántsem a félelemtől, vagy attól, hogy a többieket féltettem. Nem. Azért sírtam, mert annyira erős volt bennem a remény, hogy visszakaphatom a barátnőmet. Most úgy éreztem, hogy az a fénysugár nincs többé sehol. Kihunyt. És egyre inkább úgy éreztem, hogy Tessa igazat mondott. Hogy el fog tűnni a fény. Hogy el fogunk bukni.

Kételkedni kezdtem a sikerünkben. Az én sikeremben. Magamban. Úgy éreztem, a csapat három tagja sikeres lehet, de csakis nélkülem. Első kérdésem, miszerint miért ne segíthetnék, sokkal inkább átváltozott azzá, hogy egyáltalán hogyan képzeltem, hogy segíthetnék.  Hiszen mit tehet egy lány egy seregnyi démon ellen? Mit tehet bárki is egy seregnyi démon ellen? Szeretet, barátság, fény? Na persze! Meg három fegyver. Szép kis ellenség!

Ahogy ott ültem, és fájdalmamban, kétségbeesésemben és félelmemben zokogtam, eldöntöttem, hogy kiszállok. Ha Maximillien meg akar tartani, mint barátnőt, akkor legyen, de a démonok ellen egy reménytelen roncs, aki én vagyok, nem túl hasznos. A könnyeim ömlöttek, az arcom feldagadt, a fejem sajgott, és elvesztettem minden reményt. Illetve azt hittem, de abban a pillanatban két meleg, erős, biztonságos kar fonódott a vállam köré, és úgy ahogy voltam, felhúzott térdekkel, lehajtott fejjel, magához ölelt.

-          Spen? Mi a baj drágám? Mi bánt? – kérdezte halkan Max. – Nincs semmi baj. Itt vagyok. Megvédelek. Csak mondd el, mi bánt!

-          Ki akarok szállni Max. Nem csinálom tovább – zokogtam, miközben úgy helyezkedtem, hogy a mellkasához bújhassak.

-          Miért? Mi történt?

-          Tessa felhívott, és megvilágított előttem pár dolgot – szipogtam. – Mit érek én egy seregnyi démon ellen? Mi van bennem, ami több mint ők?

-          Szóval felhívott? Az a csaj, aki Geraon lánya, igaz?

-          Igen – mondtam, majd felemeltem a fejem, és töprengő arcába néztem. Egy pillanatig gondolkodva meredt maga elé, majd felém fordult, rám mosolygott (ami már önmagában elég volt, ahhoz, hogy újra reménykedni kezdjek a fény létezésében), és megsimította az arcomat.

-          Csak azért mondta, hogy elbizonytalanítson – puszilta meg az orromat. – Pontosan tudja, hogy a fény képes legyőzni a démonokat. Hihetetlenül okos, bátor, leleményes és talpraesett vagy. Meg kedves, szeretetre méltó, és olyan ember, aki képes szeretni. Igazi démonpusztító gépezet – puszilta meg az arcomat. – Az meg csak a ráadás, hogy még az enyém is vagy – suttogta, majd nyomott egy habkönnyű puszit a számra, mire méltatlankodva kaptam fel a fejem.

-          Nem azt mondtad, hogy nincs csók a kórházban?

-          De, de ez nem is csók volt – mosolygott rám csibészesen. – Az teljesen más lesz.

-          Értem – bólogattam.

-          Na, reménykedsz már? – nevetett rám.

-          Igen. Határozottan. Visszaadtad nekem – simultam hozzá mosolyogva. És tudtam, hogy tényleg így van. Szinte hihetetlen volt, hogy visszatért a fény. De visszatért. És ez csak Maximilliennek volt köszönhető. Szinte éreztem, ahogy elfolyok a romantikától, de nem zavart. Szerettem, ő is szeretett, és ugyan tudtam, hogy nemsokára elözönlik a démonok a világot, de azt is tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, azért, hogy megmentsem.

-          Szerinted tényleg el fogják árasztani a világot sötétséggel? – kérdeztem felnézve a mellkasáról. Kinézett az ablakon. Elmerengett.

-          Valószínűleg meg fogják próbálni, mert Geraon nem véletlenül tért vissza. De meg fogom próbálni megakadályozni.

-          Én meg segíteni fogok neked – mondtam, aztán felnevettem. – Miért nem kezd el sötétedni az ég, mint a filmekben?

-          Egyrészt azért, mert mindjárt nyár van, és még csak délután három óra, másrészt, pedig nem egy filmben vagyunk – válaszolta halkan nevetve. Újfent elmerültem biztonságos ölelésében, és arra gondoltam, jöhet a sötétség, meg a Sötét Sereg, meg a káosz és az armageddon, de amíg létezik a mi kis elszánt csapatunk, addig, nem fogjuk engedni, hogy túlzottan előretörjenek.