*Marius Wellton*
Bevallom, azt hittem, hogy ha Spencer és Lucas a csapat tagjának tekint, akkor előbb utóbb Robert nagyapa is jobb belátásra tér, és elfogad engem, de sajnos két kemény hét után be kellett látnom, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Nagyapa elvárta tőlem, hogy bizonyítsam, valóban képes vagyok arra, hogy komoly és használható segítséget nyújtsak nekik, ezért rengeteg, többnyire értelmetlen feladatot adott nekem (például, hogy minden nap, pontban délután egykor vigyek neki kávét, amivel - elmondása szerint - a pontosságomat ellenőrizte), amiknek köszönhetően a nap végére a zombi és a hulla állapot közé kerültem. És ha ez nem lett volna elég, sajnos Lucast is sikerült meggyőznie arról, hogy velem csak a baj van, ezért ő is kezdett egyre kevésbé bízni bennem.
Egyedül Spencer nem tágított azon állítása mellől, miszerint tökéletes negyedik tag vagyok. Tulajdonképpen ő tartotta bennem a lelket, mert nem egyszer gondoltam úgy, hogy kész, én feladom, de mindig meggyőzött arról, hogy maradnom kell. Ha másért nem, miatta megtettem.
Egy különösen fárasztó nap után (Lucas és nagyapa jobb dolguk híján bevásárlókörútra küldtek egy két kilométeres listával) teljesen elcsigázva baktattam föl a szálloda lépcsőin, és eltökélt szándékom volt bedőlni az ágyba, csakhogy a Spencer ajtaja mögül kiszűrődő, halk szipogás felülírta a terveimet. Halkan kopogtatta, aztán amikor nem érkezett válasz, óvatosan kinyitottam az ajtót. A szőke lány az ágyán ült, körülötte rengeteg gyűrött zsebkendő, az arcán, amit felém fordított pedig csorogtak a könnyek.
- Ja csak te vagy az? - kérdezte szipogva, bedugult orral.
- Igen. Hallottam, hogy sírsz és gondoltam, megnézem, nincs-e valami nagyobb bajod - mosolyogtam rá. - De úgy látom, nincs úgyhogy megyek is. Nem zavarok - csuktam volna be az ajtót, de megállított.
- Nem menj, kérlek! - szipogta. - Ez olyan dolog, amit az öregeknek nem tudnék elmondani. Kérlek, hallgass meg!
- Ha ezzel segítek, akkor nagyon szívesen - léptem be, és leültem az ágyra. - Hallgatom.
- Szóval... annyi az egész, hogy tudom, hogy nagyapáék meg akarnak védeni azzal, hogy bezárnak ide, de ezzel csak rosszat tesznek nekem, mert így, hogy egész nap itt ülök bent, rengeteg időm van gondolkozni, és minél többet gondolkozom, annál jobban félek, és minél jobban félek, annál inkább kezdek becsavarodni. És nem akarok beleőrülni abba, hogy hatalmas felelősség van a vállamon, de nem teszek semmit, csak ülök itt és nézek ki a fejemből, és el akarok menni innen, és tenni akarok valamit, és... - Mire idáig elért, a hangja egyre magasabb lett, majd el is fulladt a könnyektől. Nem tudtam, mihez kezdjek. A legjobb lett volna kitalálni valamit, és cselekedni, hogy megszabadítsam a tétlenségtől, de nem sok ötletem volt.
- Csinálnunk kéne valamit - vetettem fel. - Nem egészen értem, hogy miért figyelitek hónapok óta azt az irodaházat ahelyett, hogy egyszerűen bemennétek.
- Elméletileg ahhoz, hogy bemenjünk, szükséges néhány információ - felelte, miközben olyat tett, amire nagyon nem számítottam: közelebb húzódott hozzám, a mellkasomhoz bújt és átölelt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Olyan aranyos volt.
- Ezt miért csináltad? - kérdeztem, viszonozva az ölelést.
- Nem tudom. Jól esik - felelte egyszerűen, és egy centit sem mozdult.
- Visszatérve az irodaházhoz - folytattam - csak egy éjszakára és egy laptopra lenne szükségem ahhoz, hogy bejussunk.
- Mint a Mission: Impossible-ben? - kérdezte nevetve.
- Hasonlóan.
- Ha csinálnál egy ilyen akciót, akkor biztosan nagyapáék is belátnák végre, hogy közénk való vagy - töprengett. - De ha előzetesen bejelentjük, akkor tuti, nem engednek el. Csináljuk titokban!
- Szóval tényleg azt szeretnéd, ha Impossible Mission Force stílusban behatolnánk Geraon búvóhelyére? - néztem rá meglepetten.
- Hát persze! - felelte. - Olyan elképzelhetetlen?
- Nem, nem az - mentegetőztem. - Csak... Elképesztő vagy, te lány! - nevettem, és kissé megszorongattam.
- Szerintem inkább te vagy elképesztő - mosolygott rám, immár igazi, örömteli, csodálatos mosollyal. - Elérted, hogy újra valakinek érezzem magam.
- Megint te voltál előbb - nevettem rá. - Miattad maradtam itt, és hittem azt hogy érek valamit. Köszönöm.
- Nos... nagyon szívesen - felelte. - El nem tudom képzelni, mihez kezdenék nélküled. Marius? - kérdezte néhány perc szünet után.
- Igen?
- Lehetne még egyetlen egy kérésem?
- Hát - tettetem vívódást. - Most az egyszer még igen.
- Alszol ma velem? Nem szeretnék egyedül lenni. - Azt hittem, meghaltam és a Mennybe kerültem.
- Ha ezt szeretnéd - mondtam, miközben elengedtem őt és elhelyezkedtünk az ágyon.
- Köszönöm - motyogta félálomban. - Mindent köszönök.
- Neked bármikor - suttogtam a hajára. Már aludt, így abban sem voltam biztos, hogy hallotta. De muszáj volt kimondanom, hogy érte és neki mindent megtennék. Az az elhatározásom, amit akkor tettem, amikor bevettek a csapatba, és ami az volt, hogy egy Maximillien után összetört szívű lányt nem rohanok le, csak pár hónap múlva, most úgy tűnt, lassan kudarcba fullad. De nem bántam. Meg akartam mutatni Spencernek, hogy én jobb vagyok, mint az a szemét dög.
