A megérdemelt…

Sziasztok!

Meghoztam a hetedik részt is. Eredetileg összehoztam volna főszereplőinket, de Spencer még nem állt készen a szerelemre, Maximillien pedig sikeresen elszúrta a dolgot, szóval egyenlőre nem jött össze nekik.

Jó olvasást mindenkinek!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Szombat reggel (vagyis inkább délelőtt), amikor végre sikerült kikeverednem az ágyból, úgy gondoltam, hogy igazán megérdemlem, hogy az egész napot pihenéssel töltsem, és csak vasárnap tanuljak. Anya dolgozni ment, aztán a barátnőivel ünnepeltek valami szülinapot, a barátnőim még nem voltak otthon (mindketten vasárnap érkeztek), kiképzőim és Maximillien pedig, elképzelésem szerint a pakolással voltak elfoglalva. (Később kiderült, hogy ez nem így volt, de menjünk szépen sorjában.) 

Leballagtam a konyhába, ahol találtam magamnak reggelit, és mindössze annyi dolgom volt, hogy bepakoljak a mosogatógépbe, miután végeztem.

A ruhámmal nem sokat törődtem. Kifakult farmer, agyonmosott hosszúujjú, és igénytelen, otthoni konty. Főztem egy pohár kakaót, fogtam egy jó könyvet, lehuppantam a babzsákfotelembe, és nekiláttam, hogy olvasással töltsem az egész napom.

Az idő megint elromlott, és az eső halk dobolása az ablakomon és a tetőn kellemes aláfestőzenét adott a csendes, olvasgatós napomhoz. Csak annyi időre akartam félretenni a könyvet, hogy megebédeljek, de a napom második fele egyáltalán nem a tervek szerint alakult.

Épp nagyban ettem (sültkrumplit rántotthússal, mert nem igazán volt fantáziám máshoz), amikor csengettek. Emlékezetemben még élénken élt a démontámadás, így dárdával a kezemben mentem ajtót nyitni. Azonban nem embernek álcázott démonok látogattak meg.

-          Szia! Leteheted a fegyvert, nem bántalak – üdvözölt vidáman Maximillien.

-          Ó, szia! – köszöntem meglepetten, miközben arra gondoltam, hogy milyen ócskán nézek ki, és ez mennyire ciki már. – Nem számítottam rád. Segíthetek valamit?

-          Csak arra gondoltam, hogy… izé… elég keményen dolgoztunk az elmúlt hetekben, és most még van egy délutánunk arra, hogy megünnepeljük az eredményeinket. Kölcsönkértem nagyapa terepjáróját. Lucas azt mondta, van nem messze egy városka. Ha lenne kedved, akkor bemehetnénk oda és megnézhetnénk egy filmet, meg ehetnénk egyet vagy valami ilyesmi. Mit szólsz hozzá?

-          Persze, szívesen megyek – vágtam rá azonnal. Egyáltalán nem volt ellenemre a délutáni program vele. Ritka öröm volt számomra, hogy egy fiú elhív valahová. Pláne olyan fiú, mint Max. – Csak átöltöznék, ha nem bánod.

-          Persze. Csak nyugodtan – biccentett megértően.

-          Gyere, addig ülj le a nappaliban – invitáltam, majd elsprinteltem a szobám felé.

Fogalmam sem volt, mit kéne felvennem, ami illik a délutánhoz, és Max-nek is megfelel. Végül fekete csőnadrág mellett döntöttem, a kedvenc, fehér alapon sötétkék pöttyös blúzommal. Sötétkék balerinacipőt húztam, a hajamat egyszerű lófarokba fogtam, feltettem néhány kiegészítőt, és némi szolid sminket, beleszórtam a számomra szükséges cuccokat egy, szintén sötétkék, kistáskába, és már kész is voltam. Még vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, és már szaladtam is le a lépcsőn.

-          Ez egész gyors volt – jegyezte meg Maximillien, aki idő közben kényelembe helyezte magát az egyik fotelben. – a haverjaim, akiknek van barátnőjük, mindig olyan sztorikat mesélnek, hogy egy csaj képes két órán keresztül sminkelni. Fogadjunk, hogy csak hülyítenek.

-          Nem, tényleg vannak ilyenek. Nem tudom, jobb vagyok-e vagy rosszabb – nevettem rá.

-          Hát… csinos vagy, és mindössze negyed órát töltöttél azzal, hogy elkészülj. Nem vagyok igazán jártas a lányok világában, de szerintem ez egy jó eredmény – vigyorgott. – Indulhatunk?

A városba vezető út nagyon jó hangulatban telt. Röhögve vitatkoztunk, hogy melyik rádiót hallgassuk, aztán összevesztünk azon, hogy a Bosszúállók jobb, vagy a Thor (szerintem mind a kettő egyformán jó, de erről sehogy sem tudtam meggyőzni, őt az elszánt thoristát), favicceket meséltünk, és egy-egy fárasztóbb viccnél fenyegettük egymást a fegyvereinkkel, amelyeket természetesen magunkkal vittünk.

A városba érve elnavigáltam a plázához, ahol rögtön a mozi felé vettük az irányt. Közösen választottuk a filmet (egy vígjáték mellett döntöttünk, amit mindketten képesek voltunk megnézni), de nagy meglepetésemre nem akarta megengedni, hogy én fizessek a jegyemért.

- Miért nem fizethetek én?– kérdeztem. – Ha te fizetnéd, az olyan, mintha randi lenne.

- Csak szeretném neked megvenni. Veheted te a kaját, csak had vegyem én a jegyet – kérlelt. – Még soha nem vettem mozijegyet lánynak, a húgomat kivéve, de az meg más helyzet volt.

- Tényleg csak emiatt szeretnéd te venni? Hogy kipróbáld milyen?

- Igen – vágta rá.

Megengedtem neki, de valamiért elszomorított a dolog. Talán mégis reménykedtem benne, hogy randira hív? Az fura lett volna, tekintve, hogy két hetes kapcsolatunk során, az idő nagy részében fakarddal gyepáltuk egymást. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy csupán női büszkeségemet sérti, hogy próbaalany vagyok, de szánalmas kudarcot vallottam.

Megvettem a kaját és az üdítőket, majd beálltam mellé a sorba. Talán érezte, hogy valamit nem jól csinált, mert ő sem szólt egy szót se, csak állt mélyen elgondolkozva.

A film alatt azonban újra visszatért a vidámságom, és amikor film után beültünk a mekibe, ugyanúgy folytattuk a hülyülést.

Összességében nagyon jó délután volt. Kicsit sajnáltam is, hogy vége van, amikor kitett a házunk előtt.

-          Te, Spencer! – kiáltott utánam, mielőtt becsuktam volna az ajtót. – Megadnám a számom arra az esetre, ha démonokkal találkoznál. Csak egy szavadba kerül, és ott vagyok bárhol.

-          Oké – egyeztem bele. – Én is megadom az enyémet, hogy te is szólhass nekem.

-          Jó éjt, szép álmokat, és jó tanulást. Holnap reggel indulunk. Már nem fogunk találkozni – búcsúzott, miután visszaadta a telefonom.

-          Jó éjt neked is! Vigyázz magadra Londonban – köszöntem el tőle.

Anya még nem volt otthon, így nyugodtan folytathattam az olvasást. Azaz folytathattam volna, ha a gondolataim nem egy sötét hajkoronán, és egy pár melegbarna szemen jártak volna egyfolytában.

*Maximillien Wellton*

Miután leparkoltam a kocsit a ház előtt, és beköszöntem az öregeknek, akik a szalonban nosztalgiázgattak, a szobámba mentem, bevágtam az ajtót, és sürgősen kerítettem valamit, amit szétverhettem.

-          A… fenébe… a… bénaságommal! Mi… a… francért… nem… mondtam… meg… neki? – Ordítottam, miközben egy szerencsétlen díszpárnát öklöztem minden kiejtett szó után. Eléggé dühös voltam magamra.

Amikor meguntam a párna tönkretételét, tehetetlenül végigdőltem az ágyon. Igyekeztem valami másra gondolni, a másnap megoldandó leckére, az esszére, amit meg kellett írni, a harcmozdulatokra, amiket tanultam, de minduntalan visszaszállingózott a fejembe a mosolya, a gyönyörű haja, a sok badarság, amit ma összehordtam neki, és az, hogy ez őt egyáltalán nem zavarta…

Igazán elárulhattam volna neki, hogy azért akartam én állni a jegyet, mert ténylegesen randira akartam hívni. Elárulhattam volna neki, hogy nem csak akkor hívhat, ha démonokat lát, hanem akkor, amikor akar, mert rá mindig szakítottam volna időt. Elárulhattam volna neki azt is, hogy valószínűleg kezdek belehabarodni, ehelyett azonban csak hülyét csináltam magamból.

Fel akartam hívni, hogy mindent megmagyarázzak neki, de nem tettem. Magam sem tudom, miért. Csak feküdtem az ágyamon, bámultam a plafont, és azon kaptam magam, hogy a nevét ismételgetem.

- Spencer, Spencer, Spencer… - suttogtam a szoba csendjébe. El sem tudtam képzelni nálam nagyobb balekot. Azt akartam, hogy szeressen, hogy az enyém legyen. De nem volt merszem hozzá, hogy megkérjem őt erre. Meg voltam győződve róla, hogy egy reménytelen balek vagyok.