2015. augusztus 27., csütörtök

Hát van, ami még normális ezen a nyomorult világon?

Sziasztok!
Úgy látszik átálltam a délelőtti feltöltésre.
Az újabb rész az első igazán romantikus fejezet, innentől nagyobb szerepet kap majd a szerelmi szál.
Jó olvasást mindenkinek!
Dorka

*Spencer Cavedish*
- Minden rendben van Max! Jól vagyok – jelentettem ki immár sokadjára, a normálisnál talán egy kicsivel emeltebb hangon. Már lassan egy órája ébren voltam, és ő még mindig minden második mondatában a hogylétem felől érdeklődött.
- Biztos ne hozzak valamit?
- Igen. A helyzethez képest jól vagyok. Hasogat a fejem, de ez minden – vágtam rá durcásan. Valamiért elszomorodott. Az arcán láttam.
- Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy olyan helyzetbe kerülj! És soha többé nem fogom hagyni! – fogadkozott.
- Nem te vagy a hibás Max! Miért nem vagy képes elfogadni, hogy nem tehetsz róla? Miért vagyok olyan fontos neked? – tudakoltam. Elegem volt abból, hogy folyton magát ostorozza. Megmentette az életemet, amit soha nem fogok tudni megfelelően megköszönni vagy viszonozni. Örültem neki, hogy velem maradt. Örültem neki, hogy fogja a kezem. Egyszerűen örültem NEKI.
- Az lehet. De szörnyű látvány volt. Elfogadom, hogy nem tehetek a történtekről, de azt kívánom, bárcsak ott lettem volna, hogy megakadályozzam. És, hogy miért vagy nekem annyira fontos? Hogy ezt megértsd, el kell mondanom valamit – nagy levegőt vett. Épp nyitotta volna a száját, hogy folytassa, amikor kivágódott a kórterem ajtaja.
- Spencer Elanor Cavedish! Hányszor mondtam már neked, hogy ne merészelj sisak nélkül lovagolni! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna – csörtetett be anya, láthatóan dühösen. Segélykérően néztem a mellettem ülő fiúra.
- Lucas szólt neki, hogy kórházban vagy, de nem mondhatta meg az igazat, így lovas balesetre hivatkozott – súgta a fülembe. – Bocsi.
- Sajnálom, Anya. Többször nem fordul elő – sütöttem le a szemem. Mellesleg, ah lett volna rajtam sisak, tényleg nem repedt volna fel a fejem. – Sajnálom, hogy megijesztettelek.
- Nincs semmi baj, Kicsim. Csak soha többé ne tedd ezt velem – simogatta meg a karom. – Félbeszakítottalak benneteket?
- Igen, Max éppen akart valamit mondani – néztem a srácra várakozva.
- Igen, de nem fontos. Mrs. Cavedish, még be sem mutatkoztam. Maximillien Wellton vagyok – nyújtotta a kezét. Láthatóan zavart lett, amit nem tudtam hova tenni.
- Örvendek a szerencsének. És köszönöm, hogy megmentetted Spencert.
- Semmiség volt – jelentette ki csendesen. Majd megköszörülte a torkát. – Nem is zavarok tovább. Holnap családi programom van, és még ma kéne tanulnom.  Minden jót Spen! Szia. És nagyon örültem a találkozásnak Mrs. Cavedish!
- Szia – köszöntem el tőle, de amint kilépett az ajtón, utána ordítottam (amitől mellesleg megfájdult a fejem). – Maximillien?
- Igen? – nézett vissza.
- Azért bejössz holnap?
- Persze – mosolygott, és távozott.
Meredten bámultam a gonosz ajtónyílást, ami elnyelte, plusz kedvem lett volna elégetni az összes házit, ami elvette tőlem. Hirtelen ürességet éreztem a kórteremben. Hiányzott a keze, az illata, a hangja. És úgy általánosságban Ő. Hálatelt szívvel emlékeztem vissza arra, hogy elég volt egy telefon, és rögtön elindult értem. Aztán kénytelen voltam ráébredni, hogy jóval több szeretetet érzek iránta, mint amennyit a bajtársi, vagy a baráti viszony megkövetel.
-          Khm… khm… khm – köszörülte meg a torkát anyu. – Szükséged van rám, vagy az este hátralévő részében az ajtót fogod bámulni, mint borjú az újkaput?
-          Nem… izé… bocsánat – ocsúdtam fel. – Milyen napod volt?
-          Csak a szokásos. Munka, munka és munka. Mindjárt leragad a szemem.
-          Köszönöm, hogy azért bejöttél – mosolyogtam rá.
-          Természetes volt. És nem is vagyok rád olyan mérges, mert én sem veszek sisakot soha. Csak tudod, hogy nem mindig megy nekem ez az érzelem dolog – mentegetőzött.
-          Tudom. És semmi gáz. Tulajdonképpen jól esett, hogy így aggódsz – vigyorogtam.
-          Kisasszony! Ne szemtelenkedj! – pirított rám játékosan. – Inkább meséld el, mikor akartál szólni öreganyádnak, hogy tetszik egy fiú.
-          Hátöööö… még csak ma jöttem rá, hogy tetszik, meg kedves, meg aranyos. Hogy cukin néz ki, az már korábban feltűnt, de eddig nem vettem észre mást.
-          Annyira örülök neki, kicsim! – lelkendezett.
-          De… Nincs köztünk semmi! – tiltakoztam azonnal. – Nem is biztos, hogy viszonozza.
-          Kislányom, az a srác éppen annyira beléd van esve, amennyire kell.
-          Biztos? – kérdeztem reménykedve.
-          Biztos.
Szívesen beszélgettem volna még anyával, mert az időnk nagy részében egymással párhuzamosan rohantunk, és alig volt módunk beszélni a másikkal, de a könyörtelen nővér beszólt, hogy vége a látogatási időnek. Miután anyu elköszönt és biztosított, hogy holnap is bejön, benézett az éjszakás nővér.
Rövid vizsgálat után megállapították, hogy minden rendben velem, tájékoztattak róla, hogy keddig benntartanak megfigyelésre, aztán kaptam valami vacsorát, mivel rájöttem, hogy gyakorlatilag kilyukad a gyomrom.
A szobámat elsötétítették, az ajtót becsukták, és a tévét sem kapcsolhattam be, mert nem tett volna jót az agyrázkódásomnak. Mivel a teljes sötétségben nem sokat lehet csinálni, jobb híján a plafont bámultam, és gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy a nemrég még teljesen normális életem hogyan változott meg két hét alatt, és alakult át kaotikus események logikátlan halmazává. Hogyan veszítettem el két legjobb barátnőmet, és hogyan kényszerültem arra, hogy hazudjak anyának, arról, hogy mit csinálok Lucas nagyapával, Robert bácsival, és Maximillienel. Felidéztem azt is, hogy az utóbbi időben, két démontámadásban is volt részem, valamint az egyik legjobb barátnőm nemes egyszerűséggel könyörtelen, hideg démonná változott. Démonná, akikkel eddig csak könyvekben találkoztam. A fantáziavilág ilyen módú valósággá válása egyáltalán nem tetszett.
- Hát van még valami, ami normális ebben a rohadt világban? – kérdeztem kétségbeesetten suttogva a sötétségtől. A telefonom pont ezt a másodpercet választotta arra, hogy új üzenetet jelezzen. Megnyitottam.
SZERETLEK! M
Mindössze ennyi állt benne, nekem mégis felért egy kinccsel. Nem törődve a szememet bántó, éles fénnyel, és hasogató fejemmel azonnal pötyögni kezdtem a választ.
Tényleg??? OMG! Ezt akartad mondani?
Igen. Ezt. Mit szólsz hozzá?
Örülök neki!!! Másodszor mentetted meg az életem, egy nap alatt.
És nem mondanál még valamit?
De. SZERETLEK!
Nagyszerű!!! Nem bántja a szemedet a fény?
De.
Akkor tedd le a telefont! Holnap bemegyek és beszélünk. Mindent megbeszélünk.
Oké. Köszönöm, hogy elmondtad. Szia :)
Szia. Köszönöm, hogy viszonoztad :)
Mosolyogva tettem le a készüléket, és a lehető legkényelmesebben simultam az ócska kórházi ágynemű szövetébe. Szemhéjam elnehezedett a mai nap kimerítő eseményei után. Lassan megadtam magam az álomnak, szemeim előtt éttermi randik, tánc, romantikus séták, virágcsokrok, és csokoládésdobozok képei lebegtek. És persze kézfogásoké, öleléseké és csókoké. Csupa normális, randizós, szerelmes dolog.
Testemet lassan elnyelte az öntudatlanág, de utolsó tiszta pillanatomban arra gondoltam, hogy igenis vannak még normális dolgok, és bármilyen rohadt is a világ, vagy bármekkora a káosz, ezeket soha nem fogja tudni maga alá temetni.

4 megjegyzés:

  1. Szia!:)
    Díj vár rád a blogomon! http://beatricegloomyalamia.blogspot.hu/2015/08/az-elso-dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Ez rengeteget jelent nekem!

      Törlés
  2. Szia!A díj miatt írok! :) Nekem személyesen nagyon tetszett a blogod,imádom a fantasykat.Köszönöm szépen,hogy megajándékoztál egy díjjal,feldobtad az estémet!
    További jó blogolást és szép estét kívánok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg köszönöm, hogy elolvastad. Örülök, hogy tetszik a történet :)

      Törlés