Lopakodó üzemmód

*Spencer Cavedish*

Amikor reggel felébredtem, hirtelen nem értettem, mit is keresek pontosan Marius mellkasán, aztán eszembe jutott az elalvás előtti kérésem, miszerint aludjon velem. Reméltem, hogy ilyen és ehhez hasonló apró tettekkel végre cselekvésre bírhatom, mert szinte biztos voltam benne, hogy nem közömbös irántam, csak nem meri mondani.

Arra is határozottan emlékeztem, hogy mellém feküdt, de még véletlenül sem ért hozzám. Ehhez képest... khm... a fejem nagyon a mellkasán volt, a karja pedig a derekamon.

Mosolyogva ültem föl, és legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, hogy egész New Castle megtudja, milyen boldog is vagyok. Végül elvetettem a dolgot, először mert zuhogott az eső, és semmi kedvem nem volt szétázni korán reggel, másodszor mert a mai napot az irodában akartam tölteni kémkedéssel és nem a rendőrségen vagy a gumiszobában.

Apropó iroda. Már nem is volt olyan nagyszerű a hangulatom. Izgalommal töltött el, hogy több hónapnyi ücsörgés után végre én is tehetek valamit, de meg is rémített az amit tenni készültem. Épp elmerültem volna a gondolataimban, amikor az ágyon fekvő szőkeség megmozdult.

- Spencer? - motyogta. A keze kinyúlt a takaró alól és keresgélni kezdett.

- Itt vagyok - ragadtam meg a semmiben hadonászó végtagot, de nagy bánatomra tulajdonosa elhúzta azt.

- Mennyi az idő? - kérdezte és álmosan kinyitotta a szemét.

- Fél kilenc van.

- Akkor lassan indulnunk kéne - ült föl. - Lucasék tíz körül szoktak odaérni, és mindenképpen meg szeretném előzni őket.

- Oké. Nekem zuhanyoznom kéne, és reggelizni sem ártana.

- Én is átmegyek tusolni - mondta. - A reggelit majd útközben intézzük.

***

Negyed óra múlva már egy fekete Honda Civivben ültünk, stílusosan feketében (kémkedni megyünk, nem?). A reggelit egy mekiben intéztük, és száguldottunk is a cél felé.

- Pfff! Röhög a vakbelem - jegyeztem meg, amikor Marius vigyorogva beindította a Mission: Impossible főcímdalát.

- Gondoltam, nem árt ráhangolódni - magyarázta. Aztán elkomolyodott. - Figyelj! Ne aggódj, jó? Akármi történik odabent, kihozlak onnan. Nem lesz bajod.

- Én vigyázok magamra. Démonvadász vagyok - mosolyogtam rá. - Viszont, ha lehetséges, te is juss ki épségben, oké?

- Mindketten kijövünk. És este moziba megyünk, meg vacsizni, oké? - mosolygott rám a világ legédesebb mosolyával.

- Persze, hogy oké!

***

Az irodaház üvegépülete fenyegetően tornyosult fölénk. Gombóc képződött a torkomban és a gyomrom annyira összement, hogy már bántam a reggelit. Felnéztem az épületre, ahol az anyám, a volt legjobb barátnőm, a volt pasim, és a velejéig gonosz nagyapám tartózkodott. Mit mondjak? Kellemesebb programot is el tudtam volna képzelni.

- És akkor most csak úgy besétálunk? - néztem kérdőn Mariusra.

- Természetesen nem, mert akkor csúnya vége lenne a dolognak, abban a pillanatban, hogy belépünk. Az épület mögött van a központ szellőző kivezetője. Ott fogunk bemenni - magyarázta.

- Olyan nem csak a filmekben létezik? - kérdeztem.

- Én is azt hittem, de ezek szerint nem. Erre gyere.

Szellőzőben mászkálni egyáltalán nem olyan menő dolog, mint az akciófilmekben. És sajnos általában nincs olyan ventilátor, ami magától felrepít a függőleges járatokon. Marius felkészültsége viszont teljesen lenyűgözött. Voltak nála mindenféle kötelek, kampók, cipőszögek. Egy komplett kémfelszerelés.

A legfelső emeletre érve leültünk a járta padlójára és füleltünk.

- Még mindig nincsenek elegen!? - hallottunk egy felindult hangot. Maximillien.

- Nem, mert apu bénázik. Egymást ölik a dögök, ahelyett, hogy az Elveszettet keresnék - válaszolta egy másik dühöngő hang. Tessa.

- Gyerekek, nyugalom! Mindennek eljön egyszer az ideje. Az Elveszett halálra van ítélve. Már csak meg kell várnunk a megfelelő pillanatot és kinyírni. - Ezt volt a legfájdalmasabb hallani. Anyu hangját.

- Egyáltalán hol jár Geraon? - firtatta Max. - Hetek óta nem hallottunk felőle.

- Pontosan tudod, hogy Párizsban van. készíti az új csapatot a többirányú támadáshoz. Múlt héten járt New Yorkban, London ugye már intézve, hátravan még Párizs és Budapest. Erre a négy helyre akkora állományt telepít, hogy a világ nem fogja tudni felvenni a harcot - felelte anyu. Marius és én a lélegzetünket visszatartva hallgattuk őket.

- És az elveszett? - vetette fel Tessa.

- Spencer? Pff! Az a csaj egy roncs. Nem képes semmire - közölte kegyetlen röhögéssel Maximillien.

Marius kezét éreztem a karomon. Óvatosan biccentve jelezte, hogy mennünk kéne. Bólintottam és feltápászkodtam. Óvatosan elindultam visszafelé s akkor...

Akkor megtörtént a lehető legszörnyebb dolog. Az cipőmre erősített karmok egyike meglazult, és hatalmas, visszhangzó csörrenéssel a járta falának ütődött.

- Ez meg mi volt? - hallottam az anyukám hangját.

- Van valaki a szellőzőben - hallatszott Max hangja, vészesen közelről. Aztán hirtelen lecsapódott a szobába vezető rács, és megláttuk őt. Fekete démonszeme, ha lehet, még rémisztőbben hatott, mint egyébként. Megragadta a hozzá közelebb lévő Marius lábát és húzni kezdte maga felé.

- Nem! Marius! - Megragadtam a kezét és én is húzni kezdtem.

- Hagy Spencer! Fuss! Menekülj innen! - utasított Marius. - Engedj el! SPEN! CSINÁLD MÁR!

Vérző szívvel engedtem el a kezét. Maximillien pedig lerántotta őt magukhoz...

Sziasztok!

A rengeteg tanulás ellenére is sikerült megírnom a következő részt.

Remélem, élvezni fogjátok!

Pusszantás: Dorka

Mission: Impossible

*Marius Wellton*

Bevallom, azt hittem, hogy ha Spencer és Lucas a csapat tagjának tekint, akkor előbb utóbb Robert nagyapa is jobb belátásra tér, és elfogad engem, de sajnos két kemény hét után be kellett látnom, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Nagyapa elvárta tőlem, hogy bizonyítsam, valóban képes vagyok arra, hogy komoly és használható segítséget nyújtsak nekik, ezért rengeteg, többnyire értelmetlen feladatot adott nekem (például, hogy minden nap, pontban délután egykor vigyek neki kávét, amivel - elmondása szerint - a pontosságomat ellenőrizte), amiknek köszönhetően a nap végére a zombi és a hulla állapot közé kerültem. És ha ez nem lett volna elég, sajnos Lucast is sikerült meggyőznie arról, hogy velem csak a baj van, ezért ő is kezdett egyre kevésbé bízni bennem.

Egyedül Spencer nem tágított azon állítása mellől, miszerint tökéletes negyedik tag vagyok. Tulajdonképpen ő tartotta bennem a lelket, mert nem egyszer gondoltam úgy, hogy kész, én feladom, de mindig meggyőzött arról, hogy maradnom kell. Ha másért nem, miatta megtettem.

Egy különösen fárasztó nap után (Lucas és nagyapa jobb dolguk híján bevásárlókörútra küldtek egy két kilométeres listával) teljesen elcsigázva baktattam föl a szálloda lépcsőin, és eltökélt szándékom volt bedőlni az ágyba, csakhogy a Spencer ajtaja mögül kiszűrődő, halk szipogás felülírta a terveimet. Halkan kopogtatta, aztán amikor nem érkezett válasz, óvatosan kinyitottam az ajtót. A szőke lány az ágyán ült, körülötte rengeteg gyűrött zsebkendő, az arcán, amit felém fordított pedig csorogtak a könnyek.

- Ja csak te vagy az? - kérdezte szipogva, bedugult orral.

- Igen. Hallottam, hogy sírsz és gondoltam, megnézem, nincs-e valami nagyobb bajod - mosolyogtam rá. - De úgy látom, nincs úgyhogy megyek is. Nem zavarok - csuktam volna be az ajtót, de megállított.

- Nem menj, kérlek! - szipogta. - Ez olyan dolog, amit az öregeknek nem tudnék elmondani. Kérlek, hallgass meg!

- Ha ezzel segítek, akkor nagyon szívesen - léptem be, és leültem az ágyra. - Hallgatom.

- Szóval... annyi az egész, hogy tudom, hogy nagyapáék meg akarnak védeni azzal, hogy bezárnak ide, de ezzel csak rosszat tesznek nekem, mert így, hogy egész nap itt ülök bent, rengeteg időm van gondolkozni, és minél többet gondolkozom, annál jobban félek, és minél jobban félek, annál inkább kezdek becsavarodni. És nem akarok beleőrülni abba, hogy hatalmas felelősség van a vállamon, de nem teszek semmit, csak ülök itt és nézek ki a fejemből, és el akarok menni innen, és tenni akarok valamit, és... - Mire idáig elért, a hangja egyre magasabb lett, majd el is fulladt a könnyektől. Nem tudtam, mihez kezdjek. A legjobb lett volna kitalálni valamit, és cselekedni, hogy megszabadítsam a tétlenségtől, de nem sok ötletem volt.

- Csinálnunk kéne valamit - vetettem fel. - Nem egészen értem, hogy miért figyelitek hónapok óta azt az irodaházat ahelyett, hogy egyszerűen bemennétek.

- Elméletileg ahhoz, hogy bemenjünk, szükséges néhány információ - felelte, miközben olyat tett, amire nagyon nem számítottam: közelebb húzódott hozzám, a mellkasomhoz bújt és átölelt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Olyan aranyos volt.

- Ezt miért csináltad? - kérdeztem, viszonozva az ölelést.

- Nem tudom. Jól esik - felelte egyszerűen, és egy centit sem mozdult.

- Visszatérve az irodaházhoz - folytattam - csak egy éjszakára és egy laptopra lenne szükségem ahhoz, hogy bejussunk.

- Mint a Mission: Impossible-ben? - kérdezte nevetve.

- Hasonlóan.

- Ha csinálnál egy ilyen akciót, akkor biztosan nagyapáék is belátnák végre, hogy közénk való vagy - töprengett. - De ha előzetesen bejelentjük, akkor tuti, nem engednek el. Csináljuk titokban!

- Szóval tényleg azt szeretnéd, ha Impossible Mission Force stílusban behatolnánk Geraon búvóhelyére? - néztem rá meglepetten.

- Hát persze! - felelte. - Olyan elképzelhetetlen?

- Nem, nem az - mentegetőztem. - Csak... Elképesztő vagy, te lány! - nevettem, és kissé megszorongattam.

- Szerintem inkább te vagy elképesztő - mosolygott rám, immár igazi, örömteli, csodálatos mosollyal. - Elérted, hogy újra valakinek érezzem magam.

- Megint te voltál előbb - nevettem rá. - Miattad maradtam itt, és hittem azt hogy érek valamit. Köszönöm.

- Nos... nagyon szívesen - felelte. - El nem tudom képzelni, mihez kezdenék nélküled. Marius? - kérdezte néhány perc szünet után.

- Igen?

- Lehetne még egyetlen egy kérésem?

- Hát - tettetem vívódást. - Most az egyszer még igen.

- Alszol ma velem? Nem szeretnék egyedül lenni. - Azt hittem, meghaltam és a Mennybe kerültem.

- Ha ezt szeretnéd - mondtam, miközben elengedtem őt és elhelyezkedtünk az ágyon.

- Köszönöm - motyogta félálomban. - Mindent köszönök.

- Neked bármikor - suttogtam a hajára. Már aludt, így abban sem voltam biztos, hogy hallotta. De muszáj volt kimondanom, hogy érte és neki mindent megtennék. Az az elhatározásom, amit akkor tettem, amikor bevettek a csapatba, és ami az volt, hogy egy Maximillien után összetört szívű lányt nem rohanok le, csak pár hónap múlva, most úgy tűnt, lassan kudarcba fullad. De nem bántam. Meg akartam mutatni Spencernek, hogy én jobb vagyok, mint az a szemét dög.

Minden oké?

*Spencer Cavedish*

- Eltoljuk az éjjeliszekrény, ezt meg kicsit odébb löködjük – magyarázta fújtatva Marius – és tessék! Itt is van a kard – nyújtotta felém a markolatot, én pedig nem törődtem azzal, hogy a kezembe lévő tárgy egy saját névvel és történelemmel rendelkező kard és magamhoz szorítottam.

- Jaj, de jó, hogy megvan! Így erősebbnek érzem magam.

- Pedig neked már nem igazán kell erősebbnek lenned – nevetett a srác. – Nálad van az adu ász! Te vagy az Elveszett.

- Pfff! Köszi, hogy emlékeztetsz rá – mondtam. – Tényleg nagyon jó, hogy én döntök a világ sorsáról, meg minden.

- Bocsi-bocsi – szabadkozott. – Nem akartam semmi rosszat mondani.

Leültünk az ágyamra és bekapcsoltuk a szobában lévő TV-t. Kicsit vitatkoztunk azon, hogy a sportcsatornát nézzük (új társam sajnos fanatikus hokirajongónak bizonyult) vagy azt, amelyiken éppen az Avatar ment. Nagy csata volt, de sikerült megnyernem, így diadallal eltelve dőltem hátra.

A békés filmnézést Robert bácsi és nagyapa felbukkanása szakasztotta meg.

-        -  Sziasztok Fiatalok. Természetesen ma sem történt semmi. Geraon bebástyázta magát a tornyába és csak Caroline-t meg néha Tessát küldi ki. Én ezt nem bírom tovább! Lépnünk kell különben... – Robert bácsi a mondat kellős közepén megdermedt és az ágyon ülő Mariusra bámult. Arcán előbb megrökönyödés, majd ellenszenv és megvetés látszott. – Marius? Te meg hogy a francba kerülsz ide? Nem megmondtam, hogy ne üsd bele az orrodat ebbe a dologba?

-          - Én... én csak... – hebegett szerencsétlen fiú a hirtelen támadástól.

-         -  Megmentette az életemet – siettem a segítségére, miközben nagyapa felé is küldtem egy „segítsmár” pillantást.

-         -  Robert! Hallgassuk meg őket. Szerintem fölösleges támadnod – szólt nyugodt hangon. A másik csak morgott valamit. – Spencer, kérlek mondd el, mi történt!

-        -  Dióhéjban annyi, hogy az én drága Maximillienem egy hatalmas pálfordulással átállt a másik oldalra és ha nincs Marius, akkor már nem is élnék – magyaráztam.

-       -   Ne! Maximillien nélkül semmit nem érünk – roskadt le Robert bácsi egy székre.

Ez a pillanat volt az, amikor totálisan eldurrant az agyam. A következő lépésem nem volt igazán átgondolt, de nagyon jól esett.

-       -   Robert bácsi! Nem akartam, de én lettem a vezető ebben a küldetésben. És mint vezető, úgy érzem, van némi jogom arra, hogy döntsek a csapat tagjainak kilétéről. Ha nem vagy képes elfogadni azt, hogy Marius segít nekünk, akkor sajnálom, de ki kell rakjalak téged a csapatunkból – közöltem vele kicsit hangosabban a kelleténél.

-        -  Spencer, nyugi – suttogta mellettem a srác.

-       -   Nem! Nem nyugszom meg! – toppantottam. Azt hiszem, kicsit az agyamra ment a szakítás, meg a halálfélelem, meg az árulás.

-         -  Na Kicsim! – nyugtatott nagyapa is.

-       -  Rendben – emelte fel a kezét Robert bácsi. – Elfogadom a döntésedet, de figyelmeztetlek, hogy egy baklövésed van és indíthatsz vissza Londonba – közölte Marius felé fordulva.

-        -  Köszönöm – ültem vissza az ágyamra, amiről dühömben felpattantam. Az öregek bólintottak, majd kifelé indultak. A szőke srác kissé tétovázva állt az ajtóban.

-          Minden oké? – kérdezte halkan.

-    -  Igen. Csak asszem, kicsit sok volt nekem ez a mai nap – feleltem és lefeküdtem. – Szerintem pihennem kéne.

-         -  Szerintem is – felelte halkan és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Lekapcsoljam a villanyt?

-        -   Igen, de a kis falikarokat hagyd égve, kérlek. Nem szívesen vallom be, de félek egy kicsit a sötétben.

Több szó nem hangzott el köztünk, de a villany lekapcsolódott, a falikarok pedig égve maradtak. Halkan becsukódott az ajtó és én magammal maradtam a sötét gondolataimmal és a fáradtságommal. A fáradtság nyert. Szinte azonnal álomba merültem.

Sziasztok!

Újfent bocsánat a hatalmas szünetért a két bejegyzés között.

Remélem, azért még vagytok páran, akik kitartotok a történet mellett. Nektek ezúton is köszönök mindent!

Remélem, az új rész elnyeri tetszéseteket!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás: Dorka

Marius

Sziasztok!

Igyekszem pótolni azt a hatalmas lemaradást, amit felhalmoztam magamnak és tovább gördíteni történetünk igazán gubancos fonalát.

Ebben a részben kiderül néhány dolog legújabb karakterünkről, Mariusról.

Fogadjátok szeretettel!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Riadtan kapkodtam a fejem az erkélyajtó és a mellettem álló srác között. Nem egészen voltam benne biztos, hogy megmentett-e vagy ez csak egy újabb csapda. Egyáltalán... a barátom az előbb tudatta velem, hogy átállt a másik oldalra (ezzel egyúttal asszem, szakítottunk is), itt termett valaki, akiről azt sem tudtam, hogy létezik, és majdnem megöltek. Ez egyszerre kicsit soknak bizonyult.

- Jól vagy? - törte meg a pár perce tartó feszült csendet a srác. - Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni.

- Max - nyögtem és a szememet elfutották a könnyek. - Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy hitethette el velem?

- Erről csak annyit tudok, hogy Geraon keze is jócskán benne volt a dologban - válaszolta. - Biztosra akart menni, így valami elmebütykölő trükkel elhitette Max-szel, hogy téged szeret. Innen már könnyű dolga volt. Aztán persze szépen lassan visszaadagolta neki a dolgokat, mert szüksége van rá.

- És te? Egyáltalán hogyan kerültél a képbe? És... ki is vagy te pontosan? - bombáztam meg pár kérdéssel.

- Jaj, még be sem mutatkoztam hivatalosan - pirult el. - Marius Wellton vagyok. Maximillien unokatestvére és Robert Wellton unokája.

- Értem. Én Spencer Cavedish, bár ezt biztosan tudod - rebegtem ügyetlenül, miközben jobban is szemügyre vettem. Max-szel ellentétben ő szőke volt. A szeme árnyalatát nem láttam pontosan. Csinos, magas srác volt. A korát úgy tizennyolc köré saccoltam. - Egyidős vagy Maximillienel?

- Igen - bólintott.

- De akkor akár te is lehetnél a démonvadász utód! - kiáltottam. - Ellenőrizte ezt valaki?

- Nos... nem - hajtotta le a fejét. - Szép kis történet. Akarod hallani?

- Persze. Van időm - ültem le a padlóra kényelmesen.

- Oké - helyezkedett el velem szemben. - Tehát, mint már említettem, a nevem Marius. Egy igazán ronda, decemberi éjszakán születtem, Londonban. Ott is nőttem fel, Maximillientől nem messze. Nagyapát eleinte izgatta, hogy két egykorú, a démonvadász gén öröklésére alkalmas fiú van, de később egyértelműnek találta, hogy melyikünk a megfelelő. Az egész család Max-et becsülte és becsüli többre. Kiskora óta látszik rajta, hogy ügyes fiú, kifogástalan jellemmel és fizikummal. Hatalmas családunk minden tagja őt ajnározta, ovis korunk óta. Talán ez az oka annak, hogy én is sokáig úgy tekintettem rá, mint valami félistenre, és ennek köszönhető, hogy ugyan mindent tudok a családunk történelméről, nem kértem nagyapát, hogy engem képezzen ki démonvadásznak. Egyébként sem hallgatott volna meg. Neki is Maximillien a kedvence, engem cipőpucolásra sem tart alkalmasnak - sóhajtott keserűen, aztán mint aki rosszat mondott, gyorsan folytatta. - Bocsáss meg, kicsit elkalandoztam. Tehát ott tartottam, hogy egyértelmű volt, hogy nem én leszek a vadász, de ettől függetlenül mindent megtanultam a könyvekből, amit csak lehetett. Mondanom sem kell, mennyire irigyeltem Maximillient, amikor elindult nagyapával a kúriába. Aztán elhatároztam, hogy belenyugszom a sorsomba. Egyedül téged sajnáltalak, hogy megkapod társnak Max-et. iába néztem fel rá, gyűlöltem az arroganciáját, és tudtam, hogy igenis hajlamos a kegyetlenségre. Nem egyszer tapasztaltam. Féltettelek is, ezért figyeltelek, amennyire tudtalak. Illetve őt figyeltem.

- Gondolom, ezért lehetsz most itt.

- Igen. Pár hete feltűnt, hogy találkozgat egy vörös csajjal. Nem egészen értettem miért csinálja. Pontosan tudtam, hogy együtt vagytok.

- Tessa - suttogtam.

- Ja. Kihallgattam őket, amikor arról beszéltek, hogyan tesznek el téged, aztán az egész csapatot láb alól. Maximillien megszerezte Holwith-t. Émelyítő volt hallgatni, ahogy más halálát tervezgetik. Attól a naptól kezdve rátapadtam Max-re. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. Tudtam, hogy egyedül én menthetlek meg téged, és a világot. Az Elveszett nélkül nagy szarban lennénk most.

- Szóval erről is tudsz. Kétségtelenül remek munkát végeztél - mosolyogtam rá. Aztán elkomorodtam. - Holwith még mindig nála van.

- Természetesen nem - vigyorodott el. A te szobádban van. A nagy szekrény mögött.

- Ki mondta, hogy nem érsz semmit? Megverem - tört ki belőlem a nevetés. 

- Azt nem kéne - mosolygott ő is. - Most pedig felajánlom a segítségemet. Már ha tudsz vele mit kezdeni.

- Szerintem tudok - mosolyogtam új szövetségesemre.

Megkötött kézzel

Sziasztok!

Eszméletlenül nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt!

Volt itt minden: szalagavató, cserekapcsolat, könyvmegjelenés... A lényeg az, hogy egyszerűen nem jutottam el a klaviatúráig.

Viszont most hoztam a részt. Maximillien rajongóitól előre is bocsánatot kérek, amiért gonoszt csináltam kedvencükből (ez nem spoiler, csak egy közérdekű infó).

És most végre befogom. Jöjjön a várva-várt rész!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás! 

Dorka

*Spencer Cavedish*

Egy hónap telt el azóta, hogy New Castle-be jöttünk. Mondanom sem kell, hogy a nyom szinte azonnal kihűlt. Csapatunk férfi tagjai közös erővel úgy döntöttek, hogy engem bezárnak a szállodai szobába, amit kivettünk, ők pedig nyomozni indulnak. Nagyon mérges voltam rájuk. Állítólag képes vagyok arra, hogy démonvadász legyek... De akkor miért kell itt ülnöm, megkötött kézzel, gyakorlatilag nulla döntési lehetőséggel? Nem értem, én miért ne segíthetnék? Nem értem, miért féltenek ennyire!!!

Az elmúlt hónap során mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy drága nagyapám, Geraon egy hatalmas, üvegfalú irodaházban "bujkál", mint cégvezető, anyával, aki a feleség+titkárnő szerepét játtsza és Tessával, aki a cégvezető elkényeztetett hercegnője.

Nagyapa és Robert bácsi folyamatos megfigyelés alatt tartják az irodát, ami szerintem teljesen fölösleges, mert az irányítás úgyis Geraon kezében van, aki mindenről tud.

A szállodai szobafogságnak köszönhetően elég depresszív a hozzáállásom nagyjából mindenhez. Nem reménykedek. Egyszerűen nem tudok. Borús kedvem furcsa paradoxont alkot a hét ágra sütő nappal. Furcsa lehetne. De ebben a világban már semmi nem olyan, mint volt.

Maximillien nagyon-nagyon furán viselkedik mostanában. Folyton a mobilján lóg, chatel, telefonál, SMS-ezik... És úgy néz rám, mintha levegő lennék.

Nagyapáék pedig vakok. Nem veszik észre, hogy lassan teljesen összeroppanok.

***

Napsütéses délután volt. A szobám erkélyén ültem és gyönyörködtem a kilátásban. Éppen elég pozitív napom volt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam szerelmem hangját a szomszédos erkélyről  (nagyapáék szobája, de Max ujjabban nem alszik velem). 

- Tudom, tudom... Nyugi! Mondtam, hogy téged szeretlek a legjobban... Igen, de tudod, hogy ezt kell tennünk... Tudom... Én is sajnálom... Figyelj, most elmegyek. Spencernek majd azt mondom, megfigyelésen leszek. Várlak a szokásos helyen... Igen.. Én is szeretlek... Csókollak... Szia-szia.

Könnyek szöktek a szemembe. Szeretlek? Csókollak? Ezt kell tennünk? Kiknek? MIért? Kit szeret? Miért szereti? Miért nem engem szeret???
Egy hirtelen ötlettől vezérelve átrohantam a másik szobába.
- Kivel beszéltél? - kérdeztem élesen. - Mi az, hogy csókollak? Meg szeretlek? Ajánlom, hogy nagyon jó magyarázatod legyen rá!
- Hallottad? - kérdezte. Eleinte idegesen nézett, majd egy sokkal ijesztőbb, arrogáns kifejezésbe torzult az arca. - Akkor sajnos meg kell hogy öljelek. És ha úgyis megöllek, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy Tessa barátnőddel beszéltem - vigyorgott gonoszan.
- Elárultál? Hogy merészelted! - fakadtam ki. Közben pedig azon gondolkoztam, hogyan tudnék elfutni. - Bíztam benned! Szerettelek! Miért?
- Tudod... Elgondolkodtam azon, nem lehetséges-e, hogy a rossz oldalon állunk... Nem vagytok olyan menők, mint a démonok. Én sem voltam az. De már átálltam. Most már én is a jók csapatát erősítem. És, hogy szerettél? Igen. Én is szerettelek. Mármint az, aki korábban voltam. Ez az új Max... nem ehhez Tessa passzol - Rövid kést vett elő, és felém indult.
- De... Wellton vagy... Az összefogás... Az eskü... - hebegtem, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. Felnevetett. Hidegen. Kegyetlenül.
- Ez a legviccesebb az egészben. Nagyapa nagyon mellétrafált. Tudod... van egy unokatestvérem, Marius. Egyidős velem. Valószínűleg ő kellett volna nektek. Most pedig Spencer Cavedish, elérkezett az idő, hogy elkezdjem a munkát, amivel Geraon Nagyúr megbízott. HA nem sikítasz, kíméletesebb leszek...
Felém lendült, én pedig lefagytam. Minden összetört bennem. Sírtam. Féltem. Nem érdekelt többé semmi. Max, a kedves, a drága örökre elhagyott. Egyáltalán nem bántam, hogy meg kell halnom. Láttam felém ugrani. Láttam a kezében a kést. Láttam a kegyetlen vigyor az arcán. És láttam sötét, démoni szemét. Behunytam a szemem... aztán...
Kivágódott az ajtó. Egy Szőke, tizennyolc körüli srác rontott be.
- Vedd le róla a kezedet, te mocskos démon! - ordította. A kezében ott volt Holwith. Arra gondoltam, hogy egyébként az én szobámban kéne lennie. Mindegy, gondoltam, ráér később is. Hozzám fordult. - Spencer! Reméltem, hogy még időben megtalállak. Nem esett bajod? - kérdezte.
- N...ne... nem -hebegtem.
- Marius - hörögte Maximillien. - Tudtam, hogy meg kellett volna öljelek.
- Ne közelíts - mondta a srác. Mint kiderült, Marius. Védelmezően elém állt. - Jobban kellett volna figyelnem rád. Tudtam, hogy valami nem stimmel - jegyezte meg. Már épp köszönetet akartam mondani azért, hogy megvéd, amikor a fiú, akit valaha szerettem rémisztő, borzongató nevetésbe kezdtem.
- Szánalmasak vagytok! A két hős démonvadász! Tudod Spen... nem is baj, hogy szakítottunk. Megtaláltad a hozzád illő balekot. Gratulálok! Élvezzétek az életet, amíg tehetitek! Én léptem - közölte folyamatosan röhögve. Majd mielőtt bármit tehettünk volna, kiugrott az erkélyről. 

Utazás...

Sziasztok!
Most egy rövidebb részt hoztam nektek, ami sajnos hosszú ideig az utolsó is lesz :(
De ígérem, hogy amint túléltem a szalagavatót és az OKTV-t, hozom a következőt!
Jó olvasást!
Dorka

*Maximillien Wellton*

A kocsiban elég parás hangulat uralkodott, pedig még jó néhány mérföld választott el minket New Castle-től. Nagyjából félúton átvettem a vezetést nagyapától, ami rövidebb megállóval, és némi helycserével járt (nagyapa és Lucas hátra ültek, Spencer és én előre), aminek én nem igazán örültem.

A francba is! Szeretném, ha minél hamarabb vége lenne ennek a szarnak! Az elején izgalmas volt, de az, hogy a világ sorsa egy tizenhét éves csajtól függ, az már rohadtul nem az! Főleg, hogy a csaj a barátnőm.

Erősebben markoltam a kormányt (talán kicsit túl erősen, ugyanis elfehéredtek az ujjperceim), és nagyon szívesen szétzúztam volna valamit. Akármit...
Nem tetszik nekem ez a helyzet. Nagyon nem.

*Spencer Cavedish*

Az anyósülésen ültem, és a szélvédőn kibámulva néztem az előttünk feltáruló tájat. Szerettem Észak-Angliát. Szerettem a komor hegygerinceket, a zöld fűvel borított hegyoldalakat, a hegyoldalakon sövénnyel elválasztott legelőket és a rajtuk legelésző, fekete fejű birkákat. A régi, közös vakációinkat juttatta eszembe, még abból az időből, amikor anyu nem töltötte a nyár kilencven százalékát üzleti konferenciákon itt-ott. Most azonban a megszokott kellemes hangulat helyett, összeszoruló mellkassal és gyomorral szemléltem mindezt. Nem tudtam, mi vár ránk, amikor megérkezünk, nem tudtam, visszakapom-e anyut, vagy Geraon (az ő drága nagyapja) őt is megszállta, nem tudtam, hogy nem veszélyes-e odavinni nagyapáékat, és még ezeken kívül rengeteg mindent. Úgy éreztem, felrobban az agyam a sok információtól, megválaszolt és megválaszolatlan kérdéstől és találgatástól. 

Megnyugtatást remélve Maxra pillantottam, de fiúm éppen gyilkos pillantással meredt az előtte lévő kormánykerékre, így nem láttam jónak a saját problémáimmal zavarni. Nagyapa és Robert bácsi békésen szunyókált a hátsó ülésen, így őket sem volt szívem felébreszteni. 

Maradtam tehát én és a gondolataim. Jó társaság, mondhatom!

Én erős vagyok, de néha jólesik, ha valaki átölel és azt mondja: Ne félj, minden rendben lesz...

Sziasztok!
Rengeteget késtem, amit nagyon-nagyon-nagyon sajnálok. Viszont pont ezért a szünetben legalább két rész le fogok hozni. 
Köszönöm azoknak, akik a hatalmas késés ellenére is velem maradtak, hogy számíthatok rájuk!
Puszilok mindenkit:
Dorka
*Spencer Cavedish*

Ködös erdei úton állok. Körülöttem sötétség, a kezemben fekete kard. Erősnek érzem magam és gyönyörűnek. Előttem Max térdel, aki könyörögve emeli felém a kezét.

- Ne tedd Spen! Kérlek! Ez nem te vagy.

- Ó, dehogynem. Üdvözöld az új Spencert, édesem - mondom gúnyos mosollyal. - És egyúttal búcsúzz is el, mert véget vetek annak a szánalmas életednek - suttogtam démoni hangon, aztán...

Aztán lesújtottam a karddal.

Izzadságban úszva, a paplanba gabalyodva, sikoltva ültem föl az ágyamban. Felhúztam a térdemet, ráhajtottam a fejem és fuldokolva zokogni kezdtem. Néhány percbe telt, míg meghallottam a sietős lépteket a folyosón, majd az ajtóm kivágódott, és belépett Max. Rémülten néztem rá - még mindig az álom hatása alatt álltam - és megkönnyebbülten merültem el csodálatos, barna szemeinek mélységében.

- Mi történt? Akkorát sikítottál... Én... Azt hittem, démon van a szobádban, vagy valami ilyesmi - hadarta zihálva.

- Csak... csak rosszat álmodtam - mentegetőztem. A könnyeim újra eleredtek. - Nagyon rosszat.

- Cssss. Nyugodj meg. Semmi baj - ölelt át. - Akarsz róla beszélni?

- Egy visszatérő álom volt. Azóta álmodom ezt, mióta kiderült az, hogy Geraon unokája vagyok. Olyan... olyan, mintha meg akarna győzni arról, hogy a démoni életet kell választanom, illetve... olyan, mintha azt választottam volna - böktem ki.
- Miért? Mit csinálsz benne? Látom rajtad, hogy nagyon megrázott - simogatta meg az arcomat, majd a homlokomnak támasztotta a homlokát. - Add ki magadból.
Néhány percig tétováztam. Már vagy egy hete ezt álmodom, de még nem akartam neki elmondani. Biztos voltam benne, hogy elhagy, amint meghallja. Egy részem nagyon határozottan magába akarta zárni a borzalmas emléket, de rájöttem, hogy ha Neki nem mondom el, akkor mégis kinek fogom. Nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam:
- Démon vagyok benne, és a végén megöllek téged.
Egy pillanatig maga elé meredve ült, majd féloldalasan felfelé rám nézett, és legnagyobb meglepetésemre kedvesen elmosolyodott. Annyi szeretet volt ebben a mosolyban, hogy újfent eleredtek a könnyeim. Egyébként is sokat sírtam akkoriban, és magamnak sem vallottam be szívesen, de kezdtem szétesni.
- Nyugi, szívem! Csak egy buta álom. Biztos vagyok benne, hogy csak azért van, mert hirtelen, és túl nagy felelősség hárult rád. De ne félj! Nem kell félned, mert én itt vagyok neked. Nekem bármit elmondhatsz, és ami a legfontosabb... szeretlek.
- Hogy vagy képes rá, most, hogy elmondtam neked azt a borzalmas álmot? Mi van bennem, ami érdekel téged? Egy idegroncs vagyok. És gyenge, és félős, és béna, és... - az ajkamra tette az ujját, így állítva meg a szóáradatot.
- Állj! Nem szabad ilyeneket mondanod magadról. És, hogy mi van benned? Hihetetlenül bátor lány vagy, mert nem rohansz el a feladat elől, hanem vállalod azt. Erős vagy, mert a legtöbb lány már régen összeroppant volna ennyi szörnyűségtől, ami veled történt. És hogy béna lennél? Én nem tudok róla - fejezte be egy vicces kacsintással.
- Olyan jó hogy itt vagy - öleltem át hálásan. - Mert tudod, igazad van. Valóban erős vagyok, de azért néha jólesik, ha valaki átölel, és azt mondja, ne féljek, mert minden a legnagyobb rendben van.
- Valahogy így? - kérdezte, és szorosan átölelt. - Ne félj, Spen! Minden a lehető legnagyobb rendben van - suttogta a fülembe, és egy szédítő csókkal fejezte be a mondandóját.
- Pontosan így! - nevettem zihálva, miután elszakadtunk egymástól. Aztán az órára néztem, és hanyatt vágtam magam. -  Aludnunk kéne, ha kora reggel indulni akarunk. 
- Lehet, hogy igazad van. Nemsokára kelni kéne - nézett ő is oda. - Tulajdonképpen öt óránk van még reggel hatig. Az elégnek bizonyul.
- Alvásból soha nem elég - jelentettem ki, és betakaróztam. Erre csak nevetett, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy milyen puhány vagyok.
- Szeretnéd, ha maradnék?
- Persze! El nem engedlek magam mellől - ragadtam meg a karját, és berántottam az ágyba.
- Te mondod magad gyengének? - nevetett halkan. - Igazán adhatnál egy kis takarót - tette hozzá, amikor rájött, hogy nem tudja kirángatni alólam.
- Na jó! Tessék - adtam meg magam. Még éreztem, ahogy bebújik mellém, és azt is, hogy homlokon csókol, de már nem tudtam neki jó éjt kívánni. Lenyomott a fáradtság.

***

Másnap reggel vegyes érzésekkel ültem be Robert bácsi fekete terepjárójába. Féltem és izgultam, hogy mi van anyával, de egyúttal boldog is voltam, hogy két hét egy helyben ücsörgés után végre tehetek is valamit.

- Minden rendben Kisunokám? - mosolygott rám nagyapa az anyósülésről.

- Kicsit félek, de jó, hogy végre kimozdulunk. Nem tetszett a tétlenül ücsörgés.

- Nekem sem - bólintott megértően. - Nem félsz a karjukba szaladni?

- Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tennünk, nem? - kérdeztem. - Állok elébe.

- Hol vannak már ezek a Welltonok? - nézett ki idegesen.

- Én pontosan itt Lucas - csüccsent be mellém Maximillien. - Nagyapa is jön azonnal, csak bezárja a kúriát. Minden oké, Spenny?

- Spenny? - ráncoltam a szemöldököm.

- Bocs, kicsúszott - emelte maga elé a két kezét, mintha védekezne.

- Nem gond. Tulajdonképpen tetszik - mosolyodtam el. - És köszönöm kérdésed, minden oké.

***

Robert bácsi tényleg hamar megérkezett, és kezdetét vette őrült utunk, melynek végállomása maga a megtestesült rémálom. Vidám hangulatomat hirtelen fújta el a nemlétező szél, s összeszoruló gyomorral néztem ki az ablakon.

Elgondolkoztam azon, hogy mekkora pech olyan kiválasztottnak lenni, akit a sors jelöl ki. Mi nem kapunk elég felkészülési időt, kiképzést, és mindenféle filmbeillő szuper segítséget. Nem dönthetjük el, hogy részt akarunk-e venni a világ megmentésében és nem adhatjuk át a feladatot másnak. Viszont, ha kudarcot vallunk, annak ugyanolyan végzetes következményei lehetnek, mintha egy szuperhős követte volna el a hibát.

Ez szívás. Nagyon nagy szívás. De nincs mit tenni. Apait-anyait bele kell adnom a dologba. Mert ha rajtam múlik, akkor a világ megmenekül! Ha belehalok, akkor is megmentem!