Sziasztok!
Rengeteget késtem, amit nagyon-nagyon-nagyon sajnálok. Viszont pont ezért a szünetben legalább két rész le fogok hozni.
Köszönöm azoknak, akik a hatalmas késés ellenére is velem maradtak, hogy számíthatok rájuk!
Puszilok mindenkit:
Dorka
*Spencer Cavedish*
Rengeteget késtem, amit nagyon-nagyon-nagyon sajnálok. Viszont pont ezért a szünetben legalább két rész le fogok hozni.
Köszönöm azoknak, akik a hatalmas késés ellenére is velem maradtak, hogy számíthatok rájuk!
Puszilok mindenkit:
Dorka
*Spencer Cavedish*
Ködös erdei úton állok. Körülöttem sötétség, a kezemben fekete kard. Erősnek érzem magam és gyönyörűnek. Előttem Max térdel, aki könyörögve emeli felém a kezét.
- Ne tedd Spen! Kérlek! Ez nem te vagy.
- Ó, dehogynem. Üdvözöld az új Spencert, édesem - mondom gúnyos mosollyal. - És egyúttal búcsúzz is el, mert véget vetek annak a szánalmas életednek - suttogtam démoni hangon, aztán...
Aztán lesújtottam a karddal.
Izzadságban úszva, a paplanba gabalyodva, sikoltva ültem föl az ágyamban. Felhúztam a térdemet, ráhajtottam a fejem és fuldokolva zokogni kezdtem. Néhány percbe telt, míg meghallottam a sietős lépteket a folyosón, majd az ajtóm kivágódott, és belépett Max. Rémülten néztem rá - még mindig az álom hatása alatt álltam - és megkönnyebbülten merültem el csodálatos, barna szemeinek mélységében.
- Mi történt? Akkorát sikítottál... Én... Azt hittem, démon van a szobádban, vagy valami ilyesmi - hadarta zihálva.
- Csak... csak rosszat álmodtam - mentegetőztem. A könnyeim újra eleredtek. - Nagyon rosszat.
- Cssss. Nyugodj meg. Semmi baj - ölelt át. - Akarsz róla beszélni?
- Egy visszatérő álom volt. Azóta álmodom ezt, mióta kiderült az, hogy Geraon unokája vagyok. Olyan... olyan, mintha meg akarna győzni arról, hogy a démoni életet kell választanom, illetve... olyan, mintha azt választottam volna - böktem ki.
- Miért? Mit csinálsz benne? Látom rajtad, hogy nagyon megrázott - simogatta meg az arcomat, majd a homlokomnak támasztotta a homlokát. - Add ki magadból.
Néhány percig tétováztam. Már vagy egy hete ezt álmodom, de még nem akartam neki elmondani. Biztos voltam benne, hogy elhagy, amint meghallja. Egy részem nagyon határozottan magába akarta zárni a borzalmas emléket, de rájöttem, hogy ha Neki nem mondom el, akkor mégis kinek fogom. Nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam:
- Démon vagyok benne, és a végén megöllek téged.
Egy pillanatig maga elé meredve ült, majd féloldalasan felfelé rám nézett, és legnagyobb meglepetésemre kedvesen elmosolyodott. Annyi szeretet volt ebben a mosolyban, hogy újfent eleredtek a könnyeim. Egyébként is sokat sírtam akkoriban, és magamnak sem vallottam be szívesen, de kezdtem szétesni.
- Nyugi, szívem! Csak egy buta álom. Biztos vagyok benne, hogy csak azért van, mert hirtelen, és túl nagy felelősség hárult rád. De ne félj! Nem kell félned, mert én itt vagyok neked. Nekem bármit elmondhatsz, és ami a legfontosabb... szeretlek.
- Hogy vagy képes rá, most, hogy elmondtam neked azt a borzalmas álmot? Mi van bennem, ami érdekel téged? Egy idegroncs vagyok. És gyenge, és félős, és béna, és... - az ajkamra tette az ujját, így állítva meg a szóáradatot.
- Állj! Nem szabad ilyeneket mondanod magadról. És, hogy mi van benned? Hihetetlenül bátor lány vagy, mert nem rohansz el a feladat elől, hanem vállalod azt. Erős vagy, mert a legtöbb lány már régen összeroppant volna ennyi szörnyűségtől, ami veled történt. És hogy béna lennél? Én nem tudok róla - fejezte be egy vicces kacsintással.
- Olyan jó hogy itt vagy - öleltem át hálásan. - Mert tudod, igazad van. Valóban erős vagyok, de azért néha jólesik, ha valaki átölel, és azt mondja, ne féljek, mert minden a legnagyobb rendben van.
- Valahogy így? - kérdezte, és szorosan átölelt. - Ne félj, Spen! Minden a lehető legnagyobb rendben van - suttogta a fülembe, és egy szédítő csókkal fejezte be a mondandóját.
- Pontosan így! - nevettem zihálva, miután elszakadtunk egymástól. Aztán az órára néztem, és hanyatt vágtam magam. - Aludnunk kéne, ha kora reggel indulni akarunk.
- Lehet, hogy igazad van. Nemsokára kelni kéne - nézett ő is oda. - Tulajdonképpen öt óránk van még reggel hatig. Az elégnek bizonyul.
- Alvásból soha nem elég - jelentettem ki, és betakaróztam. Erre csak nevetett, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy milyen puhány vagyok.
- Szeretnéd, ha maradnék?
- Persze! El nem engedlek magam mellől - ragadtam meg a karját, és berántottam az ágyba.
- Te mondod magad gyengének? - nevetett halkan. - Igazán adhatnál egy kis takarót - tette hozzá, amikor rájött, hogy nem tudja kirángatni alólam.
- Na jó! Tessék - adtam meg magam. Még éreztem, ahogy bebújik mellém, és azt is, hogy homlokon csókol, de már nem tudtam neki jó éjt kívánni. Lenyomott a fáradtság.
- Miért? Mit csinálsz benne? Látom rajtad, hogy nagyon megrázott - simogatta meg az arcomat, majd a homlokomnak támasztotta a homlokát. - Add ki magadból.
Néhány percig tétováztam. Már vagy egy hete ezt álmodom, de még nem akartam neki elmondani. Biztos voltam benne, hogy elhagy, amint meghallja. Egy részem nagyon határozottan magába akarta zárni a borzalmas emléket, de rájöttem, hogy ha Neki nem mondom el, akkor mégis kinek fogom. Nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam:
- Démon vagyok benne, és a végén megöllek téged.
Egy pillanatig maga elé meredve ült, majd féloldalasan felfelé rám nézett, és legnagyobb meglepetésemre kedvesen elmosolyodott. Annyi szeretet volt ebben a mosolyban, hogy újfent eleredtek a könnyeim. Egyébként is sokat sírtam akkoriban, és magamnak sem vallottam be szívesen, de kezdtem szétesni.
- Nyugi, szívem! Csak egy buta álom. Biztos vagyok benne, hogy csak azért van, mert hirtelen, és túl nagy felelősség hárult rád. De ne félj! Nem kell félned, mert én itt vagyok neked. Nekem bármit elmondhatsz, és ami a legfontosabb... szeretlek.
- Hogy vagy képes rá, most, hogy elmondtam neked azt a borzalmas álmot? Mi van bennem, ami érdekel téged? Egy idegroncs vagyok. És gyenge, és félős, és béna, és... - az ajkamra tette az ujját, így állítva meg a szóáradatot.
- Állj! Nem szabad ilyeneket mondanod magadról. És, hogy mi van benned? Hihetetlenül bátor lány vagy, mert nem rohansz el a feladat elől, hanem vállalod azt. Erős vagy, mert a legtöbb lány már régen összeroppant volna ennyi szörnyűségtől, ami veled történt. És hogy béna lennél? Én nem tudok róla - fejezte be egy vicces kacsintással.
- Olyan jó hogy itt vagy - öleltem át hálásan. - Mert tudod, igazad van. Valóban erős vagyok, de azért néha jólesik, ha valaki átölel, és azt mondja, ne féljek, mert minden a legnagyobb rendben van.
- Valahogy így? - kérdezte, és szorosan átölelt. - Ne félj, Spen! Minden a lehető legnagyobb rendben van - suttogta a fülembe, és egy szédítő csókkal fejezte be a mondandóját.
- Pontosan így! - nevettem zihálva, miután elszakadtunk egymástól. Aztán az órára néztem, és hanyatt vágtam magam. - Aludnunk kéne, ha kora reggel indulni akarunk.
- Lehet, hogy igazad van. Nemsokára kelni kéne - nézett ő is oda. - Tulajdonképpen öt óránk van még reggel hatig. Az elégnek bizonyul.
- Alvásból soha nem elég - jelentettem ki, és betakaróztam. Erre csak nevetett, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy milyen puhány vagyok.
- Szeretnéd, ha maradnék?
- Persze! El nem engedlek magam mellől - ragadtam meg a karját, és berántottam az ágyba.
- Te mondod magad gyengének? - nevetett halkan. - Igazán adhatnál egy kis takarót - tette hozzá, amikor rájött, hogy nem tudja kirángatni alólam.
- Na jó! Tessék - adtam meg magam. Még éreztem, ahogy bebújik mellém, és azt is, hogy homlokon csókol, de már nem tudtam neki jó éjt kívánni. Lenyomott a fáradtság.
***
Másnap reggel vegyes érzésekkel ültem be Robert bácsi fekete terepjárójába. Féltem és izgultam, hogy mi van anyával, de egyúttal boldog is voltam, hogy két hét egy helyben ücsörgés után végre tehetek is valamit.
- Minden rendben Kisunokám? - mosolygott rám nagyapa az anyósülésről.
- Kicsit félek, de jó, hogy végre kimozdulunk. Nem tetszett a tétlenül ücsörgés.
- Nekem sem - bólintott megértően. - Nem félsz a karjukba szaladni?
- Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tennünk, nem? - kérdeztem. - Állok elébe.
- Hol vannak már ezek a Welltonok? - nézett ki idegesen.
- Én pontosan itt Lucas - csüccsent be mellém Maximillien. - Nagyapa is jön azonnal, csak bezárja a kúriát. Minden oké, Spenny?
- Spenny? - ráncoltam a szemöldököm.
- Bocs, kicsúszott - emelte maga elé a két kezét, mintha védekezne.
- Nem gond. Tulajdonképpen tetszik - mosolyodtam el. - És köszönöm kérdésed, minden oké.
***
Robert bácsi tényleg hamar megérkezett, és kezdetét vette őrült utunk, melynek végállomása maga a megtestesült rémálom. Vidám hangulatomat hirtelen fújta el a nemlétező szél, s összeszoruló gyomorral néztem ki az ablakon.
Elgondolkoztam azon, hogy mekkora pech olyan kiválasztottnak lenni, akit a sors jelöl ki. Mi nem kapunk elég felkészülési időt, kiképzést, és mindenféle filmbeillő szuper segítséget. Nem dönthetjük el, hogy részt akarunk-e venni a világ megmentésében és nem adhatjuk át a feladatot másnak. Viszont, ha kudarcot vallunk, annak ugyanolyan végzetes következményei lehetnek, mintha egy szuperhős követte volna el a hibát.
Ez szívás. Nagyon nagy szívás. De nincs mit tenni. Apait-anyait bele kell adnom a dologba. Mert ha rajtam múlik, akkor a világ megmenekül! Ha belehalok, akkor is megmentem!
Sziia!
VálaszTörlésImádtam ezt a részt is. Kíváncsian várom a folytatást. :)
Viki^^ :*
Köszönöm!
VálaszTörlésTe vagy a leghűségesebb olvasóm! :)
Dorka