*Spencer Cavedish*
Amikor reggel felébredtem, hirtelen nem értettem, mit is keresek pontosan Marius mellkasán, aztán eszembe jutott az elalvás előtti kérésem, miszerint aludjon velem. Reméltem, hogy ilyen és ehhez hasonló apró tettekkel végre cselekvésre bírhatom, mert szinte biztos voltam benne, hogy nem közömbös irántam, csak nem meri mondani.
Arra is határozottan emlékeztem, hogy mellém feküdt, de még véletlenül sem ért hozzám. Ehhez képest... khm... a fejem nagyon a mellkasán volt, a karja pedig a derekamon.
Mosolyogva ültem föl, és legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, hogy egész New Castle megtudja, milyen boldog is vagyok. Végül elvetettem a dolgot, először mert zuhogott az eső, és semmi kedvem nem volt szétázni korán reggel, másodszor mert a mai napot az irodában akartam tölteni kémkedéssel és nem a rendőrségen vagy a gumiszobában.
Apropó iroda. Már nem is volt olyan nagyszerű a hangulatom. Izgalommal töltött el, hogy több hónapnyi ücsörgés után végre én is tehetek valamit, de meg is rémített az amit tenni készültem. Épp elmerültem volna a gondolataimban, amikor az ágyon fekvő szőkeség megmozdult.
- Spencer? - motyogta. A keze kinyúlt a takaró alól és keresgélni kezdett.
- Itt vagyok - ragadtam meg a semmiben hadonászó végtagot, de nagy bánatomra tulajdonosa elhúzta azt.
- Mennyi az idő? - kérdezte és álmosan kinyitotta a szemét.
- Fél kilenc van.
- Akkor lassan indulnunk kéne - ült föl. - Lucasék tíz körül szoktak odaérni, és mindenképpen meg szeretném előzni őket.
- Oké. Nekem zuhanyoznom kéne, és reggelizni sem ártana.
- Én is átmegyek tusolni - mondta. - A reggelit majd útközben intézzük.
***
Negyed óra múlva már egy fekete Honda Civivben ültünk, stílusosan feketében (kémkedni megyünk, nem?). A reggelit egy mekiben intéztük, és száguldottunk is a cél felé.
- Pfff! Röhög a vakbelem - jegyeztem meg, amikor Marius vigyorogva beindította a Mission: Impossible főcímdalát.
- Gondoltam, nem árt ráhangolódni - magyarázta. Aztán elkomolyodott. - Figyelj! Ne aggódj, jó? Akármi történik odabent, kihozlak onnan. Nem lesz bajod.
- Én vigyázok magamra. Démonvadász vagyok - mosolyogtam rá. - Viszont, ha lehetséges, te is juss ki épségben, oké?
- Mindketten kijövünk. És este moziba megyünk, meg vacsizni, oké? - mosolygott rám a világ legédesebb mosolyával.
- Persze, hogy oké!
***
Az irodaház üvegépülete fenyegetően tornyosult fölénk. Gombóc képződött a torkomban és a gyomrom annyira összement, hogy már bántam a reggelit. Felnéztem az épületre, ahol az anyám, a volt legjobb barátnőm, a volt pasim, és a velejéig gonosz nagyapám tartózkodott. Mit mondjak? Kellemesebb programot is el tudtam volna képzelni.
- És akkor most csak úgy besétálunk? - néztem kérdőn Mariusra.
- Természetesen nem, mert akkor csúnya vége lenne a dolognak, abban a pillanatban, hogy belépünk. Az épület mögött van a központ szellőző kivezetője. Ott fogunk bemenni - magyarázta.
- Olyan nem csak a filmekben létezik? - kérdeztem.
- Én is azt hittem, de ezek szerint nem. Erre gyere.
Szellőzőben mászkálni egyáltalán nem olyan menő dolog, mint az akciófilmekben. És sajnos általában nincs olyan ventilátor, ami magától felrepít a függőleges járatokon. Marius felkészültsége viszont teljesen lenyűgözött. Voltak nála mindenféle kötelek, kampók, cipőszögek. Egy komplett kémfelszerelés.
A legfelső emeletre érve leültünk a járta padlójára és füleltünk.
- Még mindig nincsenek elegen!? - hallottunk egy felindult hangot. Maximillien.
- Nem, mert apu bénázik. Egymást ölik a dögök, ahelyett, hogy az Elveszettet keresnék - válaszolta egy másik dühöngő hang. Tessa.
- Gyerekek, nyugalom! Mindennek eljön egyszer az ideje. Az Elveszett halálra van ítélve. Már csak meg kell várnunk a megfelelő pillanatot és kinyírni. - Ezt volt a legfájdalmasabb hallani. Anyu hangját.
- Egyáltalán hol jár Geraon? - firtatta Max. - Hetek óta nem hallottunk felőle.
- Pontosan tudod, hogy Párizsban van. készíti az új csapatot a többirányú támadáshoz. Múlt héten járt New Yorkban, London ugye már intézve, hátravan még Párizs és Budapest. Erre a négy helyre akkora állományt telepít, hogy a világ nem fogja tudni felvenni a harcot - felelte anyu. Marius és én a lélegzetünket visszatartva hallgattuk őket.
- És az elveszett? - vetette fel Tessa.
- Spencer? Pff! Az a csaj egy roncs. Nem képes semmire - közölte kegyetlen röhögéssel Maximillien.
Marius kezét éreztem a karomon. Óvatosan biccentve jelezte, hogy mennünk kéne. Bólintottam és feltápászkodtam. Óvatosan elindultam visszafelé s akkor...
Akkor megtörtént a lehető legszörnyebb dolog. Az cipőmre erősített karmok egyike meglazult, és hatalmas, visszhangzó csörrenéssel a járta falának ütődött.
- Ez meg mi volt? - hallottam az anyukám hangját.
- Van valaki a szellőzőben - hallatszott Max hangja, vészesen közelről. Aztán hirtelen lecsapódott a szobába vezető rács, és megláttuk őt. Fekete démonszeme, ha lehet, még rémisztőbben hatott, mint egyébként. Megragadta a hozzá közelebb lévő Marius lábát és húzni kezdte maga felé.
- Nem! Marius! - Megragadtam a kezét és én is húzni kezdtem.
- Hagy Spencer! Fuss! Menekülj innen! - utasított Marius. - Engedj el! SPEN! CSINÁLD MÁR!
Vérző szívvel engedtem el a kezét. Maximillien pedig lerántotta őt magukhoz...
Sziasztok!
A rengeteg tanulás ellenére is sikerült megírnom a következő részt.
Remélem, élvezni fogjátok!
Pusszantás: Dorka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése