2016. október 29., szombat

Zsákutca


*Marius Wellton*

December 1., valahol Párizs és London között

Halálosan kimerült voltam. Máshoz sem volt kedvem, csak aludni, aludni, aludni és aludni, de azon a rohadt repülőn egyszerűen nem lehetett. Fogalmam sem volt, egyeseknek hogy sikerült elaludniuk, a lényeg az volt, hogy nekem egyáltalán nem ment. Talán az is közrejátszott a dologban, hogy akkor már három napja nem aludtam egyetlen kóbor pillanatot sem, és valószínűleg áteshettem a holtpontomon, ami után már csak a végtelen pörgés maradt egészen addig, amíg el nem érem Spencer karjainak meleg ölelését, az egyetlen helyet, ahol aludni tudtam volna.

Hogy mi történt? Röviden annyi, hogy előző nap (2015. november 30-án) párbajban legyőztem és megöltem Geraont. Hogy miért nem változott ettől semmi? Egyszerűen azért, mert annyira durván megvezettek minket, hogy durvábban már nem is lehetett volna. Ha lehunytam a szemeimet, tisztán láttam magam előtt a démonúr vérvörösbe vegyülő sötét szemeit, és azt a borzasztó, gyomorforgató vigyorát, amit halála előtt küldött felém. Szinte hallottam a fejemben a hörgését. Még akkor is éreztem az elkeseredést, amit akkor tört rám, amikor megtudtam, hogy nem Geraon volt a kulcs, hanem Spencer anyja, Caroline.

Hogy hol van a nő? Azt jó lett volna tudni. De nem tudtam. Ugyanis azalatt a másfél óra alatt, mialatt én a démonurat gyepáltam, Caroline és a démoni duó, azaz Maximillien és Tessa meglógott.

Nem tudtam hát mit tenni. Felhívtam Robert nagyapát és Lucast, közöltem velük a helyzetet (nem fogadták túl lelkesen a híreket), aztán pedig repülőjegyet foglaltam magamnak, hogy visszautazhassak a Wellton-kútiába, Sparksville-be, ami újfent kis csapatunk főhadiszállása lett. Miután megvolt a repülőjegyem, felhívtam Spencert, hogy neki is elmondjam a tényeket. Örömmel töltött el, hogy négyünk közül legalább egy valaki örül annak, hogy úgy sült el a dolog, ahogy és hazamegyek. Nem mondom, hogy én nem voltam boldog, hiszen eszméletlenül régen volt már az, amikor utoljára a karomban tarthattam a barátnőmet, de jobban szerettem volna úgy visszatérni hozzá, mint valami hős, aki megmentette a világot. Nem pedig úgy, mint egy hétköznapi srác, aki jól elbaltázott mindent.

Istenem Spencer! Hatra dőltem a repülőgép kényelmes ülésében és jobb elfoglaltság híján megpróbáltam felidézni magamban az arcát. A haja színét. A mosolyát. A csókját...

London és Párizs között nem volt hosszú a repülőút. Nekem mégis éveknek tűnt. A reptéren Lucas várt, akit – mint azt megtudtam tőle – Spencer rábeszélt arra, hogy jöjjön el értem, hogy ne kelljen még taxit is fognom magamnak.

-          Szervusz Fiam – nyújtotta a kezét, miközben melegen mosolygott. Hm... Talán mégsem csak Spencer örült annak, hogy újra láthat...

-          Üdv Lucas! – viszonoztam a gesztust, bedobtam a bőröndömet a kocsi csomagtartójába, majd beültem az anyósülésre.

-          Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben elindította a járművet. – Mikor aludtál utoljára?

-          Azt hiszem, három napja.

-          Nem semmi – bólintott, majd sóhajtott. – Tehát mégsem Geraon volt a kulcs.

-          Nem...

-          Ugye nem hibáztatod magad? – tette a vállamra az egyik kezét. – Mindnyájan tévedtünk. Egyáltalán nem a te hibád, hogy a rossz emberrel küzdöttél meg. Mellesleg... akkor is kemény ellenfél lehetett, ha nem ő az, aki nekünk kell.

-          Kemény volt – bólogattam. – Jól megizzasztott.

-          Látszik – vigyorgott rám. – Ugye tudod, hogy Spen addig nem lesz nyugodt, amíg beléd nem tömte a fél hűtőszekrényt, tiszta ruhát nem adott rád és ágyba nem dugott?

-          Reméltem, hogy így lesz! – nevettem fel fáradtan, de boldogan. Férfias vagy nem, ott és akkor egyetlen dologra volt szükségem, mégpedig arra, hogy a barátnőm gondoskodni akarjon rólam.

Az alig egy órás út hátralévő részét teljes csöndben tettük meg. Talán el is bóbiskolhattam, mert mindössze arra emlékeztem tisztán, hogy a kocsi megállt a kúria előtt. Amikor kikászálódtam a kocsiból, szinte rögtön a mellkasomnak csapódott valami vagy inkább valaki. Nem tudom, hogy a becsapódás ereje okozta-e, vagy az én fáradtságom, de kis híján visszazuttyantam a kocsiba.

-          Olyan nagyon-nagyon-nagyon hiányoztál! – motyogta a mellkasomba Spencer. Az arcát nem láttam, de éreztem, ahogy átnedvesedik az ingem. Sírt.

-          Te is hiányoztál, kicsim! – suttogtam a fülébe, majd apró csókokat kezdtem hinteni a hajára. Felemelte a fejét, és rám vetette gyönyörű pillantását. A szemei könnyekben úsztak, de mosolygott.

-          Annyira aggódtam érted. Alig adtál hírt magadról... És az a párbaj... Istenem... Áldottam az agyamat, hogy odaadtam neked a kardot. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs nálad... Is-istenem... Marius... Me-meghalhattál volna! – suttogta, és újra rázkódni kezdett a sírástól. Nem mondtam semmit. Mint már említettem, fáradt voltam. És igaza volt. Tényleg meghalhattam volna. Úgy igazából. Magamhoz öleltem a törékeny testét. Valahogy másnak éreztem. Erősebbnek...

-          Mi történt veled? – toltam el magamtól, hogy teljes egészében szemügyre vehessem. A vonásai megváltoztak, kissé megkeményedtek. Ugyanakkor idomai sokkal nőiesebbekké váltak. Addig is elképesztően szexinek találtam, de ahogy a kúriából kiszűrődő lágy fényben néztem, még lélegzetelállítóbb volt. – Más vagy... Szebb... Mintha erősebb lennél.

-          Ez a sárkány – mosolygott rám. – Majd elmagyarázom, de most gyere be. Megfagyok! – ölelte át magát, és akkor nekem is feltűnt, hogy mennyire hideg van. A francba! A végén még megfázik itt nekem! Hogy állhat egy szál pulcsiban a hóban? Hiszen tél van!!!

-          Te jó ég! Most veszem észre, hogy nincs rajtad kabát! Na futás befelé! – toltam az ajtó irányába. Visszafordultam a kocsi felé, de a bőröndjeim már nem voltak ott, ahová Lucas kipakolta őket. Hm... Ennyi ideig öleltem volna Spencert?

A hallba belépve Robert nagyapa cseppet sem meleg, cseppet sem boldog és cseppet sem aggódó tekintete üdvözölt. Tudtam, hogy hiába Max árulása, attól én még nem lettem nagyobb az ő szemében.

-          Hát itt vagy! – vetette oda nekem. – Mondd, mégis hogy lehetsz ekkora balfék? Elküldünk Párizsba, hogy akadályozd meg a világvégét, erre te kinyírod a rossz embert, és beállítasz ide, mint aki jól végezte dolgát! – esett nekem.

-          Nagyapa... Izé... Én nem tudtam... Honnan tudhattam volna, hogy nem a démonúr a kulcs? És különben is – találtam meg a hangom – te itt üdültél a többiekkel, miután közölted velem Párizsban, hogy ha tényleg hozzátok tartozom, akkor kapjam el őket egyedül. Ott hagytál egyedül a szar kellős közepén!

-          Ne merészelj így beszélni velem!

-          De merészelek! – álltam a sarkamra. – Ott hagytál, hogy mentsem meg a világot. Teljesen egyedül! Üldöztem őket. Három naponta aludtam pár órácskát, hogy ne tévesszem szem elől őket. Megküzdöttem Geraonnal. Jó, most már tudom, hogy nem vele kellett volna, de másfél órán keresztül harcoltam vele egy toronyház tetején! Megsebesített. Kis híján megölt. És bár nem őt kellett volna megölnöm, de a világvégét hátráltattam. Elmondta, hogy Caroline gyakorlatilag Szilveszterig tehetetlen. Tudom, hogy nem szeretsz. Tudom, hogy a szemedben semmit nem érek. De azt igazán beláthatnád, hogy azért mégis tettem valamit.

-          Igaza van, Robert! – hallottam meg a lépcső tetejéről Lucas hangját. – Attól, hogy most nekiesel, Caroline nem fog meghalni. Viszont Marius sem lesz kipihentebb. Rengeteget tett értünk. Elérte, hogy legyen még egy hónapnyi időnk cselekedni.

Erre ő nem felelt semmit, csak morgott egyet, és elindult felfelé a főlépcsőn. Lucas felém fordult, és elmosolyodott.

-          Sajnálom, hogy ilyen utálatosan viselkedik veled. Nem szabadna ezt tennie.

-          Hozzászoktam – vigyorodtam el keserűen.

-          Figyelj... Én nagyon hálás vagyok neked azért, amit tettél. Ezt szeretném, ha tudnád – ütögette meg a vállamat, majd nagyapa után indult. A válla fölött még hátraszólt. – Spencer a konyhában vár rád. Nem ajánlom, hogy megvárakoztasd.

Az mögöttem álló perceket elfelejtve, mosolyogva indultam meg a konyha felé. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam nagyapa. Lucas és Spencer büszkék voltak rám. És ezt senki nem tudta elvenni tőlem.

*Spencer Cavedish*

A konyhában vártam, hogy Robert végre elengedje Mariust. Fogalmam sem volt, miért olyan dühös ránk. Hiszen a fiú adott nekünk időt. Időt, amiből igencsak keveset kaptunk a küldetéshez.

Még mindig alig hittem el, hogy ott volt velünk. Az elmúlt hetek fájdalmas emlékként éltek bennem. Még akkor is, ha nagyon jól teltek. Rossz érzéssel töltött el, hogy amíg a barátom Párizsban harcolt, addig én csak könyveket bújtam és edzettem.

Szerintem nem sok szuperhősös sztoriban találkozik olyannal az ember, hogy a hősnek spéci kézikönyve van a szuperképessége használatához. Velem mégis ez volt a helyzet. Valamelyik korábbi démonvadász nagyon pontosan lejegyezte, hogy hogyan kell bánni a sárkánnyal, hogyan kell kezelni, irányítani, stb... Azt vettem észre, hogy minél jobban megismerem a bennem lakozó erőt, annál energikusabb vagyok.

A sárkány rengeteg plusz energiát adott nekem, amit befektethettem a gyakorlásba, és tanulásba. Amit pedig nem tudtam felhasználni, azzal megváltoztatott. Na nem nagyon, nekem, aki nap mint nap látom magamat a tükörben, fel sem tűnt, de nagyapa és Robert szerint más lettem. Komolyabb. Keményebb. Nőiesebb. Marius is észrevett valamit rajtam.

Én inkább azokat a változásokat érzékeltem, amik bennem történtek. Sokkal erősebbnek éreztem magam. És sokkal jobban tudtam egy dologra koncentrálni.

A mögöttem álló hetek során – miután átnyálaztam a hatszáz oldalas „kézikönyvemet”- újdonsült erőm gyakorlati részével is megismerkedtem. Immár többre voltam képes, mint az az alaktalan erőlöket, amit az anyámra küldtem, amikor bántani próbálta Mariust. Képes voltam tüzet gyújtani a gondolataimmal. Ez örömmel töltött el. És miután annyira ügyessé váltam, hogy nem történtek velem olyan aprócska balesetek, amelyek következtében kis híján felgyulladt a hajam, vagy a fél erdő, már nagyapáék sem aggódtak annyira.

Gondolataim folyamát a konyhába lépő Marius terelte más irányba.

-          Éhes vagy? - mosolyogtam a belépő fiúra.

-          Nem – sóhajtotta ő fáradtan. Addig annyira el voltam foglalva azzal, hogy épségben hazatért, hogy csak akkor vettem észre a karikákat a szeme alatt és a fáradt ráncokat a szája körül. – Leginkább aludni szeretnék.

-          Akkor menj lefeküdni – ugrottam le a pultról. – Fürödj le. Biztosan jól fog esni!

-          Igen. Az tényleg jó lesz – mondta, majd tétovázott. – Spenny... ne ijedj meg, de van egy bazinagy vágás a hátamon.

-          Vágás??? – sikoltottam fel. – Miért nem mondtad?

-          Mert már ellátták egy kórházban, csak annyi a dolgod, hogy hozol gézt és leragasztod, amikor végeztem a fürdéssel.

-          De... de... de... Marius... Megsérültél! – nyögtem. Az arcomra tette a kezét.

-          Mondom, hogy jól vagyok. Csak hozz gézt. Oké?

Még akkor is lefagyva álltam a konyha közepén, amikor ő már rég messze járt. Azt hiszem, csak akkor lett igazán valóságos számomra, hogy ő tényleg meghalhatott volna...

Felfegyverkeztem sebkenőccsel és kötszerrel, és igyekeztem felkészíteni magam arra a pillanatra, amikor majd a barátom a szobába lép. Remegett a kezem. Még mindig szédelegtem, ha arra gondoltam, hogy életveszélyben volt. Mi lett volna, ha nem jön vissza???

Nyílt a szobaajtó, és belépett. A sötétkék törölköző a vállán lógott. Szőke haja vizesen meredezett az ég felé. És csupán egy fekete bokszer volt rajta. Alig tudtam visszatartani egy szerelmes sóhajt. Sajnos a nyálcsorgató pillanat nem tartott sokáig. Túl hamar jutott eszembe a háta.

-          Figyi! Tényleg nem fáj már. Korántsem olyan rossz, mint amilyennek látni fogod. Ne parázz. Oké? – nézett egyenesen a szemembe.

-          Nem oké – sóhajtottam. – De ígérem, hogy nem parázom. Megpróbálom – nyögtem, mire megfordult. És én ígéret ide vagy oda, felkiáltottam. – Marius ez rettenetes! Biztos elég csak a krém?

-          Biztos. Mondom, hogy fele olyan rossz, mint amilyennek látszik!

-          Nehéz elhinni – nyögtem, miközben krémet kentem az ujjamra, és hozzáláttam az egész hátát átszelő, ferde vágás ellátásához. Hihetetlennek tűnt, de tényleg nem volt olyan rossz a helyzet. A seb egyáltalán nem volt mély. Inkább csak ronda.

Miután végeztem a hátával, Marius eldőlt az ágyon. Nevettem rajta, de tudtam mennyire kimerült. Éreztem rajta.

-          Kicsim? – mormogta – Ugye betakarsz?

-          Hát persze! – simogattam meg a tarkóját és ráborítottam a paplant. Finoman, igyekezve nem érinteni a sebet.

-          És jóéjtpuszit is kapok?

-          Kapsz – kuncogtam, és megpusziltam a feje tetejét. Mocorgott egy kicsit, nagy nehezen felém fordult.

-          A számra is!

-          Ne légy telhetetlen – nevettem, de természetesen ott is megpusziltam. Visszafúrta az arcát a párnába.

-          Kicsim...

-          Igen? – kérdeztem, miközben leültem mellé, és lágyan cirógatni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam nem hozzáérni. A kezeim sóvárogtak utána.

-          Ugye itt maradsz?

-          Itt, szerelmem – suttogtam, majd lekapcsoltam a kislámpát és mellé fészkeltem magam. Fél karját átdobta a vállamon, nagy nehezen felém fordult, az arcát a nyakamba temette, és egyenletesen szuszogni kezdett.

Boldog mosollyal merültem álomba. Nagyon régen éreztem úgy magam, ahogyan akkor. Melegség és biztonság töltött el. És még valami más is. Szeretettség...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése