Utazás...

Sziasztok!
Most egy rövidebb részt hoztam nektek, ami sajnos hosszú ideig az utolsó is lesz :(
De ígérem, hogy amint túléltem a szalagavatót és az OKTV-t, hozom a következőt!
Jó olvasást!
Dorka

*Maximillien Wellton*

A kocsiban elég parás hangulat uralkodott, pedig még jó néhány mérföld választott el minket New Castle-től. Nagyjából félúton átvettem a vezetést nagyapától, ami rövidebb megállóval, és némi helycserével járt (nagyapa és Lucas hátra ültek, Spencer és én előre), aminek én nem igazán örültem.

A francba is! Szeretném, ha minél hamarabb vége lenne ennek a szarnak! Az elején izgalmas volt, de az, hogy a világ sorsa egy tizenhét éves csajtól függ, az már rohadtul nem az! Főleg, hogy a csaj a barátnőm.

Erősebben markoltam a kormányt (talán kicsit túl erősen, ugyanis elfehéredtek az ujjperceim), és nagyon szívesen szétzúztam volna valamit. Akármit...
Nem tetszik nekem ez a helyzet. Nagyon nem.

*Spencer Cavedish*

Az anyósülésen ültem, és a szélvédőn kibámulva néztem az előttünk feltáruló tájat. Szerettem Észak-Angliát. Szerettem a komor hegygerinceket, a zöld fűvel borított hegyoldalakat, a hegyoldalakon sövénnyel elválasztott legelőket és a rajtuk legelésző, fekete fejű birkákat. A régi, közös vakációinkat juttatta eszembe, még abból az időből, amikor anyu nem töltötte a nyár kilencven százalékát üzleti konferenciákon itt-ott. Most azonban a megszokott kellemes hangulat helyett, összeszoruló mellkassal és gyomorral szemléltem mindezt. Nem tudtam, mi vár ránk, amikor megérkezünk, nem tudtam, visszakapom-e anyut, vagy Geraon (az ő drága nagyapja) őt is megszállta, nem tudtam, hogy nem veszélyes-e odavinni nagyapáékat, és még ezeken kívül rengeteg mindent. Úgy éreztem, felrobban az agyam a sok információtól, megválaszolt és megválaszolatlan kérdéstől és találgatástól. 

Megnyugtatást remélve Maxra pillantottam, de fiúm éppen gyilkos pillantással meredt az előtte lévő kormánykerékre, így nem láttam jónak a saját problémáimmal zavarni. Nagyapa és Robert bácsi békésen szunyókált a hátsó ülésen, így őket sem volt szívem felébreszteni. 

Maradtam tehát én és a gondolataim. Jó társaság, mondhatom!