Utazás...

Sziasztok!
Most egy rövidebb részt hoztam nektek, ami sajnos hosszú ideig az utolsó is lesz :(
De ígérem, hogy amint túléltem a szalagavatót és az OKTV-t, hozom a következőt!
Jó olvasást!
Dorka

*Maximillien Wellton*

A kocsiban elég parás hangulat uralkodott, pedig még jó néhány mérföld választott el minket New Castle-től. Nagyjából félúton átvettem a vezetést nagyapától, ami rövidebb megállóval, és némi helycserével járt (nagyapa és Lucas hátra ültek, Spencer és én előre), aminek én nem igazán örültem.

A francba is! Szeretném, ha minél hamarabb vége lenne ennek a szarnak! Az elején izgalmas volt, de az, hogy a világ sorsa egy tizenhét éves csajtól függ, az már rohadtul nem az! Főleg, hogy a csaj a barátnőm.

Erősebben markoltam a kormányt (talán kicsit túl erősen, ugyanis elfehéredtek az ujjperceim), és nagyon szívesen szétzúztam volna valamit. Akármit...
Nem tetszik nekem ez a helyzet. Nagyon nem.

*Spencer Cavedish*

Az anyósülésen ültem, és a szélvédőn kibámulva néztem az előttünk feltáruló tájat. Szerettem Észak-Angliát. Szerettem a komor hegygerinceket, a zöld fűvel borított hegyoldalakat, a hegyoldalakon sövénnyel elválasztott legelőket és a rajtuk legelésző, fekete fejű birkákat. A régi, közös vakációinkat juttatta eszembe, még abból az időből, amikor anyu nem töltötte a nyár kilencven százalékát üzleti konferenciákon itt-ott. Most azonban a megszokott kellemes hangulat helyett, összeszoruló mellkassal és gyomorral szemléltem mindezt. Nem tudtam, mi vár ránk, amikor megérkezünk, nem tudtam, visszakapom-e anyut, vagy Geraon (az ő drága nagyapja) őt is megszállta, nem tudtam, hogy nem veszélyes-e odavinni nagyapáékat, és még ezeken kívül rengeteg mindent. Úgy éreztem, felrobban az agyam a sok információtól, megválaszolt és megválaszolatlan kérdéstől és találgatástól. 

Megnyugtatást remélve Maxra pillantottam, de fiúm éppen gyilkos pillantással meredt az előtte lévő kormánykerékre, így nem láttam jónak a saját problémáimmal zavarni. Nagyapa és Robert bácsi békésen szunyókált a hátsó ülésen, így őket sem volt szívem felébreszteni. 

Maradtam tehát én és a gondolataim. Jó társaság, mondhatom!

Én erős vagyok, de néha jólesik, ha valaki átölel és azt mondja: Ne félj, minden rendben lesz...

Sziasztok!
Rengeteget késtem, amit nagyon-nagyon-nagyon sajnálok. Viszont pont ezért a szünetben legalább két rész le fogok hozni. 
Köszönöm azoknak, akik a hatalmas késés ellenére is velem maradtak, hogy számíthatok rájuk!
Puszilok mindenkit:
Dorka
*Spencer Cavedish*

Ködös erdei úton állok. Körülöttem sötétség, a kezemben fekete kard. Erősnek érzem magam és gyönyörűnek. Előttem Max térdel, aki könyörögve emeli felém a kezét.

- Ne tedd Spen! Kérlek! Ez nem te vagy.

- Ó, dehogynem. Üdvözöld az új Spencert, édesem - mondom gúnyos mosollyal. - És egyúttal búcsúzz is el, mert véget vetek annak a szánalmas életednek - suttogtam démoni hangon, aztán...

Aztán lesújtottam a karddal.

Izzadságban úszva, a paplanba gabalyodva, sikoltva ültem föl az ágyamban. Felhúztam a térdemet, ráhajtottam a fejem és fuldokolva zokogni kezdtem. Néhány percbe telt, míg meghallottam a sietős lépteket a folyosón, majd az ajtóm kivágódott, és belépett Max. Rémülten néztem rá - még mindig az álom hatása alatt álltam - és megkönnyebbülten merültem el csodálatos, barna szemeinek mélységében.

- Mi történt? Akkorát sikítottál... Én... Azt hittem, démon van a szobádban, vagy valami ilyesmi - hadarta zihálva.

- Csak... csak rosszat álmodtam - mentegetőztem. A könnyeim újra eleredtek. - Nagyon rosszat.

- Cssss. Nyugodj meg. Semmi baj - ölelt át. - Akarsz róla beszélni?

- Egy visszatérő álom volt. Azóta álmodom ezt, mióta kiderült az, hogy Geraon unokája vagyok. Olyan... olyan, mintha meg akarna győzni arról, hogy a démoni életet kell választanom, illetve... olyan, mintha azt választottam volna - böktem ki.
- Miért? Mit csinálsz benne? Látom rajtad, hogy nagyon megrázott - simogatta meg az arcomat, majd a homlokomnak támasztotta a homlokát. - Add ki magadból.
Néhány percig tétováztam. Már vagy egy hete ezt álmodom, de még nem akartam neki elmondani. Biztos voltam benne, hogy elhagy, amint meghallja. Egy részem nagyon határozottan magába akarta zárni a borzalmas emléket, de rájöttem, hogy ha Neki nem mondom el, akkor mégis kinek fogom. Nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam:
- Démon vagyok benne, és a végén megöllek téged.
Egy pillanatig maga elé meredve ült, majd féloldalasan felfelé rám nézett, és legnagyobb meglepetésemre kedvesen elmosolyodott. Annyi szeretet volt ebben a mosolyban, hogy újfent eleredtek a könnyeim. Egyébként is sokat sírtam akkoriban, és magamnak sem vallottam be szívesen, de kezdtem szétesni.
- Nyugi, szívem! Csak egy buta álom. Biztos vagyok benne, hogy csak azért van, mert hirtelen, és túl nagy felelősség hárult rád. De ne félj! Nem kell félned, mert én itt vagyok neked. Nekem bármit elmondhatsz, és ami a legfontosabb... szeretlek.
- Hogy vagy képes rá, most, hogy elmondtam neked azt a borzalmas álmot? Mi van bennem, ami érdekel téged? Egy idegroncs vagyok. És gyenge, és félős, és béna, és... - az ajkamra tette az ujját, így állítva meg a szóáradatot.
- Állj! Nem szabad ilyeneket mondanod magadról. És, hogy mi van benned? Hihetetlenül bátor lány vagy, mert nem rohansz el a feladat elől, hanem vállalod azt. Erős vagy, mert a legtöbb lány már régen összeroppant volna ennyi szörnyűségtől, ami veled történt. És hogy béna lennél? Én nem tudok róla - fejezte be egy vicces kacsintással.
- Olyan jó hogy itt vagy - öleltem át hálásan. - Mert tudod, igazad van. Valóban erős vagyok, de azért néha jólesik, ha valaki átölel, és azt mondja, ne féljek, mert minden a legnagyobb rendben van.
- Valahogy így? - kérdezte, és szorosan átölelt. - Ne félj, Spen! Minden a lehető legnagyobb rendben van - suttogta a fülembe, és egy szédítő csókkal fejezte be a mondandóját.
- Pontosan így! - nevettem zihálva, miután elszakadtunk egymástól. Aztán az órára néztem, és hanyatt vágtam magam. -  Aludnunk kéne, ha kora reggel indulni akarunk. 
- Lehet, hogy igazad van. Nemsokára kelni kéne - nézett ő is oda. - Tulajdonképpen öt óránk van még reggel hatig. Az elégnek bizonyul.
- Alvásból soha nem elég - jelentettem ki, és betakaróztam. Erre csak nevetett, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy milyen puhány vagyok.
- Szeretnéd, ha maradnék?
- Persze! El nem engedlek magam mellől - ragadtam meg a karját, és berántottam az ágyba.
- Te mondod magad gyengének? - nevetett halkan. - Igazán adhatnál egy kis takarót - tette hozzá, amikor rájött, hogy nem tudja kirángatni alólam.
- Na jó! Tessék - adtam meg magam. Még éreztem, ahogy bebújik mellém, és azt is, hogy homlokon csókol, de már nem tudtam neki jó éjt kívánni. Lenyomott a fáradtság.

***

Másnap reggel vegyes érzésekkel ültem be Robert bácsi fekete terepjárójába. Féltem és izgultam, hogy mi van anyával, de egyúttal boldog is voltam, hogy két hét egy helyben ücsörgés után végre tehetek is valamit.

- Minden rendben Kisunokám? - mosolygott rám nagyapa az anyósülésről.

- Kicsit félek, de jó, hogy végre kimozdulunk. Nem tetszett a tétlenül ücsörgés.

- Nekem sem - bólintott megértően. - Nem félsz a karjukba szaladni?

- Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tennünk, nem? - kérdeztem. - Állok elébe.

- Hol vannak már ezek a Welltonok? - nézett ki idegesen.

- Én pontosan itt Lucas - csüccsent be mellém Maximillien. - Nagyapa is jön azonnal, csak bezárja a kúriát. Minden oké, Spenny?

- Spenny? - ráncoltam a szemöldököm.

- Bocs, kicsúszott - emelte maga elé a két kezét, mintha védekezne.

- Nem gond. Tulajdonképpen tetszik - mosolyodtam el. - És köszönöm kérdésed, minden oké.

***

Robert bácsi tényleg hamar megérkezett, és kezdetét vette őrült utunk, melynek végállomása maga a megtestesült rémálom. Vidám hangulatomat hirtelen fújta el a nemlétező szél, s összeszoruló gyomorral néztem ki az ablakon.

Elgondolkoztam azon, hogy mekkora pech olyan kiválasztottnak lenni, akit a sors jelöl ki. Mi nem kapunk elég felkészülési időt, kiképzést, és mindenféle filmbeillő szuper segítséget. Nem dönthetjük el, hogy részt akarunk-e venni a világ megmentésében és nem adhatjuk át a feladatot másnak. Viszont, ha kudarcot vallunk, annak ugyanolyan végzetes következményei lehetnek, mintha egy szuperhős követte volna el a hibát.

Ez szívás. Nagyon nagy szívás. De nincs mit tenni. Apait-anyait bele kell adnom a dologba. Mert ha rajtam múlik, akkor a világ megmenekül! Ha belehalok, akkor is megmentem!

Dorothy Blog Award (másodszorra)

Sziasztok, Kedves Mindenki!

Örömteli bejelentésem van!... Ami sajnos nem a folytatás, hanem az, hogy megkaptam második díjamat, amit ezen az úton is szeretnék megköszönni Könyv Writer-nek, a Number 4-invisible című blog írójának.

Most pedig én is díjazni fogok, de mielőtt ezt megtenném, következzenek a szabályok:

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad. ✓
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad. ✓
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról.  ✓
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról. ✓
5. Válaszolj a 12 kérdésre.  ✓
6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban. ✓
7. Kommentelj annak a blogán egy fejezethez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jár a visszajelzés. Ez lehet kritika, véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen. ✓
8. Cserélj linket. ✓
9. A díjat elvileg 12 bloggernek kéne elküldenem, de én csak négyet díjaznám.
10. Tedd ki a "plecsnit" jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen. ✓

12 dolog Könyv Writer blogjáról

1. Ez egy szerelmes blog.
2. A történetnek eddig hat része van.
3. Iskolásokról szól.
4. Fantasy történet.
5. Van benne egy titkos szövetség.
6. Franklin Sigh tudós öt képességet talált fel.
7. Ezek a gondolatolvasás, szupergyorsaság, láthatatlanság, elmével üzenés és nyúlékonyság.
8. A történet főszereplője Daysi Wright.
9. A lány a sztori elején tizenhárom éves.
10. Uralja a láthatatlanságot.
11. A lány megismerkedik Jefferson Sparks-sal.
12. A fiúnak sötétbarna haja és szeme van.

12 dolog saját blogomról:

1. Ez egy fantasy történet.
2. De van benne romantikus vonulat is.
3. Démonokról és démonvadászokról szól.
4. Az eseményeket két szemszögből ismerhetitek meg.
5. A történet egy több évszázada tartó háború végső harcát dolgozza fel.
6. A főszereplő, Spencer Cavedish, egy tizenhét éves lány.
7. A démonvadászok csapata négy főből áll.
8. Spencer társa Maximillien Wellton.
9. A két főszereplő között jön létre a szerelmi szál.
10. A csapat feladata kiiktatni az utolsó démonurat, Geraont, mielőtt sötétségbe borítja a világot.
11. Ehhez mindössze egy kardot tudnak használni.
12. A történet során fény derül egy-két sötét titokra.

Válaszom a 12 kérdésre:

1. Nem, még nm láttam ezelőtt.
2. Szerintem nagyon jó történet.
3. Egyenlőre még nincs. 
4. Valóban jó kérdés (:D). És nem hiszem, hogy volt különösebb okuk rá.
5. A nyúlékonyságot.
6. Nem is tudom. Vicces lenne.
7. Lehet, hogy félt, mert bajba keverhetné vele Daysit.
8. Szerintem eddig jó így, ahogy van. Én nem változtatnék rajta.
9. Még nem tudom. Sajnos nincs sok időm olvasgatni.
10. Igen. Nem vártam.
11. Nem, nem igazán.
12. OK-ok :D

12 kérdésem saját blogommal kapcsolatban:

1. Csak a díj miatt néztél be?
2. Hogy tetszik eddig a történet?
3. Folytatni fogod az olvasást? (őszintén)
4. Ki a kedvenc szereplőd?
5. Ki nem tetszett? Miért?
6. Szívesen helyet cserélnél Spencerrel?
7. Melyik fegyvert választanád?
8. Neked tetszene Maximillien?
9. Mit tennél, ha te döntenéd el, hogy mentek-e New Castle-be vagy nem?
10. Felvállalnád a nyílt harcot a démonok ellen?
11. Meglepett, hogy Spencer a démonúr unokája?
12. És így a végére... Idegesítettek a kérdéseim? :D

És most.. dobpergés, mert következik az a négy szerencsés blog, amiket díjazok!

1. Net kaland
2. Finding Each Other (Zayn Malik AU)
3. Maybe you'll love yourself like I Love You
4. Red lipstick

Az Elveszett

Sziasztok!

Hála a rám telepedő náthának, most rengeteg időm van.

Tehát meg is hoztam a következő részt, amiben fény derül néhány titokra.

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Miután belátta, hogy nem sokat tud velem kezdeni, Max inkább hazatámogatott. Végigbőgtem az utat és totálisan gáznak éreztem magam, hogy így lejáratom magam a barátom előtt, de nem tudtam abbahagyni. Túl sok új, cseppet sem boldogító dolgot tudtam meg egyszerre.

Hogy Betty néni, boszorkány, hogy anya démon, hogy én egy félvér vagyok… Sok volt ez így egyszerre.

Nagyapa és Robert bácsi halálra rémültek, amikor megjelentünk. Nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, borzalmasan nézek ki. Legszívesebben felszaladtam volna a szobámba, hogy kétéves módjára bömböljek, de a nappaliban három aggódó ember várt rám, így csak kértem öt percet, hogy rendbe szedhessem magam, aztán (még mindig szipogva) leültem a kanapéra.

-         -  Mi a baj Kisunokám? – karolt át nagyapa. – A fiú teljesen sokkos állapotban van. Motyogott valamit arról, hogy te meg Geraon, de ennél többet nem említett.

-          - Spencer, hallanom kell az egész történetet – suttogta rémülten Max.

-          És én is kezdek kíváncsi lenni – tette hozzá Robert bácsi. Én pedig vettem egy hatalmas levegőt és hozzákezdtem a meséléshez.

-          - Nem tudom, Nagyapa, ti mennyit tudtok Betty néniről, de ma kiderült róla, hogy több száz éves boszorkány, aki megesküdött rá, hogy megöli a démonokat, ha nektek nem sikerül. Azon az éjszakán, amikor a szüleitek legyőzték a démonokat, ő is jelen volt. Feltűnt neki, hogy Averon, az egyetlen démonúrnő gyermeket vár. A magzat nem pusztult el az anyával együtt, de mielőtt Betty néni cselekedhetett volna, megjelent Geraon (aki, mint kiderült a gyermek apja) és valami jóslatra hivatkozva megállította a magzat fejlődését, mert állítólag csak akkor volt szabad megszületnie, amikor eljön a visszatérés hajnala. A boszorkány magával vitte a démonvarázslattal megbénított gyermeket, és megpróbálta elpusztítani, de nem tette meg, mert ő is rábukkant a jóslatra.

-     -  Az Elveszettről szóló jóslatra? – vágott közbe nagyapa. – Benne van a Démonvadászok krónikájában, de szerintem teljesen értelmetlen.

-       -  Mindig mondtam, hogy jelent valamit, Lucas – vetette ellen Robert bácsi. – Soha nem akartál hallani róla!

-         -  Persze, mert nem vagyok olyan ember, aki holmi jóslatoknak hisz!

-        - Abbahagynátok a veszekedést? Én például nem ismerem a jóslatot, de szeretném tudni, hogy mi köze van Spencerhez, és, hogy rosszat vagy jót jelent-e.

-          - A visszatérés hajnala, az Elveszett diadala.
Rajta áll, a Világ kinek áll.
A félvér választ fényt vagy homályt. – suttogtam, majd elhalgattam, és vártam, mit mondanak erre.

-          - Ez nem tűnik olyan bonyolultnak – töprengett Maximillien. – Van egy félig démon, félig ember a világon, aki a démonok visszatérésének idején eldönti, melyik oldalra áll, és így dönt, hogy a jó vagy a rossz nyer-e.

-       - Igen, valóban így lehet értelmezni – értett egyet Robert bácsi. – Már csak tudni kéne, ki az a félvér.

-         -  Ha megengeditek, hogy befejezzem a történetet, akkor ez is meglesz – jelentettem ki.

-          - Akkor folytasd. Kezd érdekelni a dolog – sürgetett nagyapa.

-         -  Rendben. Tehát… Betty néni rájött, hogy az egyetlen, száz százalékos, tiszta démonbébit tartja lefagyasztva a kamrában. Sejtette, hogy az Elveszett majd tőle fog származni, és megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy a démonbaba, és a félvér olyan környezetben nőjön föl, ahol távol vannak Geraontól. Negyvenkét évvel ez előtt a teljesen kifejlett baba mocorogni, és egyértelműen élni kezdett. Betty néni úgy gondolta, biztosabb, ha nevelőszülőknél nő fel, de gondoskodott róla, hogy mindig szemmel tarthassa. Elérte, hogy a kis Caroline, vagyis anyu, Paul Cavedish feleségeként a faluban maradjon, és itt hozza világra a félvért, vagyis engem. De nem volt ostoba. Tudta, hogy Geraon minden erejével azon lesz, hogy megtalálja a lányát, és az Elveszettet, így gondosan kiiktatott minden, a környékre tévedő démont, és igyekezett titkolni előle mindent.

-       -  Ez nagyszerű! Akkor a kezünkben van a végső győzelemhez szükséges fegyver, és a démonúr még csak nem is tud róla – örvendezett nagyapa.

-       - Ne örülj annyira – közöltem savanyúan. – Arról nem volt szó, hogy Geraonnak lesz még egy utódja, Tessa. Így a démonúr tud mindent rólam, anyáról, és bizonyos dolgokat arról, hogy újra összeállt egy csapat démonvadász.

-          - És az nem lehet, hogy Tessa az a félvér, aki kell? – vetette fel Maximillien.

-       - Ez nekem is eszembe jutott – ismertem be – de Betty néni valami olyasmit mondott, hogy az Elveszett nem közvetlenül Geraontól kell, származzon, valamint azt, hogy a vérében keverednie kell Averon és Geraon vérének is, de félvérnek kell lennie, tehát nem lehet Caroline, és nem lehet Tessa, met benne nincs Averon véréből. És minden összevág, és minden forrás szerint én vagyok az Elveszett, aki véget vethet Geraonnak, és aki képes megmenteni a világot, és aki ha elbukik, akkor mindennek lőttek – fejeztem be kiborulás közeli állapotban.

-         -  És hála Tessának, most tudja, hogy itt vagy – suttogta Max elsápadva.

-        - Geraonnak két választása van. Átállít, vagy megöl – nyögte nagyapa.

-      - Gondolom, akkor New Castle lefújva, Carolnie-t nem bántja, és nekünk ki kell találnunk, mit csinálunk Spencerrel – foglalta össze Robert bácsi.

-   - Ez nagyszerű! – sóhajtottam. – Mi van, ha anyut arra a karja használni, hogy engem odacsalogasson.

-    - Akkor az van, hogy én majd megmentem, de te nem mozdulsz Sparksville-ből – karolt át Maximillien. – Persze csak azután, miután kitaláltuk, hogy drága démoni nagyapád használni kíván, vagy megölni. Amihez mellesleg lesz egy-két szavam nekem is.

-       - Ilyenkor olyan aranyos vagy – simogattam meg az arcát. – De elfelejted, hogy van egy igazán nagy előnyöm a démonúrral szemben, ami neked nincsen.

-         -  Mire gondolsz?

-        -   Engem szerintem nem tud megszállni.

-          - Ha ez így van, akkor eggyel kevesebb gondunk van – sóhajtott nagyapa.

-        -   Elég későre jár. Javaslom, hogy holnap folytassuk – javasolta Robert bácsi.

-     - Rendben – egyezett bele nagyapa. – Szerintem semelyikünknek nem kéne egyedül aludnia. Elférünk nálad Spencer?

-      -  Ha te anyu szobájában alszol, Robert bácsi a vendégszobában, Maximillien, pedig ott, ahol elfér, akkor elvileg igen – számolgattam.

-         -  Kedves vagy, mondhatom! – hördült fel drága fiúm, mire megpaskoltam az arcát.

-          - Nyugi, na, csak vicceltem! – Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam, hogy csak ő hallja. – Alhatsz az ágyamban.

-          - Ez igazán kedvező ajánlat – nyomott puszit a halántékomra.

-         -  Akkor vacsorázunk? – rombolta szét romantikus pillanatunkat Robert bácsi.

-         -  Szolgáljátok ki magatokat. Nekem szükségem van egy hosszú, megnyugtató fürdőre - indultam el fölfelé a lépcsőn. Aggódva néztek utánam, de nem nyugtattam meg őket. Nem tudtam volna.

A fürdőszobába érve megeresztettem a vizet, és egészen addig vártam, amíg legalább a nyakamig nem ért. Elmerültem a habok között, lehunytam a szemem, és megpróbáltam kizárni a fejemből a mai napot. Nem akartam tudomásul venni, hogy félig démon vagyok, nem akartam foglalkozni valami ősi jóslattal, és nem akartam, hogy tőlem függjön a világ sorsa. A szívás csak az volt, hogy hiába nem érdekelt, rohadtul így volt.

A visszatérés hajnala, az Elveszett diadala.
Rajta áll, a Világ kinek áll.
A félvér választ fényt vagy homályt.

Rohanjunk fejjel a falnak?

Sziasztok!

Mire használ egy bolgger egy betegen otthon töltött napot, ha nem arra, hogy újabb részt tegyen hozzá a történetéhez?

Tehát... Meghoztam az újabb részt, sőt lehet, hogy holnapra is hozok egyet.

Amire számítsatok: az események kicsit összekuszálódnak, hogy legyen mit bogozgatni a következő részekben.

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

-          New Castle-be akarok menni – közöltem színtelen hangon. – Most azonnal.

-          Miért? – képedt el Max, mire a kezébe nyomtam a képet. – Ez…

-          Látod? Nem hagyhatjuk, hogy anya Geraonnal legyen. Méghogy titokzatos udvarló! Miért nem jutott eszembe ellenőrizni? – A teljes összeomlás szélén álltam. Egy percet sem akartam várni.

-          Kincsem. Nem indulhatunk el azonnal – csitítgatott nagyapa. - Felébresztem Robertet, és megtervezzük, de nem rohanhatunk egyenesen a karjaiba. Mi van, ha csapda?

-          Akkor sem hagyhatjuk, hogy anya vele legyen. A végén még belőle is démont csinál!

-          Spen… - kezdte Maximillien, olyan hangon, amit akkor használ, ha valamiről meg akar győzni. – Elhiszem, hogy aggódsz a mamád miatt. Hidd el, ha tehetném, azonnal indulnék, de… tényleg meg kéne tervezni.

-   - Mit kell ezen tervezni? Odamegyünk és kihozzuk. Ennyi – értetlenkedtem. – Mindnyájan képesek vagyunk legyőzni a füstdémonokat.

-       - De egyáltalán nem biztos, hogy csak ennyivel állnánk szemben – vetette ellen nagyapa. – Geraon a legerősebb démonúr. Szerintem kicsit felkészültebb annál, minthogy a legegyszerűbb démonokkal vegye körül magát.

-         - Miért, van más is? – kérdezte rémülten Max.

-          Ó igen. Emberek, akiket megszáll. Erre csak ő és közvetlen rokonai képesek. Jelen álláspont szerint ő és Tessa.

-          - Embereket száll meg? – riadtam meg.

-          - Igen. Lelketlen gyilkológéppé teszi őket.

-          Huh – fújtam ki a levegőt. Kicsit sok volt ez így mára. – Ti találjátok ki, hogyan mentsük meg anyát. Nekem kell egy kis friss levegő. Elmegyek sétálni.

Felkaptam a dárdámat és kiléptem az ajtón. Még hallottam, amikor Max utánam kiáltotta, hogy vigyázzak magamra, a fegyvert gyűrű formájában az ujjamra húztam, aztán elindultam lefelé a dombon. 

Nem volt konkrét célom, csupán szerettem volna lenyugodni. Agyam értelmesebbik fele tudta, és belátta, hogy nem rohanhatunk neki csak úgy az ellenségnek, de ettől függetlenül nagyon aggódtam anyáért.

Nem is néztem, hogy merre megyek, csak vitt a lábam előre, így csak akkor vettem észre a démonokat, amikor kis híján beleszaladtam négybe. Nem értettem, mit keresnek itt, hiszen Tessa már elment. Reflexből rántottam ki a fegyverem, és ledöftem a hozzám legközelebb állót

-         -  Furcsa! A Nagyúr említette ugyan, hogy nem a mi pártunkon állsz, de azért megölni nem kell minket, - Úrnő! – susogta az egyik.

-          - Összetévesztetek valakivel – morogtam kelletlenül. – Tessa nincs már itt.

-        -   Mi nem Tessa Úrnőtőhöz jöttünk – jött a felelet. – A Nagyúr az Elveszettet keresi.

-          Nem értem, miről beszéltek, de biztos nem engem kerestek. Én démonvadász vagyok, és ha nem takarodtok el azonnal, akkor esküszöm, hogy az ő sorsára juttok – mutattam az előbb megölt démon megmaradt páncéljára (a testük ugyanis füstté válik).

-        -   De harapós valaki – suttogták. Majd felém lendültek.

-         -  El onnan nyavalyások! – rikoltotta ekkor egy idős hang. – Meg ne lássalak még egyszer a házamnál.

Elképedve meredtem az én kedves, öreg pótnagymamámra, Betty nénire, aki most egy ezüstpálcával hadonászva támadt a démonokra. Azok pedig – legnagyobb meglepetésemre – elfutottak, mintha valami felsőbbrendű erő üldözné őket.

-          - Minden rendben, Aranyom? – fordult felém.

-          - Betty néni mióta harcol a démonok ellen? – kérdeztem elképedve.

-Pontosan ötszáz éve – felelte. – Néhány dolgot el kell mondanom neked. Kerülj beljebb! – invitált be titokzatos, apró kunyhójába.

­*Maximillien Wellton*

Isten a tanúm rá, hogy segíteni akartam Spenceren, de pontos, biztos terv nélkül semmiképpen nem vághattunk neki New Castle-nek.

-          - Mit gondolsz, Fiú? Érdemes lenne megpróbálni a „mit sem sejtő turista” figurát? – tette fel a kérdést Lucas

-        -   Nem hiszem, hogy ennyivel átejthetnénk – válaszoltam. – Jó lenne nekünk is egy hadsereg!

-        -   De nincs – jelentette ki a nyilvánvalót nagyapa.

-        -  És mi van, ha csak úgy egyszerűen nekik rohanunk? Vagy eltereljük a figyelmüket valamivel, megkeressük Caroline-t és elhozzuk, mielőtt észbe kapnak? – találgatott tovább Lucas. Az ötlete megfogott.

-   - Nem is olyan rossz – lelkesedtem föl. – Spencer és én lehetnénk az elterelők, ti meg kihozhatnátok.

-          - Kivitelezhetően hangzik – töprengett el nagyapa is. – Ha tudnánk pontosan, hogy hol a nő, akkor fél óra is elég lenne. Nem így van Lucas?

-          - Dehogynem! – Öröm volt nézni, ahogy feléled bennük a régi harci kedv. – Maximillien, kérlek, szedd össze Spencert. Biztos valahol a közelben van.

-          - Rendben – pattantam föl.

Kiléptem az utcára, és elindultam lefelé. Nem tudtam, merre lehet, de Sparksville nem tűnt olyan nagynak. Biztos voltam benne, hogy megtalálom, de amikor már fél órája bolyongtam az egyforma utcácskákon, kezdtem kétségbeesni.

Már vettem volna elő a mobilom, hogy felhívjam, amikor sírást hallottam. Az egyik utca sarkán lévő kőpadon ült, felhúzott térdekkel, melyeket átkarolt a kezével. Arcát nem láttam, mert a lábához szorította, de válla rángását látva, valamint csendes szipogását hallva nyilvánvalóvá vált, hogy sír. Leültem mellé, és óvatosan átkaroltam. Összerezzent az érintésemre, de amikor megismert, a vállamra hajtotta a fejét, és újult erővel kezdett zokogni.

-   -  Mi történt, kicsim? Mi a baj? Megmentjük anyukádat, már megvan a terv – próbáltam elapasztani a könnyeit, de ő csak rázta a fejét.

-          - Nem… nem az a baj – suttogta.

-          - Akkor? Mondd el! Hadd segítsek – kérleltem. Nagy levegőt vett, és remegő hangon szólalt meg.

-           - Geraon unokája vagyok.

Ha ez a vakáció, akkor gyorsan legyen vége!

Sziasztok!

Ezer bocsánat, hogy csak most hozom a rész, de az iskolaév beindult, engem pedig elborítottak a teendők. Mostantól kezdve valószínűleg be kell érnetek havi egy résszel, de ígérem, hogy mindig meg fogjátok kapni.

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Elkezdődött a nyár. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim, és szerintem nagyjából minden velem egykorú tini azt tervezgette, hogy mit fog csinálni a nyaralás alatt. Amber hosszasan csacsogott arról, hogy milyen színű bikiniket vett, milyen lesz a strandpapucsa és, hogy szerintem is túlságosan félreérthető lenne-e, ha egész nyáron croptopokban és shortokan járkálna. Örültem neki, hogy újra beszél velem. Állítása szerint Tessa, aki csodálatos módon ismét New Castle-be utazott, eltiltotta tőlem. Sajnos nem igazán tudtam meg több információt, mert drága barátnőm agyát komoly dolgok helyett a Malii vakáció gondolata foglalkoztatta.

Ami engem illet, a tervek szerint egész nyáron Sparksvillben és Londonban fogok vadászni. Tessa nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem lesz nyugtom Geraon csatlósaitól. A falut gyakorlatilag ellepték a „turisták”, akik érdekes módon, mind Tessánál szálltak meg, és a Wellton-kúriát akarták látni. Az elmúlt hónapban a támadások száma is megnövekedett. Volt, hogy egy héten ötször támadtak rám. Hála az égnek, eddig az összest megúsztam, de egy idő után elment a kedvem az utcán való mászkálástól. Az időt leginkább a hátsókertben töltöttem, a lovakkal, mivel anyu a nyár első két hónapját üzleti konferencián tölti New Castle-ben. Amikor egy vacsora alkalmával megemlítette, hogy hová megy, majdnem megfulladtam. Vele akartam menni, hogy megvédjem, de nem tudtam volna megmagyarázni neki, miért is mennék, valamint nem akartam az ellenség közvetlen közelében maradni. Így tehát maradt a kert, és az a boldogító gondolat, hogy a démonvadászok csapatának három maradék tagja pár nap múlva megérkezik. Nagyon vágytam már a társaságukra, mert utáltam egyedül lenni a rengeteg füstdémon között (fogalmam sem volt, nem támadják-e meg a házat). Arról nem is beszélve, hogy két hete nem láttam Maximillient, csak a laptopom monitorján. Néhanapján alig tudtam megakadályozni abban, hogy eljöjjön megvédeni, szegényt kicsit kiakasztotta a sok támadás híre. Az iskolaév vége azzal telt, hogy mindketten kölcsönösen féltettük a másikat (Londonban is nyüzsögnek a démonok), és gyakorlatilag egyfolytában a facebookon, skype-on vagy a telefonon lógtunk.

Jó érzés volt ennyire szeretettnek lenni. Mióta anya talált magának valami vonzó üzletembert, aki állítólag rajong érte, és drága ajándékokkal halmozza el, azóta tulajdonképpen csak nagyapa és Max az, aki nem felejtette el, hogy én is létezem, ember vagyok, és igénylek némi szeretetet és törődést. Nem csoda, hogy annyira vártam őket.

Aznap reggel, amikorra érkezésüket ígérték, gyakorlatilag a nappal együtt ébredtem. A völgyből még nem szállt fel a pára és a madarak is csak ébredeztek, amikor én kipattantam az ágyból és elkezdtem öltözködni. Körülbelül egy órámba telt, amíg kiválasztottam a megfelelő ruhadarabokat (fehér, rövid szoknya és türkiz top, egyszerű fehér szandállal), megtaláltam a megfelelő frizurát (konty), és eldöntöttem, hogy mennyire sminkelem ki magam (minimálisan, csupán szemspirál és szájfény). Ezek után leszaladtam a konyhába, reggeliztem, fogat mostam, és bár még csak hat óra volt, kiálltam a kapuba.

Így belegondolva elég furán nézhettem ki, laza nyári ruhában és dárdával a kezemben, de féltem, hogy a démonok is a korán kelő fajtához tartoznak, ugyanakkor látni akartam, amikor Robert bácsi terepjárója feltűnik a főutcán.

Leültem a házunkhoz vezető lépcső (keményen három fok) tetejére, az államat a kezembe támasztottam, és gyönyörködtem a kilátásban. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a felszálló reggeli pára apró gyöngyeit, a dombok mögül kibukkanó nap, a szivárvány minden színében megcsillogtatja. Az utcán (hála az égnek) nem sokan mászkáltak. Csak néhány idős néni, akiket kiskorom óta ismerek. Betty nénit is láttam, azt a hölgyet, akinek gyakran segítek a házimunkában. Kedvesen rám mosolygott, és megkérdezte, hogy vagyok, aztán rohant haza, mert pletyizni készült a többi öreg tyúkkal.

Háromnegyed órányi várakozás után már tűkön ültem, és fel akartam hívni Maximillient, hogy merre járnak, és hogy igazán siethetnének, mert már nagyon várom őket, de aztán bevillant, hogy nyári szünet van, és még nincs hét óra, vagyis valószínűleg el sem indultak, mert javában húzzák a lóbőrt.

Rövid időn belül úgy gondoltam, hogy inkább bemegyek, és hasznossá teszem magam. Lasagnét akartam főzni nekik, mert ha netán csak ebédre érnek ide, akkor elő kell rukkolnom valamivel, különben fenn állt volna a veszélye, hogy engem esznek meg.

Amikor pontosan délben még nem álltak az ajtómban, komolyan aggódni kezdtem. Ismét kiültem a lépcsőre, és az ujjamat szopogatva néztem a dombot. Amikor végre-valahára megláttam a fekete kocsit, boldogan ugrottam föl. Ellenőriztem a terítéket, a hajamat és mindent, amit ellenőrizni lehet, aztán pont a kocsival egy időben léptem ki az ajtón.

A jármű szinte még mozgott, amikor kivágódott a hátsó ajtó, és Max ugrott ki belőle, teljes valójában. Hozzám szaladt, és szinte feldöntött, ahogy a karjába kapott. Felemelt magához, és ajkát szorosan az enyémre tapasztotta.

-          Hiányoztam? – kérdezte mosolyogva, miután visszatett a földre.

-          Milyen kérdés ez? Nem látszik? – fúrtam bele az arcom a vállába.

-          Mióta állsz kint?

-          Összesítve vagy nem? – kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét.

-          Mi az, hogy összesítve?

-          Hát… Az úgy volt, hogy reggel hatkor kiálltam, és nagyjából egy óráig néztem az utat, aztán ebédet főztem, majd ismét kiültem egy órácskára – magyaráztam. Ő pedig csak nevetett rajtam.

-          Kisasszony, nekem már nem is jár ölelés? – méltatlankodott Lucas nagyapa.

-          Dehogynem! –vágtam rá, majd szorosan megöleltem őt is, és Robert bácsit is. – Éhesek vagytok? Főztem lasagnét.

A három éhes férfi örömmel fogadta az ebédet, és gyakorlatilag megették az egész tepsivel. Én csak egy egészen pici kockányit tudtam megmenteni belőle. Az ebéd után mindhárman jóllakva terültek el a nappaliban, én pedig kentem magamnak egy nutellás szendvicset.

-          Bocsáss meg Drágám. Nem is jutott eszembe, hogy neked is hagyni kéne, olyan finom volt – nézett rám bocsánatkérően Max.

-          Örülök, hogy ízlett. Így legalább nem kell félnem attól, hogy elhízom – nevettem. Megettem a kenyeret, és kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd visszatértem a nappaliba, a pohárral a kezemben. Nagyapa anyu szobájában matatott, mert állítása szerint, ezt a finom ebédet ki kell pihenni. Robert báccsi horkantgatva aludt a kanapén, Max pedig a tévéújságot böngészte, hátha talál valami nézhetőt. Nagyapa rémült kiáltására mindhárman összerezzentünk. A torkomra szaladt a számban lévő víz, úgyhogy én fulladoztam, Robert bácsi a hálószoba felé szaladt Max pedig hozzám, hogy megakadályozza a megfulladásomat.

-          Mi történt, Nagyapa? – kérdeztem levegő után kapkodva, miközben egy óvatos simítással rávettem a fiúmat, hogy legyen szíves elengedni, mivel nincs semmi bajom.

-          Miért tartja édesanyád ezt a képet a párnája alatt? – nyomott a kezembe egy színes fotót.

-          Nem tudom – mondtam morfondírozva. – Van valami új udvarlója…

-          NEM! – kiáltotta. – Nézd meg, ki van rajta!

Alaposabban is megvizsgáltam a képet. A képen szereplő férfira pontosan illet anyu rózsaszín ködös, szerelmes leírása. Hirtelen tört rám a felismerés. A kezemben tartott pohár kicsúszott dermedt ujjaim közül, és hangos csattanással robbant szét milliónyi apró szilánkra. Nem kaptam levegőt. A szemem előtt lilás-kékes foltok táncoltak. Két erős kar fonódott a derekam köré.

-          Spencer? Drágám? Szerelmem? – szólongatott a szokásos meleg hang, amibe most egy jó adag rémület vegyült. – Mi van veled? Teljesen elfehéredtél.

Értettem ugyan, amit mond, de az agyam képtelen volt normális választ adni. Csupán egyetlen szót tudtam ismételgetni, mintha azzal, hogy így teszek, eltüntethetném azt az alakot a képről. Mintha mindent helyrehozhatnék.

-          Nem! Nem, nem, nem, nem, nem – suttogtam.