Csend a vihar előtt

*Marius Wellton*

Késő este volt, amikor én és Robert nagyapa úgy döntöttünk, hogy készen állunk arra, hogy megkezdjük utunkat Párizsba, vagy ha ott nem járunk sikerrel, akkor elmenjünk Budapestre. Spencer már alig állt a lábán, annyira fáradt volt, de ragaszkodott hozzá, hogy az indulásunk pillanatáig nem fekszik le.

A két öreg a kocsim mellett beszélgetett, én pedig félrevontam a szöszi lányt, hogy megfelelően elbúcsúzhassak tőle. Semmi kedvem nem volt magára hagyni őt, de egyszerűen nem tudtam más megoldást elképzelni. Neki arra volt szüksége, hogy kiismerje a képességét, hiszen csak így volt képes azzá az ütőképes kártyává válni a kezünkben, amit a jóslat megjövendölt. Viszont valakinek muszáj volt megállítani a legyőzhetetlen démonurat és az őt követő fanatikus triót, hiszen nem hagyhattuk, hogy a világ sötétségbe boruljon.

Tulajdonképpen az egész helyzetünk nagyon furcsa volt. Furcsa volt, mert körülöttünk mindenki élte az életét, nem is tudva, hogy mindene veszélyben forog, miközben mi álmokat és célokat adtunk fel a világ megmentéséért. Azért jó lett volna, ha valaki mégis elismeri a tetteinket.

Elhessegettem a fejemben kavargó gondolatokat és átöleltem Spencert. Ő rám emelte hatalmas, könnyben úszó, égkék szemeit és halkan, remegő, rekedtes hangon megszólalt:

-          Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! És azt is ígérd meg, hogy túléled ezt az egész hülyeséget és utána boldogan élünk majd!

-          Megígérem – suttogtam. Szerettem volna, ha ígéretem több, mint pár szó, amiknek korántsem biztos, hogy bármi súlya van, de többet sajnos nem tehettem. – Te is vigyázz magadra, jó? – bólintott, majd a derekához nyúlt és lecsatolta az övet, amiben Holwith-t, az egyetlen Geraon ellen hatásos fegyverünket őriztük. A kezembe adta a kardot és rázárta az ujjaimat a hüvelyre.

-          Szeretném, ha nálad lenne. Van egy olyan érzésem, hogy sokkal nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem.

-          Rendben. Megígérem, hogy vigyázok rá. És biztos lehetsz benne, hogy ha alkalmam adódik rá, gondoskodni fogok róla, hogy tövig süllyedjen Geraon szívében!

Elhallgattunk pár pillanatra. Egyikünknek sem akaródzott kimondani azokat a szavakat, amelyek nyilvánvalóvá tették volna, hogy ez itt tényleg a bizonytalan időre szóló búcsú pillanata. Az idő viszont sürgetett, és én nem szándékoztam búcsúcsók nélkül távozni.

-          Spenny! – suttogtam a nevét. – Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy elköszönjek. De ígérem, hogy visszajövök!

-          Igen – bólintott. – Tényleg nem várhatunk tovább. Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek Marius Wellton! Ezt vésd jól az eszedbe.

-          Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni – mosolyogtam rá, miközben elmerültem a pillantásában. – Elképzelhetetlenül szeretlek, Spencer Cavedish. Jöhet akármennyi démon, ez nem fog változni.

Megcsókoltuk egymást. A csókunkban minden érezhető volt: a búcsú fájdalma, az elkövetkező dolgoktól való félelem, a viszontlátás reménye és hihetetlen mennyiségű erő, amelyet mindketten igyekeztünk beletölteni a másik lelkébe.

***

A La Manche csatorna felé igyekeztünk, hiszen ott a legkönnyebb átkelni Franciaországba. Éjszaka Robert nagyapa vezetett, reggel hatkor cseréltünk, amikor is megálltunk egy McDrive-nál, hogy magunkhoz vegyünk némi reggelit. A délelőtt átlagosan telt. Nagyapa aludt, én vezettem, a nap sütött és az út melletti legelőkön békésen legelésztek a birkák.

Az egész túl hétköznapi volt.

Túl csendes.

Pont olyan volt, mint a nyomott csend egy mindent elsöprő vihar előtt...

*Spencer Cavedish*

Marius és Robert már este elindultak, hiszen elég hosszú út várt rájuk New Castle-től Párizsig, idejük pedig nem tudjuk pontosan mennyi volt, de biztos nem valami sok. Én és Nagyapa csak másnap délelőtt tudtunk útnak indulni hazafelé, Sparksville-be, hiszen el kellett rendeznünk több New Castle-ben töltött szállodai hónap számláját.

A lelkemben vegyes érzelmek vívtak harcot egymással. Egyrészről örültem, hogy hazamehetek, és talán vethetek egy pillantást szegény lovacskámra, másrészről viszont fájdalmat éreztem. A dolgok kicsit megváltoztak azóta a nap óta, amikor Lucas nagyapával, Roberttel és Maximilliennel elindultunk démonokat vadászni. Kicsit nagyon megváltoztak.

Elveszítettem az anyámat, összetört a szívem, olyan dolgokat csináltam, amiket korábban el sem tudtam képzelni, leütöttem az anyámat, a volt fiúmat és az egykori legjobb barátnőmet, hogy megmentsem a srácot, akit szeretek...

Egyáltalán nem ugyanaz a Spencer Cavedish voltam, aki régen.

Ha éppen nem azon rágódtam, hogy mi lett belőlem, akkor gondolataim gyakran kalandoztak el Marius irányába. Szerintem - mindenki mással ellentétben - nem volt jó megoldás szétválni. Jó... beismerem, hogy megtakarítunk némi időt azzal, hogy két csapatra válunk, és talán abban az esetben is jó lehet, ha netán az egyik csapat tagjai meghalnának, de... Akkor sem tetszik. És nem akarok belegondolni abba, hogy valaki tényleg, komolyan és nagyon-nagyon valóságosan meghalhat.

Sziasztok!

Remélem, tetszeni fog ez a rész.

Már nincs sok hátra a történet végéig. Várjátok már, hogy mi lesz?

Szerintetek mind túlélik? Vajon sikerül megállítani Geraont? Képes lesz Spencer arra a feladatra, amire született?