Zsákutca

*Marius Wellton*

December 1., valahol Párizs és London között

Halálosan kimerült voltam. Máshoz sem volt kedvem, csak aludni, aludni, aludni és aludni, de azon a rohadt repülőn egyszerűen nem lehetett. Fogalmam sem volt, egyeseknek hogy sikerült elaludniuk, a lényeg az volt, hogy nekem egyáltalán nem ment. Talán az is közrejátszott a dologban, hogy akkor már három napja nem aludtam egyetlen kóbor pillanatot sem, és valószínűleg áteshettem a holtpontomon, ami után már csak a végtelen pörgés maradt egészen addig, amíg el nem érem Spencer karjainak meleg ölelését, az egyetlen helyet, ahol aludni tudtam volna.

Hogy mi történt? Röviden annyi, hogy előző nap (2015. november 30-án) párbajban legyőztem és megöltem Geraont. Hogy miért nem változott ettől semmi? Egyszerűen azért, mert annyira durván megvezettek minket, hogy durvábban már nem is lehetett volna. Ha lehunytam a szemeimet, tisztán láttam magam előtt a démonúr vérvörösbe vegyülő sötét szemeit, és azt a borzasztó, gyomorforgató vigyorát, amit halála előtt küldött felém. Szinte hallottam a fejemben a hörgését. Még akkor is éreztem az elkeseredést, amit akkor tört rám, amikor megtudtam, hogy nem Geraon volt a kulcs, hanem Spencer anyja, Caroline.

Hogy hol van a nő? Azt jó lett volna tudni. De nem tudtam. Ugyanis azalatt a másfél óra alatt, mialatt én a démonurat gyepáltam, Caroline és a démoni duó, azaz Maximillien és Tessa meglógott.

Nem tudtam hát mit tenni. Felhívtam Robert nagyapát és Lucast, közöltem velük a helyzetet (nem fogadták túl lelkesen a híreket), aztán pedig repülőjegyet foglaltam magamnak, hogy visszautazhassak a Wellton-kútiába, Sparksville-be, ami újfent kis csapatunk főhadiszállása lett. Miután megvolt a repülőjegyem, felhívtam Spencert, hogy neki is elmondjam a tényeket. Örömmel töltött el, hogy négyünk közül legalább egy valaki örül annak, hogy úgy sült el a dolog, ahogy és hazamegyek. Nem mondom, hogy én nem voltam boldog, hiszen eszméletlenül régen volt már az, amikor utoljára a karomban tarthattam a barátnőmet, de jobban szerettem volna úgy visszatérni hozzá, mint valami hős, aki megmentette a világot. Nem pedig úgy, mint egy hétköznapi srác, aki jól elbaltázott mindent.

Istenem Spencer! Hatra dőltem a repülőgép kényelmes ülésében és jobb elfoglaltság híján megpróbáltam felidézni magamban az arcát. A haja színét. A mosolyát. A csókját...

London és Párizs között nem volt hosszú a repülőút. Nekem mégis éveknek tűnt. A reptéren Lucas várt, akit – mint azt megtudtam tőle – Spencer rábeszélt arra, hogy jöjjön el értem, hogy ne kelljen még taxit is fognom magamnak.

-          Szervusz Fiam – nyújtotta a kezét, miközben melegen mosolygott. Hm... Talán mégsem csak Spencer örült annak, hogy újra láthat...

-          Üdv Lucas! – viszonoztam a gesztust, bedobtam a bőröndömet a kocsi csomagtartójába, majd beültem az anyósülésre.

-          Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben elindította a járművet. – Mikor aludtál utoljára?

-          Azt hiszem, három napja.

-          Nem semmi – bólintott, majd sóhajtott. – Tehát mégsem Geraon volt a kulcs.

-          Nem...

-          Ugye nem hibáztatod magad? – tette a vállamra az egyik kezét. – Mindnyájan tévedtünk. Egyáltalán nem a te hibád, hogy a rossz emberrel küzdöttél meg. Mellesleg... akkor is kemény ellenfél lehetett, ha nem ő az, aki nekünk kell.

-          Kemény volt – bólogattam. – Jól megizzasztott.

-          Látszik – vigyorgott rám. – Ugye tudod, hogy Spen addig nem lesz nyugodt, amíg beléd nem tömte a fél hűtőszekrényt, tiszta ruhát nem adott rád és ágyba nem dugott?

-          Reméltem, hogy így lesz! – nevettem fel fáradtan, de boldogan. Férfias vagy nem, ott és akkor egyetlen dologra volt szükségem, mégpedig arra, hogy a barátnőm gondoskodni akarjon rólam.

Az alig egy órás út hátralévő részét teljes csöndben tettük meg. Talán el is bóbiskolhattam, mert mindössze arra emlékeztem tisztán, hogy a kocsi megállt a kúria előtt. Amikor kikászálódtam a kocsiból, szinte rögtön a mellkasomnak csapódott valami vagy inkább valaki. Nem tudom, hogy a becsapódás ereje okozta-e, vagy az én fáradtságom, de kis híján visszazuttyantam a kocsiba.

-          Olyan nagyon-nagyon-nagyon hiányoztál! – motyogta a mellkasomba Spencer. Az arcát nem láttam, de éreztem, ahogy átnedvesedik az ingem. Sírt.

-          Te is hiányoztál, kicsim! – suttogtam a fülébe, majd apró csókokat kezdtem hinteni a hajára. Felemelte a fejét, és rám vetette gyönyörű pillantását. A szemei könnyekben úsztak, de mosolygott.

-          Annyira aggódtam érted. Alig adtál hírt magadról... És az a párbaj... Istenem... Áldottam az agyamat, hogy odaadtam neked a kardot. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs nálad... Is-istenem... Marius... Me-meghalhattál volna! – suttogta, és újra rázkódni kezdett a sírástól. Nem mondtam semmit. Mint már említettem, fáradt voltam. És igaza volt. Tényleg meghalhattam volna. Úgy igazából. Magamhoz öleltem a törékeny testét. Valahogy másnak éreztem. Erősebbnek...

-          Mi történt veled? – toltam el magamtól, hogy teljes egészében szemügyre vehessem. A vonásai megváltoztak, kissé megkeményedtek. Ugyanakkor idomai sokkal nőiesebbekké váltak. Addig is elképesztően szexinek találtam, de ahogy a kúriából kiszűrődő lágy fényben néztem, még lélegzetelállítóbb volt. – Más vagy... Szebb... Mintha erősebb lennél.

-          Ez a sárkány – mosolygott rám. – Majd elmagyarázom, de most gyere be. Megfagyok! – ölelte át magát, és akkor nekem is feltűnt, hogy mennyire hideg van. A francba! A végén még megfázik itt nekem! Hogy állhat egy szál pulcsiban a hóban? Hiszen tél van!!!

-          Te jó ég! Most veszem észre, hogy nincs rajtad kabát! Na futás befelé! – toltam az ajtó irányába. Visszafordultam a kocsi felé, de a bőröndjeim már nem voltak ott, ahová Lucas kipakolta őket. Hm... Ennyi ideig öleltem volna Spencert?

A hallba belépve Robert nagyapa cseppet sem meleg, cseppet sem boldog és cseppet sem aggódó tekintete üdvözölt. Tudtam, hogy hiába Max árulása, attól én még nem lettem nagyobb az ő szemében.

-          Hát itt vagy! – vetette oda nekem. – Mondd, mégis hogy lehetsz ekkora balfék? Elküldünk Párizsba, hogy akadályozd meg a világvégét, erre te kinyírod a rossz embert, és beállítasz ide, mint aki jól végezte dolgát! – esett nekem.

-          Nagyapa... Izé... Én nem tudtam... Honnan tudhattam volna, hogy nem a démonúr a kulcs? És különben is – találtam meg a hangom – te itt üdültél a többiekkel, miután közölted velem Párizsban, hogy ha tényleg hozzátok tartozom, akkor kapjam el őket egyedül. Ott hagytál egyedül a szar kellős közepén!

-          Ne merészelj így beszélni velem!

-          De merészelek! – álltam a sarkamra. – Ott hagytál, hogy mentsem meg a világot. Teljesen egyedül! Üldöztem őket. Három naponta aludtam pár órácskát, hogy ne tévesszem szem elől őket. Megküzdöttem Geraonnal. Jó, most már tudom, hogy nem vele kellett volna, de másfél órán keresztül harcoltam vele egy toronyház tetején! Megsebesített. Kis híján megölt. És bár nem őt kellett volna megölnöm, de a világvégét hátráltattam. Elmondta, hogy Caroline gyakorlatilag Szilveszterig tehetetlen. Tudom, hogy nem szeretsz. Tudom, hogy a szemedben semmit nem érek. De azt igazán beláthatnád, hogy azért mégis tettem valamit.

-          Igaza van, Robert! – hallottam meg a lépcső tetejéről Lucas hangját. – Attól, hogy most nekiesel, Caroline nem fog meghalni. Viszont Marius sem lesz kipihentebb. Rengeteget tett értünk. Elérte, hogy legyen még egy hónapnyi időnk cselekedni.

Erre ő nem felelt semmit, csak morgott egyet, és elindult felfelé a főlépcsőn. Lucas felém fordult, és elmosolyodott.

-          Sajnálom, hogy ilyen utálatosan viselkedik veled. Nem szabadna ezt tennie.

-          Hozzászoktam – vigyorodtam el keserűen.

-          Figyelj... Én nagyon hálás vagyok neked azért, amit tettél. Ezt szeretném, ha tudnád – ütögette meg a vállamat, majd nagyapa után indult. A válla fölött még hátraszólt. – Spencer a konyhában vár rád. Nem ajánlom, hogy megvárakoztasd.

Az mögöttem álló perceket elfelejtve, mosolyogva indultam meg a konyha felé. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam nagyapa. Lucas és Spencer büszkék voltak rám. És ezt senki nem tudta elvenni tőlem.

*Spencer Cavedish*

A konyhában vártam, hogy Robert végre elengedje Mariust. Fogalmam sem volt, miért olyan dühös ránk. Hiszen a fiú adott nekünk időt. Időt, amiből igencsak keveset kaptunk a küldetéshez.

Még mindig alig hittem el, hogy ott volt velünk. Az elmúlt hetek fájdalmas emlékként éltek bennem. Még akkor is, ha nagyon jól teltek. Rossz érzéssel töltött el, hogy amíg a barátom Párizsban harcolt, addig én csak könyveket bújtam és edzettem.

Szerintem nem sok szuperhősös sztoriban találkozik olyannal az ember, hogy a hősnek spéci kézikönyve van a szuperképessége használatához. Velem mégis ez volt a helyzet. Valamelyik korábbi démonvadász nagyon pontosan lejegyezte, hogy hogyan kell bánni a sárkánnyal, hogyan kell kezelni, irányítani, stb... Azt vettem észre, hogy minél jobban megismerem a bennem lakozó erőt, annál energikusabb vagyok.

A sárkány rengeteg plusz energiát adott nekem, amit befektethettem a gyakorlásba, és tanulásba. Amit pedig nem tudtam felhasználni, azzal megváltoztatott. Na nem nagyon, nekem, aki nap mint nap látom magamat a tükörben, fel sem tűnt, de nagyapa és Robert szerint más lettem. Komolyabb. Keményebb. Nőiesebb. Marius is észrevett valamit rajtam.

Én inkább azokat a változásokat érzékeltem, amik bennem történtek. Sokkal erősebbnek éreztem magam. És sokkal jobban tudtam egy dologra koncentrálni.

A mögöttem álló hetek során – miután átnyálaztam a hatszáz oldalas „kézikönyvemet”- újdonsült erőm gyakorlati részével is megismerkedtem. Immár többre voltam képes, mint az az alaktalan erőlöket, amit az anyámra küldtem, amikor bántani próbálta Mariust. Képes voltam tüzet gyújtani a gondolataimmal. Ez örömmel töltött el. És miután annyira ügyessé váltam, hogy nem történtek velem olyan aprócska balesetek, amelyek következtében kis híján felgyulladt a hajam, vagy a fél erdő, már nagyapáék sem aggódtak annyira.

Gondolataim folyamát a konyhába lépő Marius terelte más irányba.

-          Éhes vagy? - mosolyogtam a belépő fiúra.

-          Nem – sóhajtotta ő fáradtan. Addig annyira el voltam foglalva azzal, hogy épségben hazatért, hogy csak akkor vettem észre a karikákat a szeme alatt és a fáradt ráncokat a szája körül. – Leginkább aludni szeretnék.

-          Akkor menj lefeküdni – ugrottam le a pultról. – Fürödj le. Biztosan jól fog esni!

-          Igen. Az tényleg jó lesz – mondta, majd tétovázott. – Spenny... ne ijedj meg, de van egy bazinagy vágás a hátamon.

-          Vágás??? – sikoltottam fel. – Miért nem mondtad?

-          Mert már ellátták egy kórházban, csak annyi a dolgod, hogy hozol gézt és leragasztod, amikor végeztem a fürdéssel.

-          De... de... de... Marius... Megsérültél! – nyögtem. Az arcomra tette a kezét.

-          Mondom, hogy jól vagyok. Csak hozz gézt. Oké?

Még akkor is lefagyva álltam a konyha közepén, amikor ő már rég messze járt. Azt hiszem, csak akkor lett igazán valóságos számomra, hogy ő tényleg meghalhatott volna...

Felfegyverkeztem sebkenőccsel és kötszerrel, és igyekeztem felkészíteni magam arra a pillanatra, amikor majd a barátom a szobába lép. Remegett a kezem. Még mindig szédelegtem, ha arra gondoltam, hogy életveszélyben volt. Mi lett volna, ha nem jön vissza???

Nyílt a szobaajtó, és belépett. A sötétkék törölköző a vállán lógott. Szőke haja vizesen meredezett az ég felé. És csupán egy fekete bokszer volt rajta. Alig tudtam visszatartani egy szerelmes sóhajt. Sajnos a nyálcsorgató pillanat nem tartott sokáig. Túl hamar jutott eszembe a háta.

-          Figyi! Tényleg nem fáj már. Korántsem olyan rossz, mint amilyennek látni fogod. Ne parázz. Oké? – nézett egyenesen a szemembe.

-          Nem oké – sóhajtottam. – De ígérem, hogy nem parázom. Megpróbálom – nyögtem, mire megfordult. És én ígéret ide vagy oda, felkiáltottam. – Marius ez rettenetes! Biztos elég csak a krém?

-          Biztos. Mondom, hogy fele olyan rossz, mint amilyennek látszik!

-          Nehéz elhinni – nyögtem, miközben krémet kentem az ujjamra, és hozzáláttam az egész hátát átszelő, ferde vágás ellátásához. Hihetetlennek tűnt, de tényleg nem volt olyan rossz a helyzet. A seb egyáltalán nem volt mély. Inkább csak ronda.

Miután végeztem a hátával, Marius eldőlt az ágyon. Nevettem rajta, de tudtam mennyire kimerült. Éreztem rajta.

-          Kicsim? – mormogta – Ugye betakarsz?

-          Hát persze! – simogattam meg a tarkóját és ráborítottam a paplant. Finoman, igyekezve nem érinteni a sebet.

-          És jóéjtpuszit is kapok?

-          Kapsz – kuncogtam, és megpusziltam a feje tetejét. Mocorgott egy kicsit, nagy nehezen felém fordult.

-          A számra is!

-          Ne légy telhetetlen – nevettem, de természetesen ott is megpusziltam. Visszafúrta az arcát a párnába.

-          Kicsim...

-          Igen? – kérdeztem, miközben leültem mellé, és lágyan cirógatni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam nem hozzáérni. A kezeim sóvárogtak utána.

-          Ugye itt maradsz?

-          Itt, szerelmem – suttogtam, majd lekapcsoltam a kislámpát és mellé fészkeltem magam. Fél karját átdobta a vállamon, nagy nehezen felém fordult, az arcát a nyakamba temette, és egyenletesen szuszogni kezdett.

Boldog mosollyal merültem álomba. Nagyon régen éreztem úgy magam, ahogyan akkor. Melegség és biztonság töltött el. És még valami más is. Szeretettség...

Csend a vihar előtt

*Marius Wellton*

Késő este volt, amikor én és Robert nagyapa úgy döntöttünk, hogy készen állunk arra, hogy megkezdjük utunkat Párizsba, vagy ha ott nem járunk sikerrel, akkor elmenjünk Budapestre. Spencer már alig állt a lábán, annyira fáradt volt, de ragaszkodott hozzá, hogy az indulásunk pillanatáig nem fekszik le.

A két öreg a kocsim mellett beszélgetett, én pedig félrevontam a szöszi lányt, hogy megfelelően elbúcsúzhassak tőle. Semmi kedvem nem volt magára hagyni őt, de egyszerűen nem tudtam más megoldást elképzelni. Neki arra volt szüksége, hogy kiismerje a képességét, hiszen csak így volt képes azzá az ütőképes kártyává válni a kezünkben, amit a jóslat megjövendölt. Viszont valakinek muszáj volt megállítani a legyőzhetetlen démonurat és az őt követő fanatikus triót, hiszen nem hagyhattuk, hogy a világ sötétségbe boruljon.

Tulajdonképpen az egész helyzetünk nagyon furcsa volt. Furcsa volt, mert körülöttünk mindenki élte az életét, nem is tudva, hogy mindene veszélyben forog, miközben mi álmokat és célokat adtunk fel a világ megmentéséért. Azért jó lett volna, ha valaki mégis elismeri a tetteinket.

Elhessegettem a fejemben kavargó gondolatokat és átöleltem Spencert. Ő rám emelte hatalmas, könnyben úszó, égkék szemeit és halkan, remegő, rekedtes hangon megszólalt:

-          Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! És azt is ígérd meg, hogy túléled ezt az egész hülyeséget és utána boldogan élünk majd!

-          Megígérem – suttogtam. Szerettem volna, ha ígéretem több, mint pár szó, amiknek korántsem biztos, hogy bármi súlya van, de többet sajnos nem tehettem. – Te is vigyázz magadra, jó? – bólintott, majd a derekához nyúlt és lecsatolta az övet, amiben Holwith-t, az egyetlen Geraon ellen hatásos fegyverünket őriztük. A kezembe adta a kardot és rázárta az ujjaimat a hüvelyre.

-          Szeretném, ha nálad lenne. Van egy olyan érzésem, hogy sokkal nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem.

-          Rendben. Megígérem, hogy vigyázok rá. És biztos lehetsz benne, hogy ha alkalmam adódik rá, gondoskodni fogok róla, hogy tövig süllyedjen Geraon szívében!

Elhallgattunk pár pillanatra. Egyikünknek sem akaródzott kimondani azokat a szavakat, amelyek nyilvánvalóvá tették volna, hogy ez itt tényleg a bizonytalan időre szóló búcsú pillanata. Az idő viszont sürgetett, és én nem szándékoztam búcsúcsók nélkül távozni.

-          Spenny! – suttogtam a nevét. – Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy elköszönjek. De ígérem, hogy visszajövök!

-          Igen – bólintott. – Tényleg nem várhatunk tovább. Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek Marius Wellton! Ezt vésd jól az eszedbe.

-          Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni – mosolyogtam rá, miközben elmerültem a pillantásában. – Elképzelhetetlenül szeretlek, Spencer Cavedish. Jöhet akármennyi démon, ez nem fog változni.

Megcsókoltuk egymást. A csókunkban minden érezhető volt: a búcsú fájdalma, az elkövetkező dolgoktól való félelem, a viszontlátás reménye és hihetetlen mennyiségű erő, amelyet mindketten igyekeztünk beletölteni a másik lelkébe.

***

A La Manche csatorna felé igyekeztünk, hiszen ott a legkönnyebb átkelni Franciaországba. Éjszaka Robert nagyapa vezetett, reggel hatkor cseréltünk, amikor is megálltunk egy McDrive-nál, hogy magunkhoz vegyünk némi reggelit. A délelőtt átlagosan telt. Nagyapa aludt, én vezettem, a nap sütött és az út melletti legelőkön békésen legelésztek a birkák.

Az egész túl hétköznapi volt.

Túl csendes.

Pont olyan volt, mint a nyomott csend egy mindent elsöprő vihar előtt...

*Spencer Cavedish*

Marius és Robert már este elindultak, hiszen elég hosszú út várt rájuk New Castle-től Párizsig, idejük pedig nem tudjuk pontosan mennyi volt, de biztos nem valami sok. Én és Nagyapa csak másnap délelőtt tudtunk útnak indulni hazafelé, Sparksville-be, hiszen el kellett rendeznünk több New Castle-ben töltött szállodai hónap számláját.

A lelkemben vegyes érzelmek vívtak harcot egymással. Egyrészről örültem, hogy hazamehetek, és talán vethetek egy pillantást szegény lovacskámra, másrészről viszont fájdalmat éreztem. A dolgok kicsit megváltoztak azóta a nap óta, amikor Lucas nagyapával, Roberttel és Maximilliennel elindultunk démonokat vadászni. Kicsit nagyon megváltoztak.

Elveszítettem az anyámat, összetört a szívem, olyan dolgokat csináltam, amiket korábban el sem tudtam képzelni, leütöttem az anyámat, a volt fiúmat és az egykori legjobb barátnőmet, hogy megmentsem a srácot, akit szeretek...

Egyáltalán nem ugyanaz a Spencer Cavedish voltam, aki régen.

Ha éppen nem azon rágódtam, hogy mi lett belőlem, akkor gondolataim gyakran kalandoztak el Marius irányába. Szerintem - mindenki mással ellentétben - nem volt jó megoldás szétválni. Jó... beismerem, hogy megtakarítunk némi időt azzal, hogy két csapatra válunk, és talán abban az esetben is jó lehet, ha netán az egyik csapat tagjai meghalnának, de... Akkor sem tetszik. És nem akarok belegondolni abba, hogy valaki tényleg, komolyan és nagyon-nagyon valóságosan meghalhat.

Sziasztok!

Remélem, tetszeni fog ez a rész.

Már nincs sok hátra a történet végéig. Várjátok már, hogy mi lesz?

Szerintetek mind túlélik? Vajon sikerül megállítani Geraont? Képes lesz Spencer arra a feladatra, amire született?

Külön utakon

*Spencer Cavedish*

Marius karjai között ébredni csodálatos dolognak bizonyult. Ugyan még csak kétszer volt részem benne, de azonnal felvettem kedvenc dolgaim listájára.

Sajnos nem tudtam sokáig élvezni a helyzetet. Amint kikerültem a félálom boldog állapotából, beférkőzött az agyamba a kegyetlen valóság. A tegnap este ugyan fenomenális volt, de képtelen voltam megfeledkezni az előtte történt harcról.

És arról a felemelő érzésről, amit akkor éreztem, amikor feltámadt bennem az a csodálatos erő.

Mindenképpen szerettem volna minél hamarabb megtudni, hogy mi volt az, ezért - némi szívfájdalommal - kibújtam a még alvó fiú öleléséből és a fürdőszoba felé indultam.

Miután felöltöztem kiléptem a folyosóra és nagyapáék szobája felé vettem az irányt.

- Szabad! - hallottam meg az ajtó mögül Lucas nagyapa hangját halk kopogtatásom után.

- Jó reggelt! - léptem be a szobába.

- Jó reggelt, Aranyom! Jól sikerült a tegnap este?

- Igen - vallottam be és lehajtottam a fejemet, mert fülig pirultam. - Viszont valamiről beszélnünk kell.

- Esküvő? Gyerekek? - kérdezte ő pajkos vigyorral.

- De Nagyapaaaa! - kiáltottam még vörösebben. Aztán elkomolyodtam. - Nem erről lenne szó. Egyáltalán nem. Tegnap... tegnap történt valami, amiről tudnod kell.
- Esetleg kapcsolódik ahhoz, hogy édesanyás, Tessa és Maximillien eléggé viharverten távoztak az épületből?
- Igen - feleltem halkan. - Tegnap Marius és én bejutottunk az irodaházba. Megtudtunk egy-két érdekes dolgot, de észrevettek minket. Őt majdnem elfogták, mert hagyta volna, csak azért, hogy én elmenekülhessek. Persze nem menekültem el, hanem ki akartam szabadítani. Harcolni kezdtem velük,  Maximillient és Tessát könnyen elintéztem, de  anyut nem tudtam legyőzni. Meg akarta ölni Mariust, engem meg elborított az érzés, hogy ezt nem hagyhatom, mert én lennék a hibás - szünetet tartottam és hatalmas levegőt vettem. Elkövetkezett az a rész, amiről tudtam, hogy a legnehezebb lesz beszélnem. - Aztán... aztán pedig történt valami... valami, amit nem tudok megmagyarázni.

Nagyapára néztem, aki elgondolkozva ült a fotelban. A térdére könyökölt és láttam rajta, hogy tudja, mit akarok mondani.

- Olyan érzés volt, mintha hirtelen mindenre képes lennél. Igaz?
- Igen - suttogtam.
- Akkor igaza volt a könyveknek.
- Milyen könyveknek? - kérdeztem.
- Amikor megtudtam, hogy te vagy az Elveszett, utánanéztem a dolognak a Wellton kúria könyvtárában. Találtam néhány fejezetet egy bizonyos erőről. A könyvek írói néhány ködös és régen eltűnt jóslat nyomán úgy vélik, az Elveszett rendelkezik a sárkánynak nevezett képességgel. Állítólag az erő egészen addig rejtve marad, amíg a birtokosa nem talál olyan célt, ami miatt bármit megtenne. Úgy látszik, ez az erő tényleg létezik - magyarázta. - Szólok Robertnek, hogy fejezze be a vásárlást és jöjjön vissza. Néhány dolgot meg kell beszélnünk. AZ erődről később még beszélünk.
- Rendben - feleltem és az ajtó felé indultam. - Felkeltem Mariust.

- Nagyapa... - fordultam vissza már az ajtóból. - Haragszol az akció miatt?
- Nem Kincsem. Nem mondom, hogy jó ötlet volt, de végül jól sült el. És ez a fontos, nem?

*Marius Wellton*

- Marius! Ébresztő! Hasadra süt a nap! - Spencer hangja lágyan zilálta szét az álmomat.

- Nem akarok felkelni - morogtam. - Adj még tíz percet.

- Nem lehet - suttogta a fülembe, miközben lágy puszit lehelt rá.

- Öt perc és te is itt maradsz? - kérdeztem incselkedve, még mindig csukott szemmel. Hatalmas sóhaját hallva elvigyorodtam.

- Sajnálom, de nem lehet. Nagyapa szerint van valami, amit sürgősen meg kell beszélnünk.

- Oké - nyitottam ki a szememet durcásan. - Mindig a legrosszabbkor találnak ki valamit.

Felültem és köszönésként nyomtam egy csókot előbb a szőke lány arcára, majd a szájára is. Aztán fölkeltem és a saját szobámba mentem fürödni és felöltözni.

Utolsónak értem az öregek szobájába. Már mindenki bent volt és a szobának különböző pontjain foglalt helyet, joghurttal a kezében.

- Marius! Csakhogy végre itt vagy - intett nagyapa, aki a hatalmas franciaágy közepén terpeszkedett.

- Foglalj helyet! - dobott felém egy pohár joghurtot Lucas.

- Lehetőleg itt - mosolygott rám Spencer egy fotelból, amiben ketten is elfértünk volna. Persze, hogy odaültem.

- Nos - kezdte a "tanácskozást" Lucas. - Azért vagyunk ma itt, mert a Spencerben előbújt erő új szintre, magasabb szintre emeli a démonokkal szembeni küzdelmünket. Feltétlenül vissza kell mennünk a kúriához, hogy minél többet megtudjunk erről a képességről és hogy Spencer elsajátíthassa azt.

- Együtt megyünk, ugye? - kérdezte Robert nagyapa.

- Igen - felelte Lucas, de ekkor úgy éreztem, nekem is be kell szállnom.

- És mi lesz Geraonnal meg a több helyen állomásozó hadseregeivel? London, New York, Párizs, Budapest! Spen, ugye emlékszel?

- Erről még nem beszéltetek - nézett rám Lucas. - Mit tudtatok meg?

- Beszéltek erről a több állomású hadseregről. Hogy majd így fogja leigázni a földet. Caroline azt mondta, Geraon Párizsban van, mert New York és London már kész van.

Szavaim után mindenki csendben maradt és maga elé meredt. Robert nagyapa láthatóan Lucastól várta a megoldást, akin látszott, hogy nehéz döntést fontolgat. Spencer a felsője szegélyét gyűrögette, de olyan erővel, hogy az ujjpercei is elfehéredtek. Én pedig nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt megszólalnom. A csendet Lucas törte meg.

- Köszönöm, Marius. Ez az információ új tervet követel. Meg kell tudnunk, hogy mit is jelent pontosan Geraon terve. Szét kell válnunk - mondta ki.

- Igen, ez valóban a lehető legjobb ötlet - értett egyet nagyapa. - Én elmegyek a démonhadsereg állomásaira. Marius? Velem tartasz? - küldött felém egy kérdő pillantást.

- Számíthatsz rám Nagyapa - bólintottam.

- Rendben. Én Spencerrel hazamegyek és segítek kiismerni az erejét. Spennie? Benne vagy?

- Nem - suttogta ő, mi pedig rámeredtünk.

Sziasztok!

Hát ez lenne az újabb rész. A nagy visszatérés :D

Innen az események kissé felgyorsulnak majd, lesz jó pár fordulat és izgalomban sem lesz hiány.

Jó olvasást mindenkinek, aki ennyi szünet után is velem maradt!

Puszi:

Dorka

Még élek!

Szisztok!

Nem, sajnos ez itt még nem a következő rész.

Sajnos még mindig érettségizem.

Viszont szeretném hirdetni nektek, hogy egy ideje már megtalálható vagyok wattpadon is.

A profilom: https://www.wattpad.com/user/DorieFeng

Ott egy egészen más jellegű történetet írok két mostohatestvérről.

Nézzetek be, ha van hozzá kedvetek!

A történetet a következő linken találjátok meg: https://www.wattpad.com/story/73258618-sz%C3%BCrke-lovestory

Szünet

Sziasztok!

Közérdekű közlemény következik!

Sajnálatos dolog, de elérkezett az április, és ezzel együtt az utolsó gimnazista hónapom is. Jön a ballagás utána pedig az érettségi :(

Sajnos ez azt jelenti, hogy tanulási célzattal minden egyéb elfoglaltságomat szüneteltetem, így a blogot is.

A szünet 2016. június 23-ig tart. Addig biztosan nem lesz új rész.

Utána viszont igyekszem bepótolni a lemaradást.

Aki hozzám hasonlóan készül a megmérettetésre, annak sok sikert, a többiektől pedig bocsánatot kérek a szünetért!

Pusszantás:

Dorka

Liebster Award (3. díj!!!)

Sziasztok!

Megkaptam a harmadik díjamat is, amit ezúton is köszönök a Herondale-Árnyvadászok című bolg írójának!

10 dolog rólam:

1. 18 éves vagyok.

2. Mindenem az írás.

3. Szeretek blogolni és más blogokat olvasni.

4. Szeretem a tavaszt és a telet.

5. Alig egy hónap múlva érettségizem.

6. Ezt a blogot nagyjából fél éve indítottam.

7. Szeretem szépirodalmi pályázatokon feszegetni a határaimat.

8. Az írásaimat először a húgom olvassa el.

9. Sokan tehetséges írónak tartanak.

10. A legnagyobb álmom egy önálló novelláskötet kiadása.

Válaszom a 10 kérdésre:

~ Melyik a kedvenc könyved?

Ha mindenképpen választanom kell egyet, akkor Colleen Hoover-től, az Ez a lány.

~ Szereted valamelyik fandom-közösséget?

Nem.

~ Van poszter a faladon?

Nincs (hacsak a baglyos képek nem számítanak annak).

~ Van valamilyen fandomos dolgod? Ha igen mi az?

Nincs.

~ Melyik szuperhőssel találkoznál?
Amerika kapitánnyal. :)
~ Melyik világba mennél el kirándulni? /pl: Idris, Narnia.../
Egyértelmű, hogy Narniába!

~ Az időjárás befolyásolja a kedved?

Csak minimálisan, de napsütésben minden szebb!

~ Melyik a kedvenc évszakod?

A tavasz.

~ Melyik napszakban tudsz a legjobban írni?

Főleg késő este felé (21:30).

~ Milyen érzés, ha kapsz egy kritikát a blogodra? 

Szeretem, ha valaki őszinte véleményt mond arról, amit csinálok, mert fontos, hogy más szemszögéből is megismerjem magam.

10 kérdésem:

1. Minek örülsz a legjobban?

2. Mi a legnagyobb álmod?

3. Kik a legfontosabb emberek az életben?

4. Kinek mutatod meg először az írásaidat?

5. Mióta blogolsz?

6. Mit szeretsz a blogolásban?

7. Miért szeretsz írni?

8. Mi a kedvenc könyved?

9. Ha mondanod kellene egy filmet, ami nagy hatással volt rád, melyiket mondanád?

10. Mitől félsz a legjobban?

Díjazottjaim:

1. Célkeresztben

2. Some things don't change

3. Könyvmolyok világa 

4. Coffe & Cakes  

Gratulálok a díjazottaknak! :)

Köszönetnyilvánítás

Sziasztok!

Nem, ez sajnos egyelőre nem a következő rész, viszont legalább ugyanannyira fontos.

Mint azt láthatjátok, megváltozott a blog fejléce, amiért szeretnék ezúton is óriási köszönetet mondani Budai Ginának, aki nélkül az új dizájn sehol se lenne!

Szóval, Gina! Még egyszer nagyon szépen köszönöm! :) <3