Erő

*Spencer Cavedish*

Marius utasításának megfelelően elindultam lefelé, de alig mentem pár perce, amikor átvillant a fejemen egy gondolat. Te jó isten! Mit csinálok? – kérdeztem magamtól. Szükségem volt egy társra. Szükségem volt egy barátra. Szükségem volt Mariusra. Nem is évődtem tovább, inkább a legközelebbi rácson át kiugrottam egy folyosóra (úgyis tudják, hogy itt vagyunk, minek rejtőzködni) és a végén lévő lift felé szaladtam.

Megnyomtam a legfelső emelet gombját, majd a falnak dőlve latolgattam az esélyeimet. Holwith nem volt nálam, mert kár lenne egy egyszerű kémakció közben elveszíteni az egyetlen fegyvert, ami képes legyőzni Geraont, de dárdát természetesen hoztam. Lenéztem a kezemre, és akkor döbbentem rá, hogy amikor megragadtam Marius kezét, hogy visszahúzzam, ő a kezembe nyomta a két rövid tőrt, amiket használt. Volt tehát három fegyverem és három ellenfelem. Anyám és Tessa képességeiről sajnos semmit nem tudtam. Volt barátnőm felerészben volt csak démon, így gyanítottam, hogy nincs sok képessége, anyám viszont két fődémon gyermeke, valószínűleg a legerősebb a rám váró ellenfelek közül. Maximillien pedig velem együtt edzett, így testi erő szempontjából nem állt rosszul, de egyéb képessége valószínűleg nem volt.

Éreztem, hogy lassul a felvonó, ezért lehúztam a gyűrűmet, és fegyverré alakítottam. A tőrök közül egyet a bal kezemben tartottam, a másikat jobb hely híján a farzsebembe tettem. Az ajtó kinyílt és én ott találtam magam a tetőtéri irodában. Szerencsémre úgy tűnt, ellenfeleim figyelmét elkerülte a lift, mert ahelyett hogy teljes készültségben vártak volna rám, az egyik sarokra összpontosították figyelmüket, ahol a megkötözött Marius kuporgott.

Az iroda tele volt mindenféle értékesnek tűnő dísztárggyal. A hozzám legközelebb eső oszlop tetején hatalmas, karcsú, de annál nehezebbnek látszó üvegváza állt. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam, és a sarok felé hajítottam. A váza magas ívben repült, majd hajszálpontosan Tessa tarkójának csapódott, aki az ütés erejétől a földre roskadt és többé meg sem mozdult.

-         - Te! – hörögte Maximillien hátranézve.

-         - Nocsak, nocsak – szólalt meg anyu hideg, gúnyos hangon. – Úgy látszik az Elveszett nem elég erős ahhoz, hogy hátrahagyja a barátait. Ez gyengeségre vall. Te is így gondolod, Maximillien?

-     - Hát persze Caroline – húzta gonosz mosolyra a fiú azokat az ajkakat, amelyeket valaha annyira szerettem. – De hogy őszinte legyek ez nekem nem nagy újdonság. Mindig tudtam, hogy gyenge jellem.

-        -  Miért vagy itt csillagom? Talán nem tetszik valami – indult meg felém anyu, de Max megelőzte, és indulatosan nekem ugrott.

A szemem sarkából elkaptam a mozdulatát, ezért felkészülten vártam, és egy jól irányzott, erős rúgással a falnak taszítottam. Felállt ugyan, de a mozgása alapján eléggé elkábult. Nem álltam le. Megragadtam a torkát és a falhoz szorítottam. Felocsúdva a kábulatból már emelte is az egyik öklét felém, de én gyorsabb voltam és a kezemben tartott tőrt a felkarjába döftem, amivel nemcsak nagy fájdalmat okoztam neki, de sikeresen odaszögeztem. A markolat kialakításának hála, esélye sem volt kiszabadítani magát, én pedig megismételtem a műveletet a másik karjával is.

Három ellenfélből tehát kettőt átmenetileg kiiktattam, már csak anyám volt hátra. Megragadtam a dárda markolatát, védekező állásba helyezkedtem és vártam, mit lép. Láttam rajta, hogy teljesen megzavarodott attól, hogy kiütöttem Maximillient. Kihasználtam, hogy nem ura a helyzetnek, és erőteljesen meglöktem a mellkasát. Átesett egy üvegasztalon, de látszólag meg sem kottyant neki.

-        -  Bolond! Azt hiszed, ennyitől kiterülök? – fröcsögte. – Nekem nem tudsz ártani!

Nem szívesen vallottam be magamnak, de ezzel egyet kellett értenem. Valószínűleg soha nem bírtam volna addig harcolni, amíg kimerül.

-    - Na? Mi lesz? Csinálsz valamit, vagy végignézed, ahogy végzek a kis barátoddal? – kérdezte, miközben a földön fekvő, ájult Mariushoz lépett, és előhúzott egy kést.

Ekkor elszabadult bennem valami ösztönös, ősi, eddig jól elrejtett, hatalmas erő. Olyan volt, mintha egy sárkány kelt volna életre a mellkasomban, ami tüzével az egész testemet felhevítette. Hihetetlen, hatalmas erőt éreztem magamban, ami egyszerre volt rémisztő és csodálatos.

-        -  Vedd le róla a mocskos kezedet, de gyorsan – kiáltottam egy olyan hangon, ami teljesen ismeretlen volt számomra. Láttam, hogy a szőke fiú pillái megremegnek, majd kinyílik a szeme. Anyám rémülten nézet rám. Az előbbi magabiztossága és gonoszsága immár csak egy emlék volt.

Úgy éreztem, a sárkány irányítja a testemet. Nekem , mármint a tudatos énemnek, fogalmam sem volt, mit csinálok, de úgy tűnik valahol tudat alatt mégis tudtam, mit kell tennem. Felemeltem a kezemet, és anyám felé intettem vele, aki ettől a mozdulattól a falon függő, hatalmas tükörnek csapódott. Mögötte az üveg megrepedt, mint a hártyajég, amire kavicsot dobnak.

Elképedve bámultam a kezemet. Nem fért a fejembe, ami történt.

-     - Öhm... Spencer? – kérdezte félénken Marius. Erőtlen hangja eszembe juttatta, miért is állok itt pontosan.

-         - Marius! Jól vagy – rohantam oda, és mellé térdeltem.

-         - Azt hiszem igen – bólintott. Nem volt túl meggyőző. – Mi volt ez az előbb?

-         - Nem tudom. Amikor meg akart ölni, akkor kitört belőlem – magyaráztam. Egy pillanatig csendben mérlegelte a hallottakat, majd témát váltott, amiért igazán hálás voltam neki.

-        -  Miért jöttél vissza?

-      - Ha jól emlékszem, ígértél nekem egy randit – mosolyogtam rá. Úgy éreztem, tudja ő anélkül is, milyen fontos nekem, hogy mondanám, de be kell vallanom, ott és akkor úgy éreztem, teljesen mindegy, hogy elvisz-e este valahová. A lényeg az volt, hogy ott volt velem. Épen és egészségesen.

Sziasztok!

Rászántam magam és megmentettem nektek Mariust! :)

Remélem tetszeni fog az új rész!

Puszi:

Dorka