Minden oké?

*Spencer Cavedish*

- Eltoljuk az éjjeliszekrény, ezt meg kicsit odébb löködjük – magyarázta fújtatva Marius – és tessék! Itt is van a kard – nyújtotta felém a markolatot, én pedig nem törődtem azzal, hogy a kezembe lévő tárgy egy saját névvel és történelemmel rendelkező kard és magamhoz szorítottam.

- Jaj, de jó, hogy megvan! Így erősebbnek érzem magam.

- Pedig neked már nem igazán kell erősebbnek lenned – nevetett a srác. – Nálad van az adu ász! Te vagy az Elveszett.

- Pfff! Köszi, hogy emlékeztetsz rá – mondtam. – Tényleg nagyon jó, hogy én döntök a világ sorsáról, meg minden.

- Bocsi-bocsi – szabadkozott. – Nem akartam semmi rosszat mondani.

Leültünk az ágyamra és bekapcsoltuk a szobában lévő TV-t. Kicsit vitatkoztunk azon, hogy a sportcsatornát nézzük (új társam sajnos fanatikus hokirajongónak bizonyult) vagy azt, amelyiken éppen az Avatar ment. Nagy csata volt, de sikerült megnyernem, így diadallal eltelve dőltem hátra.

A békés filmnézést Robert bácsi és nagyapa felbukkanása szakasztotta meg.

-        -  Sziasztok Fiatalok. Természetesen ma sem történt semmi. Geraon bebástyázta magát a tornyába és csak Caroline-t meg néha Tessát küldi ki. Én ezt nem bírom tovább! Lépnünk kell különben... – Robert bácsi a mondat kellős közepén megdermedt és az ágyon ülő Mariusra bámult. Arcán előbb megrökönyödés, majd ellenszenv és megvetés látszott. – Marius? Te meg hogy a francba kerülsz ide? Nem megmondtam, hogy ne üsd bele az orrodat ebbe a dologba?

-          - Én... én csak... – hebegett szerencsétlen fiú a hirtelen támadástól.

-         -  Megmentette az életemet – siettem a segítségére, miközben nagyapa felé is küldtem egy „segítsmár” pillantást.

-         -  Robert! Hallgassuk meg őket. Szerintem fölösleges támadnod – szólt nyugodt hangon. A másik csak morgott valamit. – Spencer, kérlek mondd el, mi történt!

-        -  Dióhéjban annyi, hogy az én drága Maximillienem egy hatalmas pálfordulással átállt a másik oldalra és ha nincs Marius, akkor már nem is élnék – magyaráztam.

-       -   Ne! Maximillien nélkül semmit nem érünk – roskadt le Robert bácsi egy székre.

Ez a pillanat volt az, amikor totálisan eldurrant az agyam. A következő lépésem nem volt igazán átgondolt, de nagyon jól esett.

-       -   Robert bácsi! Nem akartam, de én lettem a vezető ebben a küldetésben. És mint vezető, úgy érzem, van némi jogom arra, hogy döntsek a csapat tagjainak kilétéről. Ha nem vagy képes elfogadni azt, hogy Marius segít nekünk, akkor sajnálom, de ki kell rakjalak téged a csapatunkból – közöltem vele kicsit hangosabban a kelleténél.

-        -  Spencer, nyugi – suttogta mellettem a srác.

-       -   Nem! Nem nyugszom meg! – toppantottam. Azt hiszem, kicsit az agyamra ment a szakítás, meg a halálfélelem, meg az árulás.

-         -  Na Kicsim! – nyugtatott nagyapa is.

-       -  Rendben – emelte fel a kezét Robert bácsi. – Elfogadom a döntésedet, de figyelmeztetlek, hogy egy baklövésed van és indíthatsz vissza Londonba – közölte Marius felé fordulva.

-        -  Köszönöm – ültem vissza az ágyamra, amiről dühömben felpattantam. Az öregek bólintottak, majd kifelé indultak. A szőke srác kissé tétovázva állt az ajtóban.

-          Minden oké? – kérdezte halkan.

-    -  Igen. Csak asszem, kicsit sok volt nekem ez a mai nap – feleltem és lefeküdtem. – Szerintem pihennem kéne.

-         -  Szerintem is – felelte halkan és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Lekapcsoljam a villanyt?

-        -   Igen, de a kis falikarokat hagyd égve, kérlek. Nem szívesen vallom be, de félek egy kicsit a sötétben.

Több szó nem hangzott el köztünk, de a villany lekapcsolódott, a falikarok pedig égve maradtak. Halkan becsukódott az ajtó és én magammal maradtam a sötét gondolataimmal és a fáradtságommal. A fáradtság nyert. Szinte azonnal álomba merültem.

Sziasztok!

Újfent bocsánat a hatalmas szünetért a két bejegyzés között.

Remélem, azért még vagytok páran, akik kitartotok a történet mellett. Nektek ezúton is köszönök mindent!

Remélem, az új rész elnyeri tetszéseteket!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás: Dorka