Ha ez a vakáció, akkor gyorsan legyen vége!

Sziasztok!

Ezer bocsánat, hogy csak most hozom a rész, de az iskolaév beindult, engem pedig elborítottak a teendők. Mostantól kezdve valószínűleg be kell érnetek havi egy résszel, de ígérem, hogy mindig meg fogjátok kapni.

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Elkezdődött a nyár. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim, és szerintem nagyjából minden velem egykorú tini azt tervezgette, hogy mit fog csinálni a nyaralás alatt. Amber hosszasan csacsogott arról, hogy milyen színű bikiniket vett, milyen lesz a strandpapucsa és, hogy szerintem is túlságosan félreérthető lenne-e, ha egész nyáron croptopokban és shortokan járkálna. Örültem neki, hogy újra beszél velem. Állítása szerint Tessa, aki csodálatos módon ismét New Castle-be utazott, eltiltotta tőlem. Sajnos nem igazán tudtam meg több információt, mert drága barátnőm agyát komoly dolgok helyett a Malii vakáció gondolata foglalkoztatta.

Ami engem illet, a tervek szerint egész nyáron Sparksvillben és Londonban fogok vadászni. Tessa nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem lesz nyugtom Geraon csatlósaitól. A falut gyakorlatilag ellepték a „turisták”, akik érdekes módon, mind Tessánál szálltak meg, és a Wellton-kúriát akarták látni. Az elmúlt hónapban a támadások száma is megnövekedett. Volt, hogy egy héten ötször támadtak rám. Hála az égnek, eddig az összest megúsztam, de egy idő után elment a kedvem az utcán való mászkálástól. Az időt leginkább a hátsókertben töltöttem, a lovakkal, mivel anyu a nyár első két hónapját üzleti konferencián tölti New Castle-ben. Amikor egy vacsora alkalmával megemlítette, hogy hová megy, majdnem megfulladtam. Vele akartam menni, hogy megvédjem, de nem tudtam volna megmagyarázni neki, miért is mennék, valamint nem akartam az ellenség közvetlen közelében maradni. Így tehát maradt a kert, és az a boldogító gondolat, hogy a démonvadászok csapatának három maradék tagja pár nap múlva megérkezik. Nagyon vágytam már a társaságukra, mert utáltam egyedül lenni a rengeteg füstdémon között (fogalmam sem volt, nem támadják-e meg a házat). Arról nem is beszélve, hogy két hete nem láttam Maximillient, csak a laptopom monitorján. Néhanapján alig tudtam megakadályozni abban, hogy eljöjjön megvédeni, szegényt kicsit kiakasztotta a sok támadás híre. Az iskolaév vége azzal telt, hogy mindketten kölcsönösen féltettük a másikat (Londonban is nyüzsögnek a démonok), és gyakorlatilag egyfolytában a facebookon, skype-on vagy a telefonon lógtunk.

Jó érzés volt ennyire szeretettnek lenni. Mióta anya talált magának valami vonzó üzletembert, aki állítólag rajong érte, és drága ajándékokkal halmozza el, azóta tulajdonképpen csak nagyapa és Max az, aki nem felejtette el, hogy én is létezem, ember vagyok, és igénylek némi szeretetet és törődést. Nem csoda, hogy annyira vártam őket.

Aznap reggel, amikorra érkezésüket ígérték, gyakorlatilag a nappal együtt ébredtem. A völgyből még nem szállt fel a pára és a madarak is csak ébredeztek, amikor én kipattantam az ágyból és elkezdtem öltözködni. Körülbelül egy órámba telt, amíg kiválasztottam a megfelelő ruhadarabokat (fehér, rövid szoknya és türkiz top, egyszerű fehér szandállal), megtaláltam a megfelelő frizurát (konty), és eldöntöttem, hogy mennyire sminkelem ki magam (minimálisan, csupán szemspirál és szájfény). Ezek után leszaladtam a konyhába, reggeliztem, fogat mostam, és bár még csak hat óra volt, kiálltam a kapuba.

Így belegondolva elég furán nézhettem ki, laza nyári ruhában és dárdával a kezemben, de féltem, hogy a démonok is a korán kelő fajtához tartoznak, ugyanakkor látni akartam, amikor Robert bácsi terepjárója feltűnik a főutcán.

Leültem a házunkhoz vezető lépcső (keményen három fok) tetejére, az államat a kezembe támasztottam, és gyönyörködtem a kilátásban. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a felszálló reggeli pára apró gyöngyeit, a dombok mögül kibukkanó nap, a szivárvány minden színében megcsillogtatja. Az utcán (hála az égnek) nem sokan mászkáltak. Csak néhány idős néni, akiket kiskorom óta ismerek. Betty nénit is láttam, azt a hölgyet, akinek gyakran segítek a házimunkában. Kedvesen rám mosolygott, és megkérdezte, hogy vagyok, aztán rohant haza, mert pletyizni készült a többi öreg tyúkkal.

Háromnegyed órányi várakozás után már tűkön ültem, és fel akartam hívni Maximillient, hogy merre járnak, és hogy igazán siethetnének, mert már nagyon várom őket, de aztán bevillant, hogy nyári szünet van, és még nincs hét óra, vagyis valószínűleg el sem indultak, mert javában húzzák a lóbőrt.

Rövid időn belül úgy gondoltam, hogy inkább bemegyek, és hasznossá teszem magam. Lasagnét akartam főzni nekik, mert ha netán csak ebédre érnek ide, akkor elő kell rukkolnom valamivel, különben fenn állt volna a veszélye, hogy engem esznek meg.

Amikor pontosan délben még nem álltak az ajtómban, komolyan aggódni kezdtem. Ismét kiültem a lépcsőre, és az ujjamat szopogatva néztem a dombot. Amikor végre-valahára megláttam a fekete kocsit, boldogan ugrottam föl. Ellenőriztem a terítéket, a hajamat és mindent, amit ellenőrizni lehet, aztán pont a kocsival egy időben léptem ki az ajtón.

A jármű szinte még mozgott, amikor kivágódott a hátsó ajtó, és Max ugrott ki belőle, teljes valójában. Hozzám szaladt, és szinte feldöntött, ahogy a karjába kapott. Felemelt magához, és ajkát szorosan az enyémre tapasztotta.

-          Hiányoztam? – kérdezte mosolyogva, miután visszatett a földre.

-          Milyen kérdés ez? Nem látszik? – fúrtam bele az arcom a vállába.

-          Mióta állsz kint?

-          Összesítve vagy nem? – kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét.

-          Mi az, hogy összesítve?

-          Hát… Az úgy volt, hogy reggel hatkor kiálltam, és nagyjából egy óráig néztem az utat, aztán ebédet főztem, majd ismét kiültem egy órácskára – magyaráztam. Ő pedig csak nevetett rajtam.

-          Kisasszony, nekem már nem is jár ölelés? – méltatlankodott Lucas nagyapa.

-          Dehogynem! –vágtam rá, majd szorosan megöleltem őt is, és Robert bácsit is. – Éhesek vagytok? Főztem lasagnét.

A három éhes férfi örömmel fogadta az ebédet, és gyakorlatilag megették az egész tepsivel. Én csak egy egészen pici kockányit tudtam megmenteni belőle. Az ebéd után mindhárman jóllakva terültek el a nappaliban, én pedig kentem magamnak egy nutellás szendvicset.

-          Bocsáss meg Drágám. Nem is jutott eszembe, hogy neked is hagyni kéne, olyan finom volt – nézett rám bocsánatkérően Max.

-          Örülök, hogy ízlett. Így legalább nem kell félnem attól, hogy elhízom – nevettem. Megettem a kenyeret, és kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd visszatértem a nappaliba, a pohárral a kezemben. Nagyapa anyu szobájában matatott, mert állítása szerint, ezt a finom ebédet ki kell pihenni. Robert báccsi horkantgatva aludt a kanapén, Max pedig a tévéújságot böngészte, hátha talál valami nézhetőt. Nagyapa rémült kiáltására mindhárman összerezzentünk. A torkomra szaladt a számban lévő víz, úgyhogy én fulladoztam, Robert bácsi a hálószoba felé szaladt Max pedig hozzám, hogy megakadályozza a megfulladásomat.

-          Mi történt, Nagyapa? – kérdeztem levegő után kapkodva, miközben egy óvatos simítással rávettem a fiúmat, hogy legyen szíves elengedni, mivel nincs semmi bajom.

-          Miért tartja édesanyád ezt a képet a párnája alatt? – nyomott a kezembe egy színes fotót.

-          Nem tudom – mondtam morfondírozva. – Van valami új udvarlója…

-          NEM! – kiáltotta. – Nézd meg, ki van rajta!

Alaposabban is megvizsgáltam a képet. A képen szereplő férfira pontosan illet anyu rózsaszín ködös, szerelmes leírása. Hirtelen tört rám a felismerés. A kezemben tartott pohár kicsúszott dermedt ujjaim közül, és hangos csattanással robbant szét milliónyi apró szilánkra. Nem kaptam levegőt. A szemem előtt lilás-kékes foltok táncoltak. Két erős kar fonódott a derekam köré.

-          Spencer? Drágám? Szerelmem? – szólongatott a szokásos meleg hang, amibe most egy jó adag rémület vegyült. – Mi van veled? Teljesen elfehéredtél.

Értettem ugyan, amit mond, de az agyam képtelen volt normális választ adni. Csupán egyetlen szót tudtam ismételgetni, mintha azzal, hogy így teszek, eltüntethetném azt az alakot a képről. Mintha mindent helyrehozhatnék.

-          Nem! Nem, nem, nem, nem, nem – suttogtam.