Sikerült észrevétlenül visszatérnünk a szállodába. Csöndesen baktattunk fel a szobáinkig, és tétovázva megálltunk a folyosón. A szőke srác gondterhelten rágta az ajkát.
- Marius - szólaltam meg óvatosan. - Figyelj... nekem nem baj, ha azt mondod, hogy fárasztó napunk volt, és inkább pihennél. Tökéletesen megértem, hogy nincs kedved elcipelni engem akárhová és végig jópofizni, miközben hulla vagy és...
- Nyugi Spencer! - simogatta meg a karom egy apró, szexi félmosoly kíséretében. - Szükségem lesz ma este valamire, ami normális. Egy randi az normális. Veled meg abszolút! Szóval... nem tudom mennyi idő kell egy csajnak, hogy elkészüljön, főleg azután, hogy szétvert három démont, de bármennyi idő kell is megkapod. Aztán meg nagyon elmegyünk egy étterembe, mert nagyon megőrülök, ha nem tölthetek veled egy estét titokzatos erők és sötét ellenségek nélkül - suttogta, majd egy óvatos homlokpuszival zárta a mondandóját. Én pedig teljesen lefagytam. Úgy éreztem, ott helyben képes lennék pocsolyává olvadni.
- Én... izé... öhm... -
Gyerünk Spencer! Mondj már valamit! - Akkor elkészülök. Nagyjából egy órát kérek, és indulhatunk is - hadartam, és meg sem várva a reakcióját, berohantam a szobámba.
Marius ugyan azt mondta, étterembe visz, de abszolút nem tudtam, mire készüljek. Nem szerettem volna túlöltözni, de igénytelennek sem akartam látszani. Abban viszont biztos voltam, hogy az egész napos rohangálás után nem ártana letusolnom, így a fürdőbe mentem. Miután elég tisztának éreztem magam, és a fogamat is megmostam következett a ruhamizéria.
Fehérneműben tébláboltam a szekrény előtt és tanácstalanul bámultam a ruháimat. Mivel nadrágból csak egy-két csőgatya és farmer volt nálam, így a gatya ki volt lőve, akkor viszont szoknya kellett vagy ruha, amiből pedig nem hoztam túl sokat, mivel bizonytalan hosszúságú démonvadász-túrára készültem, nem pedig nyaralásra. Ráadásul az ősz is beköszöntött, úgyhogy nem igazán volt kedvem miniszoknyában parádézni.
Negyed óra keresgélés után rájöttem, hogy mindössze egy ruhám van, ami elég elegáns ahhoz, hogy étterembe menjek benne, és a hátsóm sem fog szétfagyni az egyre hűvösebb, Észak angol estében: egy fekete alapon fehér pöttyös, térdig érő ruha. Valamint találtam egy elegáns, fehér blézert is, amit fogalmam sem volt, miért hoztam el, de most nagyon jól jött. Miután kellően kiörömködtem magam, hogy megtaláltam a ruhát, és (hurrá-hurrá) harisnyám, cipőm és ékszerem is van hozzá, kétségbeesetten vettem észre, hogy mindössze húsz percem maradt arra, hogy tökéletesre varázsoljam magam, ami csurom vizes hajamat és "seholnincs" sminkemet nézve erősen kevésnek tűnt.
Húsz perc éktelen kapkodás után, ami alatt sikeresen megcsináltam egyszerűnek látszó, de igencsak bonyolult kontyomat, és natúr, de azért mégis észrevehető sminkemet, izgatottan kopogtam be Marius ajtaján.
- Pillanat! - kiáltotta, majd ide-oda kopogó lépteket hallottam, végül pedig feltárult az ajtó. A fiú lélegzetelállítóan nézett ki. Egyszerű fekete nadrág volt rajta, fekete övvel, és világoskék ing, nyakkendő nélkül. - Helló, Spencer! Gyönyörű vagy!
- Köszönöm - mosolyogtam, és lehajtottam a fejem, mert teljesen vörös lettem.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte. - Hétre van foglalásunk egy közeli étterembe. Voltam már ott párszor és igazán jól főznek. Szereted az olasz konyhát?
- A kedvencem. És köszönöm, hogy elviszel.
- Szóra sem érdemes - mondta, miközben beültünk a kocsijába. - Viszont a felhőtlen szórakozás érdekében tabuvá kell tennünk néhány témát,amik a következők: a démonok, az erőd, az, hogy miért is vagyunk most New Castle-ben és Robert nagyapa - ez utóbbit fájdalmas nyögéssel ejtette ki.
- Valamint arról, hogy emiatt a baromság miatt kihagyom az utolsó gimnáziumi évemet - tettem hozzá nevetve. - Tehát mindenről kérdezhetsz, csak a suliról nem.
- Megjegyeztem - bólintott.
***
Az étterem igazán hangulatos volt. A kis asztalokat piros-fehér kockás terítők fedték, és mindegyiken egy-egy gyertya világított befőttesüvegekben. A tökéletes este minden kelléke megvolt hát: hangulatos hely, romantikus fények, a zseniális kísérőről nem is beszélve.
Marius egy félreeső sarokhoz vezetett udvariasan kihúzta a székemet, majd ő is leült, velem szemben. Hamarosan megjelent egy pincérnő is, és felvette a rendelésünket (spagetti, jó sok szósszal és húsgolyókkal).
- Hmmm... Mivel nem beszélhetünk a suliról és a jövő is kizárva, így beszélgessünk a hobbikról - vetettem fel. - Tehát mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
- Sok mindent - felelte Marius mosolyogva. - Szeretek futni, olvasni és alpesi sít nézni. Hát te?
- Imádok lovagolni - kezdtem, és igyekeztem nem törődni a fájdalommal, amit ez a kijelentés keltett bennem. Vajon mi lehet szegény lovacskámmal? - Rajzolni is szeretek, bár nem mindig sikerül úgy, mint a terveim, és nagyon szeretek műkorcsolyát nézni.
- Tudsz korcsolyázni?
- Igen. Télen gyakran bejárok a városba. Szokott lenni egy kicsi műjégpálya, fehér kivilágítással, ami egészen mesés - idéztem fel a kedvenc téli elfoglaltságomat.
- Biztos szép lehet - bólogatott. - Én ugye fönt lakom északon. Még mindig elég hideg szokott lenni telente ahhoz, hogy a falu végén lévő tavon korizzunk. Néhány falusi pár éve kitalálta, hogy milyen szépen néznek ki a tó körüli fák kivilágítva. Azóta úgy szokott kinézni, mint egy karácsonyi mesekönyv egyik rajza - mesélte Marius. - Egyszer mindenképpen elviszlek oda.
- Az nagyszerű lenne - nevettem rá. Közben megérkezett a vacsoránk, így egy időre felfüggesztettük a beszélgetést. Miután a pincérnő elment, ettem egy falatot, majd újra a fiúra néztem. - Mondtad, hogy szoktál sít nézni. Tudsz is, vagy csak távoli rajongás?
- Körülbelül három évesen kezdtem - válaszolta. - Anyukámék azzal szoktak viccelődni, hogy síléccel a lábamon jöttem világra.
- Az jó lehet - sóhajtottam irigykedve. - Mindig is irigyeltem azokat, akik képesek síelni.
- Próbáltad már? - kérdezte. A szeme sarkában összefutó ráncok jelezték, hogy érzi a "kínos sztori"-szagot.
- Igen. És siralmas volt - hajtottam a tenyerembe a fejem. - Két éve történt. Anya és Lucas nagyapa rádöbbent, hogy nekem még sosem volt síléc a lábamon, és vettek nekem karácsonyra egy négynapos svájci sítúrát, aminek az lett a vége, hogy amíg ők ketten vidáman síeltek, addig én Svédország ifjú sítehetségének történeteit hallgattam, csaknem nulla-huszonnégyben.
- Annyira nem mehetett rosszul! - nevetett fel méltatlankodva.
- Hát... mire sikerült leérnem a gyakorlópálya aljára addigra úgy néztem ki, mint valami hógolyó.
- És a leendő síbajnok sem jött be?
- Bah! Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok - nevettem fel.
- Akkor jó, hogy nem mondtam, hogy én is síbajnoknak készülök - nézett rám pajkos vigyorral és eddig bírtuk. Mindkettőnkből kirobbant a jóleső, régen hallott nevetés.
***
Bármennyire is igyekeztünk nyújtani az estét, be kellett látnunk, hogy igaz a mondás, miszerint minden jónak vége szakad egyszer. De azért nagyon jó volt elmenni, és egy kicsit nem törődni semmivel, felszabadultan nevetni, és érezni, hogy még élünk.
A kocsiban ülve azon gondolkoztam, hogy vajon milyen befejezést szán az estének a szőke srác. Egyáltalán nem bántam volna, ha megpróbál megcsókolni. Több, mint egy hónapja ismertem és semmi olyat nem találtam benne, ami miatt nem jártam volna vele szívesen. A bennem ébredező érzés határozottan más volt, mint az ami korábban Maximillienhez fűzött. Ha akkor azt hittem, hogy nagyon szerelmes vagyok, akkor fogalmam sem volt, mit érzek azon az estén, amikor Mariussal hazafelé hajtunk a fényes utcákon. Magamnak is nehezen akartam bevallani, de kezdtem végérvényesen és teljesen beleszeretni.
Némi szorongással engedtem, hogy kisegítsen a kocsiból. Miközben fölfelé sétáltunk a szobák fel, óvatosan átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. Az egész randi alatt tanúsított viselkedését jellemezte ez a finom érintés a derekamon. Ezt éreztem, amikor beléptünk az étterembe, amikor a vacsora végeztével a kocsihoz mentünk, és most is, amikor közelgett az este vége. Felnéztem rá, és őszintén, teljes szívemet és lelkemet beleadva rámosolyogtam. Boldogan láttam, hogy viszonozza apró gesztusomat.
- Nos... remélem, jól érezted magad ma este - kezdte amikor az ajtóm elé értünk.
- Ó! Csodálatos volt! - lelkendeztem. - Te vagy csodálatos.
Néhány pillanatig nem szólt semmit, csak mosolyogva tanulmányozta az arcomat, közben pedig a másik karját is a derekamra fonta és olyan közel húzott magához, hogy fel kellett emelnem az állam, ha a szemébe akartam nézni.
- Megcsókolhatlak? - Az egyszerű kérdés olyan hirtelen ért, hogy ledermedtem, majd megijedve, hogy félreérti a szótlanságom és ezzel tönkretesszük a pillanatot, hevesen bólogatni kezdtem, mint egy fóka a cirkuszban. Felvillantotta ismerős, szexi mosolyát és közelebb hajolt.
Behunytam a szemem abban a pillanatban, amikor megpörgette körülöttem a világot. Hihetetlen volt számomra ez az egész. Az, hogy a napunk elején démonok után kémkedünk és utána ő fogságba esik, én kimentem, és az egész napot egy elképesztően édes és felemelő randevúval zárjuk, aminek a vége ez a tökéletes, lágy, puha és édes csók. Ami miatt úgy tűnik, hogy minden rendben van. Hogy igen, nap közben démonokat vadásztunk, de még ekkora felfordulás közepette is létezik olyan normális és általános dolog, mint a szerelem.
- Köszönöm - suttogtam, amikor elváltunk. - Köszönöm neked ezt az egész napot. Köszönöm, hogy elintézted, hogy végre én is tegyek valamit. Köszönöm, hogy utána elvittél randizni.És köszönöm ezt a csókot, amivel megmutattad, hogy a világ igenis normális hely. Köszönöm, hogy vagy, Marius Wellton.
*Marius Wellton*
Elakadó lélegzettel álltam ott, a karomban tartva őt. Őt, aki megmentette az egész világomat azzal, hogy elfogadott, és az életemet is ma délelőtt. Alig tudtam elképzelni, hogy ő hálálkodik nekem, amikor pont fordítva kéne. Nem tudtam megszólalni, csak még egyszer, óvatosa megcsókoltam, aztán a hajába temettem az arcomat, és csak álltunk ott, édes tökéletességben.
Kicsit kábának éreztem magam. Nehezen tudtam egy napba sűríteni a kémkedést, a küzdelmet, a randizást és a csókolózást. Úgy éreztem, az agyamnak határozottan szüksége van egy hosszú, kiadós alvásra, de az a felem, amelyik a szívemre hallgatott, ott akart állni a folyosón, egész este, egy pillanatra sem engedve el a mellkasomhoz simuló lányt.
- Aludj velem ma este is! - nézett föl rám Spencer. A szemében látott könyörgés mosolygásra késztetett. Mégis hol és mikor kéne megkérnie arra, hogy vele maradjak, és a karomban tarthassam?
- Rendben. Pár perc és jövök - engedtem el és a szobámba mentem. Tegnap este olyan hirtelen ért a kérése, hogy egyszerűen ruhában aludtam vele, ma viszont bajban voltam. Fiú vagyok, tehát nem túlzom el a pizsama dolgot. Általában ledobálok magamról mindent, előhúzok egy boxert, és aludhatok is. Viszont lánnyal alvás esetén valamiért nem éreztem helyesnek ezt a viseletet. Felvettem hát egy tréningnadrágot, és egy ócska, kinyúlt és megfakult pólót, majd átsétáltam a szobájába.
Az ágyán feküdt, háttal az ajtónak és egyenletes szuszogása alapján már aludhatott. Vigyorognom kellett, ugyanis hihetetlenül cuki dolog volt, hogy a kislámpát égve hagyta nekem. Ha egy kívülálló nézett volna be a szobába, az is rögtön tudta volna, hogy ez a lány vár valakit, hiszen másképp miért aludna kitakarózva és az ágy szélére húzódva?
Bebújtam mellé és óvatosan a mellkasomhoz húztam. Picit mocorgott és nyöszörgött, de nem kelt föl. Hátranyúlva lekapcsoltam a lámpát, majd elrendeztem magunkon a takarót és lehajtottam a fejem.
Az utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy a ami naptól kezdve minden egyes éjszakán vele szeretnék aludni.
Sziasztok!
Remélem mindenki elégedett lesz a fejezettel. Talán kicsit csöpögősre sikeredett, de hát mit tegyek, ha a karakterek kezdenek fülig egymásba habarodni?
Ígérem, hogy igyekszem hamar hozni a következő részt, de nem tudom, sikerül-e, mivel egyre közeledik az időpont, amikor öt tárgyból bizonyítanom kell a rátermettségemet és érettségemet.
Jó olvasást mindenkinek!
Dorka
