Randi

 *Spencer Cavedish*

Sikerült észrevétlenül visszatérnünk a szállodába. Csöndesen baktattunk fel a szobáinkig, és tétovázva megálltunk a folyosón. A szőke srác gondterhelten rágta az ajkát.

- Marius - szólaltam meg óvatosan. - Figyelj... nekem nem baj, ha azt mondod, hogy fárasztó napunk volt, és inkább pihennél. Tökéletesen megértem, hogy nincs kedved elcipelni engem akárhová és végig jópofizni, miközben hulla vagy és...

- Nyugi Spencer! - simogatta meg a karom egy apró, szexi félmosoly kíséretében. - Szükségem lesz ma este valamire, ami normális. Egy randi az normális. Veled meg abszolút! Szóval... nem tudom mennyi idő kell egy csajnak, hogy elkészüljön, főleg azután, hogy szétvert három démont, de bármennyi idő kell is megkapod. Aztán meg nagyon elmegyünk egy étterembe, mert nagyon megőrülök, ha nem tölthetek veled egy estét titokzatos erők és sötét ellenségek nélkül - suttogta, majd egy óvatos homlokpuszival zárta a mondandóját. Én pedig teljesen lefagytam. Úgy éreztem, ott helyben képes lennék pocsolyává olvadni.

- Én... izé... öhm... - Gyerünk Spencer! Mondj már valamit! - Akkor elkészülök. Nagyjából egy órát kérek, és indulhatunk is - hadartam, és meg sem várva a reakcióját, berohantam a szobámba.
Marius ugyan azt mondta, étterembe visz, de abszolút nem tudtam, mire készüljek. Nem szerettem volna túlöltözni, de igénytelennek sem akartam látszani. Abban viszont biztos voltam, hogy az egész napos rohangálás után nem ártana letusolnom, így a fürdőbe mentem. Miután elég tisztának éreztem magam, és a fogamat is megmostam következett a ruhamizéria.
Fehérneműben tébláboltam a szekrény előtt és tanácstalanul bámultam a ruháimat. Mivel nadrágból csak egy-két csőgatya és farmer volt nálam, így a gatya ki volt lőve, akkor viszont szoknya kellett vagy ruha, amiből pedig nem hoztam túl sokat, mivel bizonytalan hosszúságú démonvadász-túrára készültem, nem pedig nyaralásra. Ráadásul az ősz is beköszöntött, úgyhogy nem igazán volt kedvem miniszoknyában parádézni.
Negyed óra keresgélés után rájöttem, hogy mindössze egy ruhám van, ami elég elegáns ahhoz, hogy étterembe menjek benne, és a hátsóm sem fog szétfagyni az egyre hűvösebb, Észak angol estében: egy fekete alapon fehér pöttyös, térdig érő ruha. Valamint találtam egy elegáns, fehér blézert is, amit fogalmam sem volt, miért hoztam el, de most nagyon jól jött. Miután kellően kiörömködtem magam, hogy megtaláltam a ruhát, és (hurrá-hurrá) harisnyám, cipőm és ékszerem is van hozzá, kétségbeesetten vettem észre, hogy mindössze húsz percem maradt arra, hogy tökéletesre varázsoljam magam, ami csurom vizes hajamat és "seholnincs" sminkemet nézve erősen kevésnek tűnt.
Húsz perc éktelen kapkodás után, ami alatt sikeresen megcsináltam egyszerűnek látszó, de igencsak bonyolult kontyomat, és natúr, de azért mégis észrevehető sminkemet, izgatottan kopogtam be Marius ajtaján.
- Pillanat! - kiáltotta, majd ide-oda kopogó lépteket hallottam, végül pedig feltárult az ajtó. A fiú lélegzetelállítóan nézett ki. Egyszerű fekete nadrág volt rajta, fekete övvel, és világoskék ing, nyakkendő nélkül. - Helló, Spencer! Gyönyörű vagy!
- Köszönöm - mosolyogtam, és lehajtottam a fejem, mert teljesen vörös lettem.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte. - Hétre van foglalásunk egy közeli étterembe. Voltam már ott párszor és igazán jól főznek. Szereted az olasz konyhát?
- A kedvencem. És köszönöm, hogy elviszel.
- Szóra sem érdemes - mondta, miközben beültünk a kocsijába. - Viszont a felhőtlen szórakozás érdekében tabuvá kell tennünk néhány témát,amik a következők: a démonok, az erőd, az, hogy miért is vagyunk most New Castle-ben és Robert nagyapa - ez utóbbit fájdalmas nyögéssel ejtette ki.
- Valamint arról, hogy emiatt a baromság miatt kihagyom az utolsó gimnáziumi évemet - tettem hozzá nevetve. - Tehát mindenről kérdezhetsz, csak a suliról nem.
- Megjegyeztem - bólintott.

***

Az étterem igazán hangulatos volt. A kis asztalokat piros-fehér kockás terítők fedték, és mindegyiken egy-egy gyertya világított befőttesüvegekben. A tökéletes este minden kelléke megvolt hát: hangulatos hely, romantikus fények, a zseniális kísérőről nem is beszélve.

Marius egy félreeső sarokhoz vezetett udvariasan kihúzta a székemet, majd ő is leült, velem szemben. Hamarosan megjelent egy pincérnő is, és felvette a rendelésünket (spagetti, jó sok szósszal és húsgolyókkal).

- Hmmm... Mivel nem beszélhetünk a suliról és a jövő is kizárva, így beszélgessünk a hobbikról - vetettem fel. - Tehát mit szeretsz csinálni a szabadidődben?

- Sok mindent - felelte Marius mosolyogva. - Szeretek futni, olvasni és alpesi sít nézni. Hát te?

- Imádok lovagolni - kezdtem, és igyekeztem nem törődni a fájdalommal, amit ez a kijelentés keltett bennem. Vajon mi lehet szegény lovacskámmal? - Rajzolni is szeretek, bár nem mindig sikerül úgy, mint a terveim, és nagyon szeretek műkorcsolyát nézni.

- Tudsz korcsolyázni?

- Igen. Télen gyakran bejárok a városba. Szokott lenni egy kicsi műjégpálya, fehér kivilágítással, ami egészen mesés - idéztem fel a kedvenc téli elfoglaltságomat.

- Biztos szép lehet - bólogatott. - Én ugye fönt lakom északon. Még mindig elég hideg szokott lenni telente ahhoz, hogy a falu végén lévő tavon korizzunk. Néhány falusi pár éve kitalálta, hogy milyen szépen néznek ki a tó körüli fák kivilágítva. Azóta úgy szokott kinézni, mint egy karácsonyi mesekönyv egyik rajza - mesélte Marius. - Egyszer mindenképpen elviszlek oda.

- Az nagyszerű lenne - nevettem rá. Közben megérkezett a vacsoránk, így egy időre felfüggesztettük a beszélgetést. Miután a pincérnő elment, ettem egy falatot, majd újra a fiúra néztem. - Mondtad, hogy szoktál sít nézni. Tudsz is, vagy csak távoli rajongás?

- Körülbelül három évesen kezdtem - válaszolta. - Anyukámék azzal szoktak viccelődni, hogy síléccel a lábamon jöttem világra.

- Az jó lehet - sóhajtottam irigykedve. - Mindig is irigyeltem azokat, akik képesek síelni.

- Próbáltad már? - kérdezte. A szeme sarkában összefutó ráncok jelezték, hogy érzi a "kínos sztori"-szagot.

- Igen. És siralmas volt - hajtottam a tenyerembe a fejem. - Két éve történt. Anya és Lucas nagyapa rádöbbent, hogy nekem még sosem volt síléc a lábamon, és vettek nekem karácsonyra egy négynapos svájci sítúrát, aminek az lett a vége, hogy amíg ők ketten vidáman síeltek, addig én Svédország ifjú sítehetségének történeteit hallgattam, csaknem nulla-huszonnégyben.

- Annyira nem mehetett rosszul! - nevetett fel méltatlankodva.

- Hát... mire sikerült leérnem a gyakorlópálya aljára addigra úgy néztem ki, mint valami hógolyó.

- És a leendő síbajnok sem jött be?

- Bah! Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok - nevettem fel.

- Akkor jó, hogy nem mondtam, hogy én is síbajnoknak készülök - nézett rám pajkos vigyorral és eddig bírtuk. Mindkettőnkből kirobbant a jóleső, régen hallott nevetés.

***

Bármennyire is igyekeztünk nyújtani az estét, be kellett látnunk, hogy igaz a mondás, miszerint minden jónak vége szakad egyszer. De azért nagyon jó volt elmenni, és egy kicsit nem törődni semmivel, felszabadultan nevetni, és érezni, hogy még élünk. 

A kocsiban ülve azon gondolkoztam, hogy vajon milyen befejezést szán az estének a szőke srác. Egyáltalán nem bántam volna, ha megpróbál megcsókolni. Több, mint egy hónapja ismertem és semmi olyat nem találtam benne, ami miatt nem jártam volna vele szívesen. A bennem ébredező érzés határozottan más volt, mint az ami korábban Maximillienhez fűzött. Ha akkor azt hittem, hogy nagyon szerelmes vagyok, akkor fogalmam sem volt, mit érzek azon az estén, amikor Mariussal hazafelé hajtunk a fényes utcákon. Magamnak is nehezen akartam bevallani, de kezdtem végérvényesen és teljesen beleszeretni.

Némi szorongással engedtem, hogy kisegítsen a kocsiból. Miközben fölfelé sétáltunk a szobák fel, óvatosan átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. Az egész randi alatt tanúsított viselkedését jellemezte ez a finom érintés a derekamon. Ezt éreztem, amikor beléptünk az étterembe, amikor a vacsora végeztével a kocsihoz mentünk, és most is, amikor közelgett az este vége. Felnéztem rá, és őszintén, teljes szívemet és lelkemet beleadva rámosolyogtam. Boldogan láttam, hogy viszonozza apró gesztusomat.

- Nos... remélem, jól érezted magad ma este - kezdte amikor az ajtóm elé értünk.

- Ó! Csodálatos volt! - lelkendeztem. - Te vagy csodálatos.

Néhány pillanatig nem szólt semmit, csak mosolyogva tanulmányozta az arcomat, közben pedig a másik karját is a derekamra fonta és olyan közel húzott magához, hogy fel kellett emelnem az állam, ha a szemébe akartam nézni.

- Megcsókolhatlak? - Az egyszerű kérdés olyan hirtelen ért, hogy ledermedtem, majd megijedve, hogy félreérti a szótlanságom és ezzel tönkretesszük a pillanatot, hevesen bólogatni kezdtem, mint egy fóka a cirkuszban. Felvillantotta ismerős, szexi mosolyát és közelebb hajolt. 

Behunytam a szemem abban a pillanatban, amikor megpörgette körülöttem a világot. Hihetetlen volt számomra ez az egész. Az, hogy a napunk elején démonok után kémkedünk és utána ő fogságba esik, én kimentem, és az egész napot egy elképesztően édes és felemelő randevúval zárjuk, aminek a vége ez a tökéletes, lágy, puha és édes csók. Ami miatt úgy tűnik, hogy minden rendben van. Hogy igen, nap közben démonokat vadásztunk, de még ekkora felfordulás közepette is létezik olyan normális és általános dolog, mint a szerelem.

- Köszönöm - suttogtam, amikor elváltunk. - Köszönöm neked ezt az egész napot. Köszönöm, hogy elintézted, hogy végre én is tegyek valamit. Köszönöm, hogy utána elvittél randizni.És köszönöm ezt a csókot, amivel megmutattad, hogy a világ igenis normális hely. Köszönöm, hogy vagy, Marius Wellton.

*Marius Wellton*

Elakadó lélegzettel álltam ott, a karomban tartva őt. Őt, aki megmentette az egész világomat azzal, hogy elfogadott, és az életemet is ma délelőtt. Alig tudtam elképzelni, hogy ő hálálkodik nekem, amikor pont fordítva kéne. Nem tudtam megszólalni, csak még egyszer, óvatosa megcsókoltam, aztán a hajába temettem az arcomat, és csak álltunk ott, édes tökéletességben.

Kicsit kábának éreztem magam. Nehezen tudtam egy napba sűríteni a kémkedést, a küzdelmet, a randizást és a csókolózást. Úgy éreztem, az agyamnak határozottan szüksége van egy hosszú, kiadós alvásra, de az a felem, amelyik a szívemre hallgatott, ott akart állni a folyosón, egész este, egy pillanatra sem engedve el a mellkasomhoz simuló lányt.

- Aludj velem ma este is! - nézett föl rám Spencer. A szemében látott könyörgés mosolygásra késztetett. Mégis hol és mikor kéne megkérnie arra, hogy vele maradjak, és a karomban tarthassam?

- Rendben. Pár perc és jövök - engedtem el és a szobámba mentem. Tegnap este olyan hirtelen ért a kérése, hogy egyszerűen ruhában aludtam vele, ma viszont bajban voltam. Fiú vagyok, tehát nem túlzom el a pizsama dolgot. Általában ledobálok magamról mindent, előhúzok egy boxert, és aludhatok is. Viszont lánnyal alvás esetén valamiért nem éreztem helyesnek ezt a viseletet. Felvettem hát egy tréningnadrágot, és egy ócska, kinyúlt és megfakult pólót, majd átsétáltam a szobájába.

Az ágyán feküdt, háttal az ajtónak és egyenletes szuszogása alapján már aludhatott. Vigyorognom kellett, ugyanis hihetetlenül cuki dolog volt, hogy a kislámpát égve hagyta nekem. Ha egy kívülálló nézett volna be a szobába, az is rögtön tudta volna, hogy ez a lány vár valakit, hiszen másképp miért aludna kitakarózva és az ágy szélére húzódva?

Bebújtam mellé és óvatosan a mellkasomhoz húztam. Picit mocorgott és nyöszörgött, de nem kelt föl. Hátranyúlva lekapcsoltam a lámpát, majd elrendeztem magunkon a takarót és lehajtottam a fejem.

Az utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy a ami naptól kezdve minden egyes éjszakán vele szeretnék aludni.

Sziasztok!

Remélem mindenki elégedett lesz a fejezettel. Talán kicsit csöpögősre sikeredett, de hát mit tegyek, ha a karakterek kezdenek fülig egymásba habarodni?

Ígérem, hogy igyekszem hamar hozni a következő részt, de nem tudom, sikerül-e, mivel egyre közeledik az időpont, amikor öt tárgyból bizonyítanom kell a rátermettségemet és érettségemet.

Jó olvasást mindenkinek!

Dorka

Erő

*Spencer Cavedish*

Marius utasításának megfelelően elindultam lefelé, de alig mentem pár perce, amikor átvillant a fejemen egy gondolat. Te jó isten! Mit csinálok? – kérdeztem magamtól. Szükségem volt egy társra. Szükségem volt egy barátra. Szükségem volt Mariusra. Nem is évődtem tovább, inkább a legközelebbi rácson át kiugrottam egy folyosóra (úgyis tudják, hogy itt vagyunk, minek rejtőzködni) és a végén lévő lift felé szaladtam.

Megnyomtam a legfelső emelet gombját, majd a falnak dőlve latolgattam az esélyeimet. Holwith nem volt nálam, mert kár lenne egy egyszerű kémakció közben elveszíteni az egyetlen fegyvert, ami képes legyőzni Geraont, de dárdát természetesen hoztam. Lenéztem a kezemre, és akkor döbbentem rá, hogy amikor megragadtam Marius kezét, hogy visszahúzzam, ő a kezembe nyomta a két rövid tőrt, amiket használt. Volt tehát három fegyverem és három ellenfelem. Anyám és Tessa képességeiről sajnos semmit nem tudtam. Volt barátnőm felerészben volt csak démon, így gyanítottam, hogy nincs sok képessége, anyám viszont két fődémon gyermeke, valószínűleg a legerősebb a rám váró ellenfelek közül. Maximillien pedig velem együtt edzett, így testi erő szempontjából nem állt rosszul, de egyéb képessége valószínűleg nem volt.

Éreztem, hogy lassul a felvonó, ezért lehúztam a gyűrűmet, és fegyverré alakítottam. A tőrök közül egyet a bal kezemben tartottam, a másikat jobb hely híján a farzsebembe tettem. Az ajtó kinyílt és én ott találtam magam a tetőtéri irodában. Szerencsémre úgy tűnt, ellenfeleim figyelmét elkerülte a lift, mert ahelyett hogy teljes készültségben vártak volna rám, az egyik sarokra összpontosították figyelmüket, ahol a megkötözött Marius kuporgott.

Az iroda tele volt mindenféle értékesnek tűnő dísztárggyal. A hozzám legközelebb eső oszlop tetején hatalmas, karcsú, de annál nehezebbnek látszó üvegváza állt. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam, és a sarok felé hajítottam. A váza magas ívben repült, majd hajszálpontosan Tessa tarkójának csapódott, aki az ütés erejétől a földre roskadt és többé meg sem mozdult.

-         - Te! – hörögte Maximillien hátranézve.

-         - Nocsak, nocsak – szólalt meg anyu hideg, gúnyos hangon. – Úgy látszik az Elveszett nem elég erős ahhoz, hogy hátrahagyja a barátait. Ez gyengeségre vall. Te is így gondolod, Maximillien?

-     - Hát persze Caroline – húzta gonosz mosolyra a fiú azokat az ajkakat, amelyeket valaha annyira szerettem. – De hogy őszinte legyek ez nekem nem nagy újdonság. Mindig tudtam, hogy gyenge jellem.

-        -  Miért vagy itt csillagom? Talán nem tetszik valami – indult meg felém anyu, de Max megelőzte, és indulatosan nekem ugrott.

A szemem sarkából elkaptam a mozdulatát, ezért felkészülten vártam, és egy jól irányzott, erős rúgással a falnak taszítottam. Felállt ugyan, de a mozgása alapján eléggé elkábult. Nem álltam le. Megragadtam a torkát és a falhoz szorítottam. Felocsúdva a kábulatból már emelte is az egyik öklét felém, de én gyorsabb voltam és a kezemben tartott tőrt a felkarjába döftem, amivel nemcsak nagy fájdalmat okoztam neki, de sikeresen odaszögeztem. A markolat kialakításának hála, esélye sem volt kiszabadítani magát, én pedig megismételtem a műveletet a másik karjával is.

Három ellenfélből tehát kettőt átmenetileg kiiktattam, már csak anyám volt hátra. Megragadtam a dárda markolatát, védekező állásba helyezkedtem és vártam, mit lép. Láttam rajta, hogy teljesen megzavarodott attól, hogy kiütöttem Maximillient. Kihasználtam, hogy nem ura a helyzetnek, és erőteljesen meglöktem a mellkasát. Átesett egy üvegasztalon, de látszólag meg sem kottyant neki.

-        -  Bolond! Azt hiszed, ennyitől kiterülök? – fröcsögte. – Nekem nem tudsz ártani!

Nem szívesen vallottam be magamnak, de ezzel egyet kellett értenem. Valószínűleg soha nem bírtam volna addig harcolni, amíg kimerül.

-    - Na? Mi lesz? Csinálsz valamit, vagy végignézed, ahogy végzek a kis barátoddal? – kérdezte, miközben a földön fekvő, ájult Mariushoz lépett, és előhúzott egy kést.

Ekkor elszabadult bennem valami ösztönös, ősi, eddig jól elrejtett, hatalmas erő. Olyan volt, mintha egy sárkány kelt volna életre a mellkasomban, ami tüzével az egész testemet felhevítette. Hihetetlen, hatalmas erőt éreztem magamban, ami egyszerre volt rémisztő és csodálatos.

-        -  Vedd le róla a mocskos kezedet, de gyorsan – kiáltottam egy olyan hangon, ami teljesen ismeretlen volt számomra. Láttam, hogy a szőke fiú pillái megremegnek, majd kinyílik a szeme. Anyám rémülten nézet rám. Az előbbi magabiztossága és gonoszsága immár csak egy emlék volt.

Úgy éreztem, a sárkány irányítja a testemet. Nekem , mármint a tudatos énemnek, fogalmam sem volt, mit csinálok, de úgy tűnik valahol tudat alatt mégis tudtam, mit kell tennem. Felemeltem a kezemet, és anyám felé intettem vele, aki ettől a mozdulattól a falon függő, hatalmas tükörnek csapódott. Mögötte az üveg megrepedt, mint a hártyajég, amire kavicsot dobnak.

Elképedve bámultam a kezemet. Nem fért a fejembe, ami történt.

-     - Öhm... Spencer? – kérdezte félénken Marius. Erőtlen hangja eszembe juttatta, miért is állok itt pontosan.

-         - Marius! Jól vagy – rohantam oda, és mellé térdeltem.

-         - Azt hiszem igen – bólintott. Nem volt túl meggyőző. – Mi volt ez az előbb?

-         - Nem tudom. Amikor meg akart ölni, akkor kitört belőlem – magyaráztam. Egy pillanatig csendben mérlegelte a hallottakat, majd témát váltott, amiért igazán hálás voltam neki.

-        -  Miért jöttél vissza?

-      - Ha jól emlékszem, ígértél nekem egy randit – mosolyogtam rá. Úgy éreztem, tudja ő anélkül is, milyen fontos nekem, hogy mondanám, de be kell vallanom, ott és akkor úgy éreztem, teljesen mindegy, hogy elvisz-e este valahová. A lényeg az volt, hogy ott volt velem. Épen és egészségesen.

Sziasztok!

Rászántam magam és megmentettem nektek Mariust! :)

Remélem tetszeni fog az új rész!

Puszi:

Dorka 

Lopakodó üzemmód

*Spencer Cavedish*

Amikor reggel felébredtem, hirtelen nem értettem, mit is keresek pontosan Marius mellkasán, aztán eszembe jutott az elalvás előtti kérésem, miszerint aludjon velem. Reméltem, hogy ilyen és ehhez hasonló apró tettekkel végre cselekvésre bírhatom, mert szinte biztos voltam benne, hogy nem közömbös irántam, csak nem meri mondani.

Arra is határozottan emlékeztem, hogy mellém feküdt, de még véletlenül sem ért hozzám. Ehhez képest... khm... a fejem nagyon a mellkasán volt, a karja pedig a derekamon.

Mosolyogva ültem föl, és legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, hogy egész New Castle megtudja, milyen boldog is vagyok. Végül elvetettem a dolgot, először mert zuhogott az eső, és semmi kedvem nem volt szétázni korán reggel, másodszor mert a mai napot az irodában akartam tölteni kémkedéssel és nem a rendőrségen vagy a gumiszobában.

Apropó iroda. Már nem is volt olyan nagyszerű a hangulatom. Izgalommal töltött el, hogy több hónapnyi ücsörgés után végre én is tehetek valamit, de meg is rémített az amit tenni készültem. Épp elmerültem volna a gondolataimban, amikor az ágyon fekvő szőkeség megmozdult.

- Spencer? - motyogta. A keze kinyúlt a takaró alól és keresgélni kezdett.

- Itt vagyok - ragadtam meg a semmiben hadonászó végtagot, de nagy bánatomra tulajdonosa elhúzta azt.

- Mennyi az idő? - kérdezte és álmosan kinyitotta a szemét.

- Fél kilenc van.

- Akkor lassan indulnunk kéne - ült föl. - Lucasék tíz körül szoktak odaérni, és mindenképpen meg szeretném előzni őket.

- Oké. Nekem zuhanyoznom kéne, és reggelizni sem ártana.

- Én is átmegyek tusolni - mondta. - A reggelit majd útközben intézzük.

***

Negyed óra múlva már egy fekete Honda Civivben ültünk, stílusosan feketében (kémkedni megyünk, nem?). A reggelit egy mekiben intéztük, és száguldottunk is a cél felé.

- Pfff! Röhög a vakbelem - jegyeztem meg, amikor Marius vigyorogva beindította a Mission: Impossible főcímdalát.

- Gondoltam, nem árt ráhangolódni - magyarázta. Aztán elkomolyodott. - Figyelj! Ne aggódj, jó? Akármi történik odabent, kihozlak onnan. Nem lesz bajod.

- Én vigyázok magamra. Démonvadász vagyok - mosolyogtam rá. - Viszont, ha lehetséges, te is juss ki épségben, oké?

- Mindketten kijövünk. És este moziba megyünk, meg vacsizni, oké? - mosolygott rám a világ legédesebb mosolyával.

- Persze, hogy oké!

***

Az irodaház üvegépülete fenyegetően tornyosult fölénk. Gombóc képződött a torkomban és a gyomrom annyira összement, hogy már bántam a reggelit. Felnéztem az épületre, ahol az anyám, a volt legjobb barátnőm, a volt pasim, és a velejéig gonosz nagyapám tartózkodott. Mit mondjak? Kellemesebb programot is el tudtam volna képzelni.

- És akkor most csak úgy besétálunk? - néztem kérdőn Mariusra.

- Természetesen nem, mert akkor csúnya vége lenne a dolognak, abban a pillanatban, hogy belépünk. Az épület mögött van a központ szellőző kivezetője. Ott fogunk bemenni - magyarázta.

- Olyan nem csak a filmekben létezik? - kérdeztem.

- Én is azt hittem, de ezek szerint nem. Erre gyere.

Szellőzőben mászkálni egyáltalán nem olyan menő dolog, mint az akciófilmekben. És sajnos általában nincs olyan ventilátor, ami magától felrepít a függőleges járatokon. Marius felkészültsége viszont teljesen lenyűgözött. Voltak nála mindenféle kötelek, kampók, cipőszögek. Egy komplett kémfelszerelés.

A legfelső emeletre érve leültünk a járta padlójára és füleltünk.

- Még mindig nincsenek elegen!? - hallottunk egy felindult hangot. Maximillien.

- Nem, mert apu bénázik. Egymást ölik a dögök, ahelyett, hogy az Elveszettet keresnék - válaszolta egy másik dühöngő hang. Tessa.

- Gyerekek, nyugalom! Mindennek eljön egyszer az ideje. Az Elveszett halálra van ítélve. Már csak meg kell várnunk a megfelelő pillanatot és kinyírni. - Ezt volt a legfájdalmasabb hallani. Anyu hangját.

- Egyáltalán hol jár Geraon? - firtatta Max. - Hetek óta nem hallottunk felőle.

- Pontosan tudod, hogy Párizsban van. készíti az új csapatot a többirányú támadáshoz. Múlt héten járt New Yorkban, London ugye már intézve, hátravan még Párizs és Budapest. Erre a négy helyre akkora állományt telepít, hogy a világ nem fogja tudni felvenni a harcot - felelte anyu. Marius és én a lélegzetünket visszatartva hallgattuk őket.

- És az elveszett? - vetette fel Tessa.

- Spencer? Pff! Az a csaj egy roncs. Nem képes semmire - közölte kegyetlen röhögéssel Maximillien.

Marius kezét éreztem a karomon. Óvatosan biccentve jelezte, hogy mennünk kéne. Bólintottam és feltápászkodtam. Óvatosan elindultam visszafelé s akkor...

Akkor megtörtént a lehető legszörnyebb dolog. Az cipőmre erősített karmok egyike meglazult, és hatalmas, visszhangzó csörrenéssel a járta falának ütődött.

- Ez meg mi volt? - hallottam az anyukám hangját.

- Van valaki a szellőzőben - hallatszott Max hangja, vészesen közelről. Aztán hirtelen lecsapódott a szobába vezető rács, és megláttuk őt. Fekete démonszeme, ha lehet, még rémisztőbben hatott, mint egyébként. Megragadta a hozzá közelebb lévő Marius lábát és húzni kezdte maga felé.

- Nem! Marius! - Megragadtam a kezét és én is húzni kezdtem.

- Hagy Spencer! Fuss! Menekülj innen! - utasított Marius. - Engedj el! SPEN! CSINÁLD MÁR!

Vérző szívvel engedtem el a kezét. Maximillien pedig lerántotta őt magukhoz...

Sziasztok!

A rengeteg tanulás ellenére is sikerült megírnom a következő részt.

Remélem, élvezni fogjátok!

Pusszantás: Dorka

Mission: Impossible

*Marius Wellton*

Bevallom, azt hittem, hogy ha Spencer és Lucas a csapat tagjának tekint, akkor előbb utóbb Robert nagyapa is jobb belátásra tér, és elfogad engem, de sajnos két kemény hét után be kellett látnom, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Nagyapa elvárta tőlem, hogy bizonyítsam, valóban képes vagyok arra, hogy komoly és használható segítséget nyújtsak nekik, ezért rengeteg, többnyire értelmetlen feladatot adott nekem (például, hogy minden nap, pontban délután egykor vigyek neki kávét, amivel - elmondása szerint - a pontosságomat ellenőrizte), amiknek köszönhetően a nap végére a zombi és a hulla állapot közé kerültem. És ha ez nem lett volna elég, sajnos Lucast is sikerült meggyőznie arról, hogy velem csak a baj van, ezért ő is kezdett egyre kevésbé bízni bennem.

Egyedül Spencer nem tágított azon állítása mellől, miszerint tökéletes negyedik tag vagyok. Tulajdonképpen ő tartotta bennem a lelket, mert nem egyszer gondoltam úgy, hogy kész, én feladom, de mindig meggyőzött arról, hogy maradnom kell. Ha másért nem, miatta megtettem.

Egy különösen fárasztó nap után (Lucas és nagyapa jobb dolguk híján bevásárlókörútra küldtek egy két kilométeres listával) teljesen elcsigázva baktattam föl a szálloda lépcsőin, és eltökélt szándékom volt bedőlni az ágyba, csakhogy a Spencer ajtaja mögül kiszűrődő, halk szipogás felülírta a terveimet. Halkan kopogtatta, aztán amikor nem érkezett válasz, óvatosan kinyitottam az ajtót. A szőke lány az ágyán ült, körülötte rengeteg gyűrött zsebkendő, az arcán, amit felém fordított pedig csorogtak a könnyek.

- Ja csak te vagy az? - kérdezte szipogva, bedugult orral.

- Igen. Hallottam, hogy sírsz és gondoltam, megnézem, nincs-e valami nagyobb bajod - mosolyogtam rá. - De úgy látom, nincs úgyhogy megyek is. Nem zavarok - csuktam volna be az ajtót, de megállított.

- Nem menj, kérlek! - szipogta. - Ez olyan dolog, amit az öregeknek nem tudnék elmondani. Kérlek, hallgass meg!

- Ha ezzel segítek, akkor nagyon szívesen - léptem be, és leültem az ágyra. - Hallgatom.

- Szóval... annyi az egész, hogy tudom, hogy nagyapáék meg akarnak védeni azzal, hogy bezárnak ide, de ezzel csak rosszat tesznek nekem, mert így, hogy egész nap itt ülök bent, rengeteg időm van gondolkozni, és minél többet gondolkozom, annál jobban félek, és minél jobban félek, annál inkább kezdek becsavarodni. És nem akarok beleőrülni abba, hogy hatalmas felelősség van a vállamon, de nem teszek semmit, csak ülök itt és nézek ki a fejemből, és el akarok menni innen, és tenni akarok valamit, és... - Mire idáig elért, a hangja egyre magasabb lett, majd el is fulladt a könnyektől. Nem tudtam, mihez kezdjek. A legjobb lett volna kitalálni valamit, és cselekedni, hogy megszabadítsam a tétlenségtől, de nem sok ötletem volt.

- Csinálnunk kéne valamit - vetettem fel. - Nem egészen értem, hogy miért figyelitek hónapok óta azt az irodaházat ahelyett, hogy egyszerűen bemennétek.

- Elméletileg ahhoz, hogy bemenjünk, szükséges néhány információ - felelte, miközben olyat tett, amire nagyon nem számítottam: közelebb húzódott hozzám, a mellkasomhoz bújt és átölelt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Olyan aranyos volt.

- Ezt miért csináltad? - kérdeztem, viszonozva az ölelést.

- Nem tudom. Jól esik - felelte egyszerűen, és egy centit sem mozdult.

- Visszatérve az irodaházhoz - folytattam - csak egy éjszakára és egy laptopra lenne szükségem ahhoz, hogy bejussunk.

- Mint a Mission: Impossible-ben? - kérdezte nevetve.

- Hasonlóan.

- Ha csinálnál egy ilyen akciót, akkor biztosan nagyapáék is belátnák végre, hogy közénk való vagy - töprengett. - De ha előzetesen bejelentjük, akkor tuti, nem engednek el. Csináljuk titokban!

- Szóval tényleg azt szeretnéd, ha Impossible Mission Force stílusban behatolnánk Geraon búvóhelyére? - néztem rá meglepetten.

- Hát persze! - felelte. - Olyan elképzelhetetlen?

- Nem, nem az - mentegetőztem. - Csak... Elképesztő vagy, te lány! - nevettem, és kissé megszorongattam.

- Szerintem inkább te vagy elképesztő - mosolygott rám, immár igazi, örömteli, csodálatos mosollyal. - Elérted, hogy újra valakinek érezzem magam.

- Megint te voltál előbb - nevettem rá. - Miattad maradtam itt, és hittem azt hogy érek valamit. Köszönöm.

- Nos... nagyon szívesen - felelte. - El nem tudom képzelni, mihez kezdenék nélküled. Marius? - kérdezte néhány perc szünet után.

- Igen?

- Lehetne még egyetlen egy kérésem?

- Hát - tettetem vívódást. - Most az egyszer még igen.

- Alszol ma velem? Nem szeretnék egyedül lenni. - Azt hittem, meghaltam és a Mennybe kerültem.

- Ha ezt szeretnéd - mondtam, miközben elengedtem őt és elhelyezkedtünk az ágyon.

- Köszönöm - motyogta félálomban. - Mindent köszönök.

- Neked bármikor - suttogtam a hajára. Már aludt, így abban sem voltam biztos, hogy hallotta. De muszáj volt kimondanom, hogy érte és neki mindent megtennék. Az az elhatározásom, amit akkor tettem, amikor bevettek a csapatba, és ami az volt, hogy egy Maximillien után összetört szívű lányt nem rohanok le, csak pár hónap múlva, most úgy tűnt, lassan kudarcba fullad. De nem bántam. Meg akartam mutatni Spencernek, hogy én jobb vagyok, mint az a szemét dög.

Minden oké?

*Spencer Cavedish*

- Eltoljuk az éjjeliszekrény, ezt meg kicsit odébb löködjük – magyarázta fújtatva Marius – és tessék! Itt is van a kard – nyújtotta felém a markolatot, én pedig nem törődtem azzal, hogy a kezembe lévő tárgy egy saját névvel és történelemmel rendelkező kard és magamhoz szorítottam.

- Jaj, de jó, hogy megvan! Így erősebbnek érzem magam.

- Pedig neked már nem igazán kell erősebbnek lenned – nevetett a srác. – Nálad van az adu ász! Te vagy az Elveszett.

- Pfff! Köszi, hogy emlékeztetsz rá – mondtam. – Tényleg nagyon jó, hogy én döntök a világ sorsáról, meg minden.

- Bocsi-bocsi – szabadkozott. – Nem akartam semmi rosszat mondani.

Leültünk az ágyamra és bekapcsoltuk a szobában lévő TV-t. Kicsit vitatkoztunk azon, hogy a sportcsatornát nézzük (új társam sajnos fanatikus hokirajongónak bizonyult) vagy azt, amelyiken éppen az Avatar ment. Nagy csata volt, de sikerült megnyernem, így diadallal eltelve dőltem hátra.

A békés filmnézést Robert bácsi és nagyapa felbukkanása szakasztotta meg.

-        -  Sziasztok Fiatalok. Természetesen ma sem történt semmi. Geraon bebástyázta magát a tornyába és csak Caroline-t meg néha Tessát küldi ki. Én ezt nem bírom tovább! Lépnünk kell különben... – Robert bácsi a mondat kellős közepén megdermedt és az ágyon ülő Mariusra bámult. Arcán előbb megrökönyödés, majd ellenszenv és megvetés látszott. – Marius? Te meg hogy a francba kerülsz ide? Nem megmondtam, hogy ne üsd bele az orrodat ebbe a dologba?

-          - Én... én csak... – hebegett szerencsétlen fiú a hirtelen támadástól.

-         -  Megmentette az életemet – siettem a segítségére, miközben nagyapa felé is küldtem egy „segítsmár” pillantást.

-         -  Robert! Hallgassuk meg őket. Szerintem fölösleges támadnod – szólt nyugodt hangon. A másik csak morgott valamit. – Spencer, kérlek mondd el, mi történt!

-        -  Dióhéjban annyi, hogy az én drága Maximillienem egy hatalmas pálfordulással átállt a másik oldalra és ha nincs Marius, akkor már nem is élnék – magyaráztam.

-       -   Ne! Maximillien nélkül semmit nem érünk – roskadt le Robert bácsi egy székre.

Ez a pillanat volt az, amikor totálisan eldurrant az agyam. A következő lépésem nem volt igazán átgondolt, de nagyon jól esett.

-       -   Robert bácsi! Nem akartam, de én lettem a vezető ebben a küldetésben. És mint vezető, úgy érzem, van némi jogom arra, hogy döntsek a csapat tagjainak kilétéről. Ha nem vagy képes elfogadni azt, hogy Marius segít nekünk, akkor sajnálom, de ki kell rakjalak téged a csapatunkból – közöltem vele kicsit hangosabban a kelleténél.

-        -  Spencer, nyugi – suttogta mellettem a srác.

-       -   Nem! Nem nyugszom meg! – toppantottam. Azt hiszem, kicsit az agyamra ment a szakítás, meg a halálfélelem, meg az árulás.

-         -  Na Kicsim! – nyugtatott nagyapa is.

-       -  Rendben – emelte fel a kezét Robert bácsi. – Elfogadom a döntésedet, de figyelmeztetlek, hogy egy baklövésed van és indíthatsz vissza Londonba – közölte Marius felé fordulva.

-        -  Köszönöm – ültem vissza az ágyamra, amiről dühömben felpattantam. Az öregek bólintottak, majd kifelé indultak. A szőke srác kissé tétovázva állt az ajtóban.

-          Minden oké? – kérdezte halkan.

-    -  Igen. Csak asszem, kicsit sok volt nekem ez a mai nap – feleltem és lefeküdtem. – Szerintem pihennem kéne.

-         -  Szerintem is – felelte halkan és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Lekapcsoljam a villanyt?

-        -   Igen, de a kis falikarokat hagyd égve, kérlek. Nem szívesen vallom be, de félek egy kicsit a sötétben.

Több szó nem hangzott el köztünk, de a villany lekapcsolódott, a falikarok pedig égve maradtak. Halkan becsukódott az ajtó és én magammal maradtam a sötét gondolataimmal és a fáradtságommal. A fáradtság nyert. Szinte azonnal álomba merültem.

Sziasztok!

Újfent bocsánat a hatalmas szünetért a két bejegyzés között.

Remélem, azért még vagytok páran, akik kitartotok a történet mellett. Nektek ezúton is köszönök mindent!

Remélem, az új rész elnyeri tetszéseteket!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás: Dorka

Marius

Sziasztok!

Igyekszem pótolni azt a hatalmas lemaradást, amit felhalmoztam magamnak és tovább gördíteni történetünk igazán gubancos fonalát.

Ebben a részben kiderül néhány dolog legújabb karakterünkről, Mariusról.

Fogadjátok szeretettel!

Dorka

*Spencer Cavedish*

Riadtan kapkodtam a fejem az erkélyajtó és a mellettem álló srác között. Nem egészen voltam benne biztos, hogy megmentett-e vagy ez csak egy újabb csapda. Egyáltalán... a barátom az előbb tudatta velem, hogy átállt a másik oldalra (ezzel egyúttal asszem, szakítottunk is), itt termett valaki, akiről azt sem tudtam, hogy létezik, és majdnem megöltek. Ez egyszerre kicsit soknak bizonyult.

- Jól vagy? - törte meg a pár perce tartó feszült csendet a srác. - Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni.

- Max - nyögtem és a szememet elfutották a könnyek. - Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy hitethette el velem?

- Erről csak annyit tudok, hogy Geraon keze is jócskán benne volt a dologban - válaszolta. - Biztosra akart menni, így valami elmebütykölő trükkel elhitette Max-szel, hogy téged szeret. Innen már könnyű dolga volt. Aztán persze szépen lassan visszaadagolta neki a dolgokat, mert szüksége van rá.

- És te? Egyáltalán hogyan kerültél a képbe? És... ki is vagy te pontosan? - bombáztam meg pár kérdéssel.

- Jaj, még be sem mutatkoztam hivatalosan - pirult el. - Marius Wellton vagyok. Maximillien unokatestvére és Robert Wellton unokája.

- Értem. Én Spencer Cavedish, bár ezt biztosan tudod - rebegtem ügyetlenül, miközben jobban is szemügyre vettem. Max-szel ellentétben ő szőke volt. A szeme árnyalatát nem láttam pontosan. Csinos, magas srác volt. A korát úgy tizennyolc köré saccoltam. - Egyidős vagy Maximillienel?

- Igen - bólintott.

- De akkor akár te is lehetnél a démonvadász utód! - kiáltottam. - Ellenőrizte ezt valaki?

- Nos... nem - hajtotta le a fejét. - Szép kis történet. Akarod hallani?

- Persze. Van időm - ültem le a padlóra kényelmesen.

- Oké - helyezkedett el velem szemben. - Tehát, mint már említettem, a nevem Marius. Egy igazán ronda, decemberi éjszakán születtem, Londonban. Ott is nőttem fel, Maximillientől nem messze. Nagyapát eleinte izgatta, hogy két egykorú, a démonvadász gén öröklésére alkalmas fiú van, de később egyértelműnek találta, hogy melyikünk a megfelelő. Az egész család Max-et becsülte és becsüli többre. Kiskora óta látszik rajta, hogy ügyes fiú, kifogástalan jellemmel és fizikummal. Hatalmas családunk minden tagja őt ajnározta, ovis korunk óta. Talán ez az oka annak, hogy én is sokáig úgy tekintettem rá, mint valami félistenre, és ennek köszönhető, hogy ugyan mindent tudok a családunk történelméről, nem kértem nagyapát, hogy engem képezzen ki démonvadásznak. Egyébként sem hallgatott volna meg. Neki is Maximillien a kedvence, engem cipőpucolásra sem tart alkalmasnak - sóhajtott keserűen, aztán mint aki rosszat mondott, gyorsan folytatta. - Bocsáss meg, kicsit elkalandoztam. Tehát ott tartottam, hogy egyértelmű volt, hogy nem én leszek a vadász, de ettől függetlenül mindent megtanultam a könyvekből, amit csak lehetett. Mondanom sem kell, mennyire irigyeltem Maximillient, amikor elindult nagyapával a kúriába. Aztán elhatároztam, hogy belenyugszom a sorsomba. Egyedül téged sajnáltalak, hogy megkapod társnak Max-et. iába néztem fel rá, gyűlöltem az arroganciáját, és tudtam, hogy igenis hajlamos a kegyetlenségre. Nem egyszer tapasztaltam. Féltettelek is, ezért figyeltelek, amennyire tudtalak. Illetve őt figyeltem.

- Gondolom, ezért lehetsz most itt.

- Igen. Pár hete feltűnt, hogy találkozgat egy vörös csajjal. Nem egészen értettem miért csinálja. Pontosan tudtam, hogy együtt vagytok.

- Tessa - suttogtam.

- Ja. Kihallgattam őket, amikor arról beszéltek, hogyan tesznek el téged, aztán az egész csapatot láb alól. Maximillien megszerezte Holwith-t. Émelyítő volt hallgatni, ahogy más halálát tervezgetik. Attól a naptól kezdve rátapadtam Max-re. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. Tudtam, hogy egyedül én menthetlek meg téged, és a világot. Az Elveszett nélkül nagy szarban lennénk most.

- Szóval erről is tudsz. Kétségtelenül remek munkát végeztél - mosolyogtam rá. Aztán elkomorodtam. - Holwith még mindig nála van.

- Természetesen nem - vigyorodott el. A te szobádban van. A nagy szekrény mögött.

- Ki mondta, hogy nem érsz semmit? Megverem - tört ki belőlem a nevetés. 

- Azt nem kéne - mosolygott ő is. - Most pedig felajánlom a segítségemet. Már ha tudsz vele mit kezdeni.

- Szerintem tudok - mosolyogtam új szövetségesemre.

Megkötött kézzel

Sziasztok!

Eszméletlenül nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt!

Volt itt minden: szalagavató, cserekapcsolat, könyvmegjelenés... A lényeg az, hogy egyszerűen nem jutottam el a klaviatúráig.

Viszont most hoztam a részt. Maximillien rajongóitól előre is bocsánatot kérek, amiért gonoszt csináltam kedvencükből (ez nem spoiler, csak egy közérdekű infó).

És most végre befogom. Jöjjön a várva-várt rész!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás! 

Dorka

*Spencer Cavedish*

Egy hónap telt el azóta, hogy New Castle-be jöttünk. Mondanom sem kell, hogy a nyom szinte azonnal kihűlt. Csapatunk férfi tagjai közös erővel úgy döntöttek, hogy engem bezárnak a szállodai szobába, amit kivettünk, ők pedig nyomozni indulnak. Nagyon mérges voltam rájuk. Állítólag képes vagyok arra, hogy démonvadász legyek... De akkor miért kell itt ülnöm, megkötött kézzel, gyakorlatilag nulla döntési lehetőséggel? Nem értem, én miért ne segíthetnék? Nem értem, miért féltenek ennyire!!!

Az elmúlt hónap során mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy drága nagyapám, Geraon egy hatalmas, üvegfalú irodaházban "bujkál", mint cégvezető, anyával, aki a feleség+titkárnő szerepét játtsza és Tessával, aki a cégvezető elkényeztetett hercegnője.

Nagyapa és Robert bácsi folyamatos megfigyelés alatt tartják az irodát, ami szerintem teljesen fölösleges, mert az irányítás úgyis Geraon kezében van, aki mindenről tud.

A szállodai szobafogságnak köszönhetően elég depresszív a hozzáállásom nagyjából mindenhez. Nem reménykedek. Egyszerűen nem tudok. Borús kedvem furcsa paradoxont alkot a hét ágra sütő nappal. Furcsa lehetne. De ebben a világban már semmi nem olyan, mint volt.

Maximillien nagyon-nagyon furán viselkedik mostanában. Folyton a mobilján lóg, chatel, telefonál, SMS-ezik... És úgy néz rám, mintha levegő lennék.

Nagyapáék pedig vakok. Nem veszik észre, hogy lassan teljesen összeroppanok.

***

Napsütéses délután volt. A szobám erkélyén ültem és gyönyörködtem a kilátásban. Éppen elég pozitív napom volt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam szerelmem hangját a szomszédos erkélyről  (nagyapáék szobája, de Max ujjabban nem alszik velem). 

- Tudom, tudom... Nyugi! Mondtam, hogy téged szeretlek a legjobban... Igen, de tudod, hogy ezt kell tennünk... Tudom... Én is sajnálom... Figyelj, most elmegyek. Spencernek majd azt mondom, megfigyelésen leszek. Várlak a szokásos helyen... Igen.. Én is szeretlek... Csókollak... Szia-szia.

Könnyek szöktek a szemembe. Szeretlek? Csókollak? Ezt kell tennünk? Kiknek? MIért? Kit szeret? Miért szereti? Miért nem engem szeret???
Egy hirtelen ötlettől vezérelve átrohantam a másik szobába.
- Kivel beszéltél? - kérdeztem élesen. - Mi az, hogy csókollak? Meg szeretlek? Ajánlom, hogy nagyon jó magyarázatod legyen rá!
- Hallottad? - kérdezte. Eleinte idegesen nézett, majd egy sokkal ijesztőbb, arrogáns kifejezésbe torzult az arca. - Akkor sajnos meg kell hogy öljelek. És ha úgyis megöllek, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy Tessa barátnőddel beszéltem - vigyorgott gonoszan.
- Elárultál? Hogy merészelted! - fakadtam ki. Közben pedig azon gondolkoztam, hogyan tudnék elfutni. - Bíztam benned! Szerettelek! Miért?
- Tudod... Elgondolkodtam azon, nem lehetséges-e, hogy a rossz oldalon állunk... Nem vagytok olyan menők, mint a démonok. Én sem voltam az. De már átálltam. Most már én is a jók csapatát erősítem. És, hogy szerettél? Igen. Én is szerettelek. Mármint az, aki korábban voltam. Ez az új Max... nem ehhez Tessa passzol - Rövid kést vett elő, és felém indult.
- De... Wellton vagy... Az összefogás... Az eskü... - hebegtem, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. Felnevetett. Hidegen. Kegyetlenül.
- Ez a legviccesebb az egészben. Nagyapa nagyon mellétrafált. Tudod... van egy unokatestvérem, Marius. Egyidős velem. Valószínűleg ő kellett volna nektek. Most pedig Spencer Cavedish, elérkezett az idő, hogy elkezdjem a munkát, amivel Geraon Nagyúr megbízott. HA nem sikítasz, kíméletesebb leszek...
Felém lendült, én pedig lefagytam. Minden összetört bennem. Sírtam. Féltem. Nem érdekelt többé semmi. Max, a kedves, a drága örökre elhagyott. Egyáltalán nem bántam, hogy meg kell halnom. Láttam felém ugrani. Láttam a kezében a kést. Láttam a kegyetlen vigyor az arcán. És láttam sötét, démoni szemét. Behunytam a szemem... aztán...
Kivágódott az ajtó. Egy Szőke, tizennyolc körüli srác rontott be.
- Vedd le róla a kezedet, te mocskos démon! - ordította. A kezében ott volt Holwith. Arra gondoltam, hogy egyébként az én szobámban kéne lennie. Mindegy, gondoltam, ráér később is. Hozzám fordult. - Spencer! Reméltem, hogy még időben megtalállak. Nem esett bajod? - kérdezte.
- N...ne... nem -hebegtem.
- Marius - hörögte Maximillien. - Tudtam, hogy meg kellett volna öljelek.
- Ne közelíts - mondta a srác. Mint kiderült, Marius. Védelmezően elém állt. - Jobban kellett volna figyelnem rád. Tudtam, hogy valami nem stimmel - jegyezte meg. Már épp köszönetet akartam mondani azért, hogy megvéd, amikor a fiú, akit valaha szerettem rémisztő, borzongató nevetésbe kezdtem.
- Szánalmasak vagytok! A két hős démonvadász! Tudod Spen... nem is baj, hogy szakítottunk. Megtaláltad a hozzád illő balekot. Gratulálok! Élvezzétek az életet, amíg tehetitek! Én léptem - közölte folyamatosan röhögve. Majd mielőtt bármit tehettünk volna, kiugrott az erkélyről.