Megkötött kézzel

Sziasztok!

Eszméletlenül nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt!

Volt itt minden: szalagavató, cserekapcsolat, könyvmegjelenés... A lényeg az, hogy egyszerűen nem jutottam el a klaviatúráig.

Viszont most hoztam a részt. Maximillien rajongóitól előre is bocsánatot kérek, amiért gonoszt csináltam kedvencükből (ez nem spoiler, csak egy közérdekű infó).

És most végre befogom. Jöjjön a várva-várt rész!

Jó olvasást mindenkinek!

Pusszantás! 

Dorka

*Spencer Cavedish*

Egy hónap telt el azóta, hogy New Castle-be jöttünk. Mondanom sem kell, hogy a nyom szinte azonnal kihűlt. Csapatunk férfi tagjai közös erővel úgy döntöttek, hogy engem bezárnak a szállodai szobába, amit kivettünk, ők pedig nyomozni indulnak. Nagyon mérges voltam rájuk. Állítólag képes vagyok arra, hogy démonvadász legyek... De akkor miért kell itt ülnöm, megkötött kézzel, gyakorlatilag nulla döntési lehetőséggel? Nem értem, én miért ne segíthetnék? Nem értem, miért féltenek ennyire!!!

Az elmúlt hónap során mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy drága nagyapám, Geraon egy hatalmas, üvegfalú irodaházban "bujkál", mint cégvezető, anyával, aki a feleség+titkárnő szerepét játtsza és Tessával, aki a cégvezető elkényeztetett hercegnője.

Nagyapa és Robert bácsi folyamatos megfigyelés alatt tartják az irodát, ami szerintem teljesen fölösleges, mert az irányítás úgyis Geraon kezében van, aki mindenről tud.

A szállodai szobafogságnak köszönhetően elég depresszív a hozzáállásom nagyjából mindenhez. Nem reménykedek. Egyszerűen nem tudok. Borús kedvem furcsa paradoxont alkot a hét ágra sütő nappal. Furcsa lehetne. De ebben a világban már semmi nem olyan, mint volt.

Maximillien nagyon-nagyon furán viselkedik mostanában. Folyton a mobilján lóg, chatel, telefonál, SMS-ezik... És úgy néz rám, mintha levegő lennék.

Nagyapáék pedig vakok. Nem veszik észre, hogy lassan teljesen összeroppanok.

***

Napsütéses délután volt. A szobám erkélyén ültem és gyönyörködtem a kilátásban. Éppen elég pozitív napom volt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam szerelmem hangját a szomszédos erkélyről  (nagyapáék szobája, de Max ujjabban nem alszik velem). 

- Tudom, tudom... Nyugi! Mondtam, hogy téged szeretlek a legjobban... Igen, de tudod, hogy ezt kell tennünk... Tudom... Én is sajnálom... Figyelj, most elmegyek. Spencernek majd azt mondom, megfigyelésen leszek. Várlak a szokásos helyen... Igen.. Én is szeretlek... Csókollak... Szia-szia.

Könnyek szöktek a szemembe. Szeretlek? Csókollak? Ezt kell tennünk? Kiknek? MIért? Kit szeret? Miért szereti? Miért nem engem szeret???
Egy hirtelen ötlettől vezérelve átrohantam a másik szobába.
- Kivel beszéltél? - kérdeztem élesen. - Mi az, hogy csókollak? Meg szeretlek? Ajánlom, hogy nagyon jó magyarázatod legyen rá!
- Hallottad? - kérdezte. Eleinte idegesen nézett, majd egy sokkal ijesztőbb, arrogáns kifejezésbe torzult az arca. - Akkor sajnos meg kell hogy öljelek. És ha úgyis megöllek, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy Tessa barátnőddel beszéltem - vigyorgott gonoszan.
- Elárultál? Hogy merészelted! - fakadtam ki. Közben pedig azon gondolkoztam, hogyan tudnék elfutni. - Bíztam benned! Szerettelek! Miért?
- Tudod... Elgondolkodtam azon, nem lehetséges-e, hogy a rossz oldalon állunk... Nem vagytok olyan menők, mint a démonok. Én sem voltam az. De már átálltam. Most már én is a jók csapatát erősítem. És, hogy szerettél? Igen. Én is szerettelek. Mármint az, aki korábban voltam. Ez az új Max... nem ehhez Tessa passzol - Rövid kést vett elő, és felém indult.
- De... Wellton vagy... Az összefogás... Az eskü... - hebegtem, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. Felnevetett. Hidegen. Kegyetlenül.
- Ez a legviccesebb az egészben. Nagyapa nagyon mellétrafált. Tudod... van egy unokatestvérem, Marius. Egyidős velem. Valószínűleg ő kellett volna nektek. Most pedig Spencer Cavedish, elérkezett az idő, hogy elkezdjem a munkát, amivel Geraon Nagyúr megbízott. HA nem sikítasz, kíméletesebb leszek...
Felém lendült, én pedig lefagytam. Minden összetört bennem. Sírtam. Féltem. Nem érdekelt többé semmi. Max, a kedves, a drága örökre elhagyott. Egyáltalán nem bántam, hogy meg kell halnom. Láttam felém ugrani. Láttam a kezében a kést. Láttam a kegyetlen vigyor az arcán. És láttam sötét, démoni szemét. Behunytam a szemem... aztán...
Kivágódott az ajtó. Egy Szőke, tizennyolc körüli srác rontott be.
- Vedd le róla a kezedet, te mocskos démon! - ordította. A kezében ott volt Holwith. Arra gondoltam, hogy egyébként az én szobámban kéne lennie. Mindegy, gondoltam, ráér később is. Hozzám fordult. - Spencer! Reméltem, hogy még időben megtalállak. Nem esett bajod? - kérdezte.
- N...ne... nem -hebegtem.
- Marius - hörögte Maximillien. - Tudtam, hogy meg kellett volna öljelek.
- Ne közelíts - mondta a srác. Mint kiderült, Marius. Védelmezően elém állt. - Jobban kellett volna figyelnem rád. Tudtam, hogy valami nem stimmel - jegyezte meg. Már épp köszönetet akartam mondani azért, hogy megvéd, amikor a fiú, akit valaha szerettem rémisztő, borzongató nevetésbe kezdtem.
- Szánalmasak vagytok! A két hős démonvadász! Tudod Spen... nem is baj, hogy szakítottunk. Megtaláltad a hozzád illő balekot. Gratulálok! Élvezzétek az életet, amíg tehetitek! Én léptem - közölte folyamatosan röhögve. Majd mielőtt bármit tehettünk volna, kiugrott az erkélyről.