Rohanjunk fejjel a falnak?

Sziasztok!

Mire használ egy bolgger egy betegen otthon töltött napot, ha nem arra, hogy újabb részt tegyen hozzá a történetéhez?

Tehát... Meghoztam az újabb részt, sőt lehet, hogy holnapra is hozok egyet.

Amire számítsatok: az események kicsit összekuszálódnak, hogy legyen mit bogozgatni a következő részekben.

Jó olvasást!

Dorka

*Spencer Cavedish*

-          New Castle-be akarok menni – közöltem színtelen hangon. – Most azonnal.

-          Miért? – képedt el Max, mire a kezébe nyomtam a képet. – Ez…

-          Látod? Nem hagyhatjuk, hogy anya Geraonnal legyen. Méghogy titokzatos udvarló! Miért nem jutott eszembe ellenőrizni? – A teljes összeomlás szélén álltam. Egy percet sem akartam várni.

-          Kincsem. Nem indulhatunk el azonnal – csitítgatott nagyapa. - Felébresztem Robertet, és megtervezzük, de nem rohanhatunk egyenesen a karjaiba. Mi van, ha csapda?

-          Akkor sem hagyhatjuk, hogy anya vele legyen. A végén még belőle is démont csinál!

-          Spen… - kezdte Maximillien, olyan hangon, amit akkor használ, ha valamiről meg akar győzni. – Elhiszem, hogy aggódsz a mamád miatt. Hidd el, ha tehetném, azonnal indulnék, de… tényleg meg kéne tervezni.

-   - Mit kell ezen tervezni? Odamegyünk és kihozzuk. Ennyi – értetlenkedtem. – Mindnyájan képesek vagyunk legyőzni a füstdémonokat.

-       - De egyáltalán nem biztos, hogy csak ennyivel állnánk szemben – vetette ellen nagyapa. – Geraon a legerősebb démonúr. Szerintem kicsit felkészültebb annál, minthogy a legegyszerűbb démonokkal vegye körül magát.

-         - Miért, van más is? – kérdezte rémülten Max.

-          Ó igen. Emberek, akiket megszáll. Erre csak ő és közvetlen rokonai képesek. Jelen álláspont szerint ő és Tessa.

-          - Embereket száll meg? – riadtam meg.

-          - Igen. Lelketlen gyilkológéppé teszi őket.

-          Huh – fújtam ki a levegőt. Kicsit sok volt ez így mára. – Ti találjátok ki, hogyan mentsük meg anyát. Nekem kell egy kis friss levegő. Elmegyek sétálni.

Felkaptam a dárdámat és kiléptem az ajtón. Még hallottam, amikor Max utánam kiáltotta, hogy vigyázzak magamra, a fegyvert gyűrű formájában az ujjamra húztam, aztán elindultam lefelé a dombon. 

Nem volt konkrét célom, csupán szerettem volna lenyugodni. Agyam értelmesebbik fele tudta, és belátta, hogy nem rohanhatunk neki csak úgy az ellenségnek, de ettől függetlenül nagyon aggódtam anyáért.

Nem is néztem, hogy merre megyek, csak vitt a lábam előre, így csak akkor vettem észre a démonokat, amikor kis híján beleszaladtam négybe. Nem értettem, mit keresnek itt, hiszen Tessa már elment. Reflexből rántottam ki a fegyverem, és ledöftem a hozzám legközelebb állót

-         -  Furcsa! A Nagyúr említette ugyan, hogy nem a mi pártunkon állsz, de azért megölni nem kell minket, - Úrnő! – susogta az egyik.

-          - Összetévesztetek valakivel – morogtam kelletlenül. – Tessa nincs már itt.

-        -   Mi nem Tessa Úrnőtőhöz jöttünk – jött a felelet. – A Nagyúr az Elveszettet keresi.

-          Nem értem, miről beszéltek, de biztos nem engem kerestek. Én démonvadász vagyok, és ha nem takarodtok el azonnal, akkor esküszöm, hogy az ő sorsára juttok – mutattam az előbb megölt démon megmaradt páncéljára (a testük ugyanis füstté válik).

-        -   De harapós valaki – suttogták. Majd felém lendültek.

-         -  El onnan nyavalyások! – rikoltotta ekkor egy idős hang. – Meg ne lássalak még egyszer a házamnál.

Elképedve meredtem az én kedves, öreg pótnagymamámra, Betty nénire, aki most egy ezüstpálcával hadonászva támadt a démonokra. Azok pedig – legnagyobb meglepetésemre – elfutottak, mintha valami felsőbbrendű erő üldözné őket.

-          - Minden rendben, Aranyom? – fordult felém.

-          - Betty néni mióta harcol a démonok ellen? – kérdeztem elképedve.

-Pontosan ötszáz éve – felelte. – Néhány dolgot el kell mondanom neked. Kerülj beljebb! – invitált be titokzatos, apró kunyhójába.

­*Maximillien Wellton*

Isten a tanúm rá, hogy segíteni akartam Spenceren, de pontos, biztos terv nélkül semmiképpen nem vághattunk neki New Castle-nek.

-          - Mit gondolsz, Fiú? Érdemes lenne megpróbálni a „mit sem sejtő turista” figurát? – tette fel a kérdést Lucas

-        -   Nem hiszem, hogy ennyivel átejthetnénk – válaszoltam. – Jó lenne nekünk is egy hadsereg!

-        -   De nincs – jelentette ki a nyilvánvalót nagyapa.

-        -  És mi van, ha csak úgy egyszerűen nekik rohanunk? Vagy eltereljük a figyelmüket valamivel, megkeressük Caroline-t és elhozzuk, mielőtt észbe kapnak? – találgatott tovább Lucas. Az ötlete megfogott.

-   - Nem is olyan rossz – lelkesedtem föl. – Spencer és én lehetnénk az elterelők, ti meg kihozhatnátok.

-          - Kivitelezhetően hangzik – töprengett el nagyapa is. – Ha tudnánk pontosan, hogy hol a nő, akkor fél óra is elég lenne. Nem így van Lucas?

-          - Dehogynem! – Öröm volt nézni, ahogy feléled bennük a régi harci kedv. – Maximillien, kérlek, szedd össze Spencert. Biztos valahol a közelben van.

-          - Rendben – pattantam föl.

Kiléptem az utcára, és elindultam lefelé. Nem tudtam, merre lehet, de Sparksville nem tűnt olyan nagynak. Biztos voltam benne, hogy megtalálom, de amikor már fél órája bolyongtam az egyforma utcácskákon, kezdtem kétségbeesni.

Már vettem volna elő a mobilom, hogy felhívjam, amikor sírást hallottam. Az egyik utca sarkán lévő kőpadon ült, felhúzott térdekkel, melyeket átkarolt a kezével. Arcát nem láttam, mert a lábához szorította, de válla rángását látva, valamint csendes szipogását hallva nyilvánvalóvá vált, hogy sír. Leültem mellé, és óvatosan átkaroltam. Összerezzent az érintésemre, de amikor megismert, a vállamra hajtotta a fejét, és újult erővel kezdett zokogni.

-   -  Mi történt, kicsim? Mi a baj? Megmentjük anyukádat, már megvan a terv – próbáltam elapasztani a könnyeit, de ő csak rázta a fejét.

-          - Nem… nem az a baj – suttogta.

-          - Akkor? Mondd el! Hadd segítsek – kérleltem. Nagy levegőt vett, és remegő hangon szólalt meg.

-           - Geraon unokája vagyok.